Apja nem nevelte fiúnak Vay Saroltát
Beszélgetés Rakovszky Zsuzsával

Immár – tavaly óta – Kossuth-díjas író Rakovszky Zsuzsa. Folytassuk ott a beszélgetést, javasoltam neki, ahol néhány évvel ezelőtt abbahagytuk! Művészeti kitüntetésekről szólva mondta akkor, hogy az esetben dobogtatná meg a szívét az efféle elismerés, ha még mindig Babits osztaná a Baumgarten-díjat. Változott valamicskét az álláspontja a művészeknek adható legmagasabb állami kitüntetés birtoklása nyomán?

– Díjat kapni természetesen jó érzés, és sok szempontból megkönnyíti az életet. De egy díj birtoklása éppen a legfontosabbat nem garantálja feltétlenül: azt, hogy amit az ember írt, az tényleg jó és maradandó (persze az ellenkezőjét sem). Érdemes ilyen szempontból végignézni például a 20-as, 30-as évek irodalmi Nobel-díjasainak listáját: én, bevallom, a felét se ismerem a díjazottaknak, miközben más, nagy írók viszont nem kapták meg a díjat. Vagyis sem a díjakkal, sem a hiányukkal nem érdemes túlságosan sokat foglalkozni.

A kígyó árnyékával a XVII. századba, most megjelent V. S. című regényével pedig a XIX. század végére utaztat bennünket vissza, nagy felkészültségű „idegenvezetőként”. Van kedvenc kora, amelyben szívesen élt volna?
– Talán ezt, az I. világháborúval lezáruló korszakot, a „boldog békeéveket” szeretem a legjobban, persze nem tudok róla eleget, de például a korabeli újságok alapján úgy tűnik (méghozzá nem is a szellemi elitnek szánt sajtótermékek, hanem vidéki napilapok alapján, mert főleg ilyeneket olvastam), hogy az akkori közszellem jobb volt, mint azóta bármikor: méltányos, széles látókörű, volt benne együttérzés és megértő humor. De lehet, hogy nagyon szűk ismeretanyag alapján általánosítok.

Mióta tudja, hogy meg fogja írni gróf Vay történetét, aki Saroltának született, de Sándorként élte le az életét.
 Talán három éve lehet, hogy a kezembe került a „Szenzációk nyomában a békeidők Budapestjén” című könyv. Ebben olvastam Sarolta/Sándor történetét. A műveit már ismertem, de az életéről addig keveset tudtam, bár annyit igen, hogy férfiruhában járt és férfinéven írt.

Mi keltette fel az érdeklődését Vay gróf(nő) iránt? Költői, tárcaírói mivolta? A mássága, amelyet a szigorú mércével mérő kor ellenében vállalni mert? Vagy az eltökélt boldogságkeresése, amely az Ön verseiben és prózájában is folyton jelenvaló?
 Mondjuk talán úgy, hogy az identitás-probléma. V.S.-t ugyanis nem lehet a női emancipációs törekvések képviselőjének tekinteni, nem vállalt ő semmiféle másságot, nagyon is hagyománytisztelő volt, viszont saját érzései és hajlamai feszegették ezeket a hagyományos kereteket, így ezeket a hajlamokat és érzéseket csak úgy tudta elhelyezni a világképében, hogy úgy döntött: ő voltaképpen férfi. Vagyis nem a közvélekedéssel kellett szembefordulnia (azzal különben sem sok gondja akadt, arisztokrata volt, tekintélyes vagyonnal is rendelkezett, míg el nem herdálta), hanem a valósággal: a saját, belső igazsága nem esett egybe a külsővel, „objektíve” nő volt, „szubjektíve” férfi. És amikor börtönbe került, nem a mássága, hanem bizonyos kölcsönvett és vissza nem fizetett pénzösszegek miatt, szükségképpen kíméletlenül szembesítették azzal az igazsággal, amelyet nemcsak a világ, hanem önmaga előtt is makacsul tagadott addig. Ez a helyzet érdekelt.

Mennyire hiteles a regénybeli történet? Egyáltalán hol kutatott, s mit talált, amit esetleg mások nem leltek fel még Ön előtt?
 Ahol voltak adatok, ott igyekeztem alkalmazkodni hozzájuk. A legfontosabb forrást dr. Birnbachernek, a rendőrorvosnak a feljegyzései jelentették, ezeket Borgos Anna juttatta el hozzám, ő kapta meg valakitől, aki, azt hiszem, a levéltárban fedezte fel. Krafft-Ebing híres könyvében is ezeknek a feljegyzéseknek alapján szerepel Sarolta/Sándor esete, ezért sokáig úgy hitték, hogy Sarolta Krafft-Ebing paciense volt. Talán ez volt az egyetlen saját felfedezésem, hogy összevetettem a két szöveget, és úgy láttam, hogy szóról szóra megegyeznek, tehát Sarolta nagy valószínűséggel nem volt Krafft-Ebing betege, hanem dr. Birnbacher bocsátotta a neves szexuálpatológus rendelkezésére a feljegyzéseit. Olvastam Sarolta nevelőjének, Kászonyi Dáielnek a visszaemlékezéseit is, amelyek, legalábbis számomra, cáfolták azt a szintén elterjedt vélekedést, hogy Saroltát az apja, Vay László járatta volna fiúruhában és nevelte fiúnak; Kászonyi memoárjaiban mindenütt mint kislányra utal Saroltára. Olvastam aztán Vay Sarolta saját műveit (bár nem mind a tíz kötetet), meg Radnai József könyvét, aki egybegyűjtötte Vay Sarolta önéletrajzi jellegű írásait. És más memoárokat meg sok újságot abból a korszakból, hogy egy kicsit otthonosabban mozogjak benne. Sarolta szerelmi ügyeiről és „házasságairól” csak a puszta tényeket tudtam, a részleteket én találtam ki.

Érez-e főhősével némi rokonlelkűséget a költészeten kívül azért is, mert magánéletében Ön is dacolt a társadalmi szokásrenddel, amennyiben például negyvenéves kora után egyedül vállalt gyereket?
– Manapság a társadalmi szokásrendnek már csak a romjai léteznek, nem nagy „kunszt” dacolni vele, ilyen alapon biztosan nem érzek lelki rokonságot Vay Saroltával. Inkább egy kissé úgy érzek iránta, ahogyan az ember idős korában a fiatalságára szokott visszanézni: megértéssel, de azért kicsit mulatva is azon az egykori valakin, aki annyi bolondságot követett el.

Bennem van a hiba (avagy Weöres és Rakovszky felel érte), hogy a V. S. olvastán többekkel ellentétben nekem nem George Sand, hanem Psyché jutott eszembe?
– George Sandra csakugyan nem hasonlít Sarolta, Psychére talán annyiból, hogy míg Weöres egy kitalált nőalak bőrébe bújik, vagyis ez egy nagyszerű játék, Vay Sarolta teljes mértékben azonosult a képzeletében élő Vay Sándorral, az egész életét tette erre a „szerepjátékra.”
Mátraházi Zsuzsa

Rakovszky Zsuzsa: VS
Magvető Könyvkiadó, 400 oldal, 3490 Ft