„Írást illetlenség kozmetikázni” Beszélgetés az irodalmi köröket kerülő Bodor Ádámmal
Visszahúzódó, kevésszavú ember Bodor Ádám. Ha életpályáját nem ismernénk, nem tudnánk, hogy az ötvenes években koholt vádakkal elítélt édesapja mellett tizenévesen, röplapok terjesztéséért maga Bodor Ádám is két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben, nos, ezen információk híján is felébredne a sejtés a vele való első találkozáskor, hogy valami tragédia bujkál sorsa mélyén. Írásai is ilyenek, szikárak, feszesek, és szomorúság lengi be őket, ami nem egyértelműen az epikájában felvillanó életképek és szereplők sajátja. A történetben ki sem mondott, világára mégis ránehezedő múlt, jövő és környezet sugallja a lehangoltságot.
Az utolsó szénégetők címmel tárcakötete jelent meg most a Magvetőnél, a „saját” kiadójánál, ahol 1982-es Magyarországra történt áttelepülése után szerkesztőként dolgozott. Az egybegyűjtött írások 1978 és 1981 között jelentek meg a kolozsvári Utunk című folyóiratban, majd az utóbbi három évben az Élet és Irodalom újraközölte őket. Kötetbe szedve „irodalmi kaland lehetőségét hordozzák”, amint a fülszöveg is találóan utal rá. Harminc év nem kis idő, így azzal kezdtem: – Átdolgozta az írásokat, mielőtt kötetbe szerkesztette volna őket?
– Nem, csak apró pontatlanságokat tettem helyre. A tartalomba azért sem avatkoztam bele, mert van ezek közt néhány olyan írás, amelynek finom politikai tartalma is van. Ezeket illetlenség lett volna kozmetikázni. Utólag könnyű lenne megtenni ezt, de attól még változatlan a tény, hogy ezek akkor így jelentek meg. – Némelyik esetében elmondható: csoda, hogy közölték annak idején?
– Nem tudom, de azt bizton állíthatom, hogy soha egyetlen írásomat sem vette ki a lapból az úgynevezett Sajtóigazgatóság. Olyasmi előfordult, hogy csúszott a tárca megjelenése a politikai légkörtől függően, de ez a szerkesztő elővigyázatossága volt, és nem felső beavatkozás eredménye. Konkrét politikai utalások sose voltak a műveimben. Ez nem az én óvatosságom jele, csupán a művészi elvárásaimat teljesítettem. Az viszont kétségtelenül érződik a tárcákon, hogy nagyon komor hangulatú társadalomban keletkeztek. – Abban az időszakban szocializálódtam magam is, amikor a sorok között kellett írni és az üzenetet onnan kihámozni. Ugye jól érzem, hogy Az utolsó szénégetők darabjait is így kell olvasni?
– Azt hiszem, jól érzi, de ez általában a többi írásaimra is érvényes. Nem voltam hajlandó soha eleget tenni a kor kívánalmainak, mindig a saját belső igényeimhez ragaszkodtam. Az őszinteség alapelvem volt mindig. Csak azt írom le, ami tényleg az eszembe jut egy történettel kapcsolatban. Csakis azt vettem ki az írásaimból, még mielőtt kiadtam őket a kezemből, amit feleslegesnek éreztem. Túlzott vigyázatosság sosem működött bennem. – Elvégre a börtönt is vállalnia kellett tizenhat évesen azért a bizonyos szórólapozásért. Később talán dacból törölte ki az óvatosság szót a tudatából?
– Kétségtelen, hogy a börtön morális kötelezettséggel is járt akkor. Elég furcsán nézett volna ki, ha én a politikai büntetésem letöltése után a rendszernek hízelgő írásokat kezdek firkálni. Kamasz koromban még csak verspróbálkozásaim sem voltak, sőt, kiszabadulásom után is csak jó tíz év elteltével kezdett bennem motoszkálni valami írásra biztatás. De mindig kerültem az irodalmi köröket. Az írást mindig szorosan magánügynek tekintettem, erről nem beszél az ember. – Fölfejthető-e, hogy mitől ébredt fel az írhatnék Önben?
– Nem, egyszerűen írtam egy novellát és elvittem a kolozsvári irodalmi lap szerkesztőségébe, s egy-két hét elteltével közölték is. Úgy látszik, akkor vérszemet kaptam, mert ettől fogva az írás számomra természetes folyamat volt. – Az értékállóság próbája, hogy egy rendszerváltozás előtt született mű a társadalmi fordulatot követő évtizedek után is élvezetes, újra kiadható, sikeres. Mi az efféle hitelesség nyitja?
– A művészi látásomba nem sok újat hozott a rendszerváltás, sőt, azt hiszem, hogy semmit. Pont úgy írok azóta is, mint azelőtt, engem még az a társadalmi környezet sem befolyásol, amelyben azóta élek. – Megszenvedte 1982-ben az áttelepülést?
– Egyáltalán nem, mert onnan menekülnöm kellett. Szerencsére elég korán ráébredtem, hogy ott hamarosan be fognak szűkülni a publikációs lehetőségek, akkor pedig nem tudom, mihez kezdhettem volna. Morálisan az erdélyivel azonos közegbe kerültem, a különbség legfeljebb annyi, hogy Magyarországon kozmetikázott, látszólag humánusabb elnyomórendszer működött. Szabadabban lélegezhettünk, egy csomó engedményhez jutottunk, könnyebben kaptunk például útlevelet, de a cenzurális viszonyok semmivel sem voltak jobbak. Amikor Magyarországon közzétettem például A részleg című novellámat, akkor a Kortárs részéről fejcsóválásokkal találkoztam, s aggodalommal, miszerint kétséges, hogy ez az írás itt egyáltalán nyilvánosságra kerülhet. Akkor tudattam velük, hogy noha másodközlésekkel itt nem szokás házalni, de ez az írás Romániában sorról sorra így megjelent. Úgyhogy éberségben itt sem volt hiány. – Az írói hivatás megjelölése elé odateszi-e még a kettős jelzőt, hogy erdélyi magyar?
– Nem mennék bele, hogy erdélyiséget és anyaországiságot hasonlítsak össze, mert itt különféle elfogultságokba ütköznénk, s nem szívesen elemezném ennek az okait. Erdélyi írónak esetleg annyiban érezheti magát valaki, amennyiben az írásaiban kétségkívül más domborzat és társadalmi környezet mutatkozik meg, Az erdélyi magyar író éppúgy része a magyar irodalomnak, mint bárki más. Mert egyetlen magyar irodalom van.
Mátraházi Zsuzsa
Bodor Ádám: Az utolsó szénégetők Magvető Kiadó, 168 oldal, 2490 Ft
|