„Egyetlen defektem, hogy állandóan írnom kell”
Beszélgetés Cséve Anna Móricz-kutatóval

A Móricz-különgyűjtemény feldolgozásával kezdte pályáját a Petőfi Irodalmi Múzeumban Cséve Anna, aki így az évek folyamán alaposan megismerte ezt az írói hagyatékot. A Naplók 2010-ben megjelent első kötetét és a jelenleg készülő másodikat ő rakta össze sokdoboznyi vegyes papírhalomból. Amikor összeállt a teljes napló, kiderült, kiadatlan írás is van benne, tehát feltétlenül közzé kell tenni az addig részlegesen feltárt anyagot. De nem ilyen egyszerű az élet, amint Cséve Anna szavaiból is kiderül:

A további munka során világossá vált, hogy ez nem is a „teljes” napló, máshol, még nagyon sok helyütt, magántulajdonban is vannak további naplórészek, így komolyan kezdett izgatni a dolog. Érdekes volt egy ilyen hatalmas több kötetes életmű mellett ez az óriási mennyiségű hátramaradt kéziratos anyag, és választ szerettem volna kapni arra, vajon milyen szerepet játszanak Móricz írói teljesítményében a naplók.

Korábban is volt már tudományos kötődése Móriczhoz?

Diákként és később hallgatóként is más nyugatos szerzőket szerettem jobban, például a szakdolgozatomat Kosztolányiból írtam magyar szakon, majd Babits Mihállyal is foglalkoztam, részt vettem a Babits kézirat-katalógus összerendezésében is. Móricz későbbi szerelem lett. Izgalmas munka ez, nagy kihívás, és mindig érdekes kihívás a kézírásos papírlapokon kutakodni, amelyekről rengeteg információ állapítható meg.

Mekkora időszakot fognak át a naplók?

Móricz a következetes naplóírást negyvenhat éves korában kezdte el, 1925-ben, és 1942-ig tart az ismert naplófolyam. Ám az elején, a húszas években vannak szünetek, kihagyások, és később, a harmincas években, mikor megválik a Nyugat szerkesztőségétől, előfordul, hogy naponta háromszor, négyszer is leül naplót írni. Ez egyértelműen rávilágít arra, hogy Móricz számára ez a naplóírás valójában monológ volt, beszélgetés, párbeszéd önmagával.

Milyen nyomokon lehetett elindulni a Móricz-naplók felkutatásában?

A már meglévő naplójegyzetek mutatta nyomokon. Gyakran találhatók bejegyzések, mondjuk, egy színdarab jegyzetei között is, vagy akár papírszéleken. Persze sokszor támpontot ad ezek felkutatásához egy, már felfedezett részlet, például ha egy telefonbeszélgetés lejegyzése belekerült a színdarabba. Ilyenkor elő tudom venni a darab eredeti kéziratát, és ott találok benne néhány oldalnyi naplót. Nagyon szerteágazó ez az alkotásmód, éppen ezért a bizonytalanság végigkíséri a szerkesztőt. Szerencsejáték, hogy meddig tudom követni a fonalat, és hol vesztem el újra a megtalált vonalat, a magántulajdonban és a külön gyűjteményben levő kéziratok vagy utalások útját. Ott a kérdőjel, hogy megvan-e vége, tehát hogy az a napló, amelyet közreadunk, valóban teljes mű-e.

Megváltozott-e a Móricz-képe a kutatás éveiben?

Izgalmas kérdés, hogy mennyire lehet rekonstruálni magát az egyént a személyes írások alapján. A naplókból sok mindent meg lehet tudni róla, az íróról és a személyiségről. Én összeraktam egyfajta Móricz-képet, de azt hiszem, ezt mindenkinek magának kell megtennie, Egyetlen hiteles portré ugyanis nem létezik, meg kell elégednünk azzal, s ez a legtöbb, hogy ez a portré élővé válik. Testalkatát ismerve a legtöbben azt gondolják, hogy Móricznak mély hangja volt. Pedig nem, sőt, alkata szinte a végletekig érzelmesnek bizonyult.


Akadt-e esetleg olyan titka Móricznak, amit ezek a naplók lepleztek le?

Ezernyi titka van. A legmeglepőbb talán az, hogy ezekben az írásokban olyan dolgokat mond el, melyeket valószínűleg a késő utókornak szán. Saját műveire is reflektál, és a legizgalmasabb maga az önarckép-formálódás, ami önkéntelen és spontán folyamat ebben a nagy mennyiségű szövegben, hiszen Móricz a nap minden órájában írt, mert mindent rögzíteni szeretett volna. És mindenre reagált is, ami történt vele, tulajdonképpen élete regényét írta le ezzel. Így megduplázta, folyamatosan újraélte saját életét. Erre van is egy példa: amikor 1929-ben, a Nem élhetek muzsika szó nélkül című darabját játsszák a színházban, beül a jegypénztárba és azt hallgatja, hogy vajon miről társalog a közönség, miközben jegyet vásárol. Ezt különösen érdekesnek, és rögzítésre méltónak találta, mert ilyen szemszögből még sohasem látta az olvasóit, nézőit. A titkok egyike, hogy mi természetesen tudjuk, a napló irodalmi műfaja eleve konstrukció, hiszen elbeszélője valójában író ember, aki egyben szerzői énjét alakítja a papíron.

Mit mond a mai embernek Móricz?

Egyszer ajándékba kap egy kötészeti minta kötetet, ami belül üres. Azonnal elkezd bele írni, és az első oldalra a következőket jegyzi: „Szeretem az ilyen papírörömöket s ebbe a könyvbe fel fogom jegyezni a Bethlen-korszak mai adalékait. Talán 300 év múlva hasznát veszi egy késői utódom.” Ez az egyik vonulata az író dokumentálási céljának, emléket állítani a kornak. A másik szál, melyen a napló története fut, egyfajta terápiás írás, egy olyanfajta kényszeresség, melyet Móricz egy helyen így fogalmaz meg: „Csak egy súlyos defectusom van: folyton írok… Egy percnyi pihenés nélkül.” Tehát a napló egy bizonyos pszichés állapotban keletkezik, támaszként, beszélgetőtársként van jelen, mikor nincs ott más. S ő maga is így nyilatkozott a saját jegyzeteiről: „Mintha egy vad Móricz regényt olvasnék”. Szóval ez a két világ, az eddig számunkra ismeretlen kéziratban levő napló és a publikált életmű sokszor kapcsolódik egymáshoz. Genezisük, gyökerük, tulajdonképpen egy és ugyanaz. S mivel a napló nagyon szubjektív műfaj, azt gondolom, hogy a közönség, ha olvassa, személyes kapcsolatba kerül a naplóíró személyiséggel, saját viszonylata alakul ki vele, és olvasóként kénytelen abba a helyzetbe kerülni, hogy barátságot köt Móricz Zsigmonddal. Ez pedig elindítja a művek továbbgondolását, ami számos eddig elveszett üzenethez vezethet.


Kurcz Orsi