„Minden nő megér egy regényt”
Beszélgetés Vass Virággal

Bár Vass Virág regényeit is gyakran sorolják az „utazós” könyvekhez, ő maga kevésbé kedveli ezt a műfajt. Az idegen országok nála női sorsok, élethelyzetek bemutatásához szolgálnak helyszínül, mert ez az, ami íróként leginkább izgatja.

– Felhagytál-e teljesen az újságírói munkával, mióta regényeket írsz?
– Nem hagytam fel, az újságírás tréningben tart, ami prózaíróként is jól jön, hiszen más jellegű készségeket is ébren tart, például a hírérzékenységet, a naprakészséget. Az, hogy az elmúlt másfél évben megírtam három regényt, mélyvíz volt számomra, borzasztó intenzív munkát jelentett. Amit nem bánok, mert így talán hamarabb készséggé tudott válni, amit elméletileg tudtam a kreatív írásról. A következő regényre több időm jut, közben biztos, hogy ismét hangsúlyosabbá válik majd az újságírás.

– Amikor belevágtál a regényekbe, a siker biztos tudatával tetted?
– Nem tudom, létezik-e olyan, aki így kezdi, de az nagyon szerencsés alkat lehet. Sikertudatot ez az egész nekem egyelőre nem adott, inkább egy tanulási folyamatnak érzem. Az eladási listákon szerencsére előkelő helyen szerepelnek a könyvek, de ha őszinte vagyok, egyelőre több sikerélmény ért újságíróként. Az én motivációm, hogy szeretek írni. Az újságírás és általában a média úgy átrendeződött az elmúlt években, hogy az egyéni hangvétel szerepe háttérbe szorult. Tíz éve még volt helye krokiknak, a publicisztikának, a szó hagyományos értelmében vett riportoknak. Világszerte jellemző a tendencia, hogy akik újságíróként inkább írni, mint informálni szeretnek, azok előbb-utóbb könyvszerzőként bukkannak fel. Ám ha a biztos sikerre akartam volna menni, maradtam volna az Elle magazin főszerkesztője.

– A visszajelzések mennyire alakítják a szerzői koncepciót?
– Lényegében semennyire: látok magam előtt egy utat, mit szeretnék csinálni, hova szeretnék eljutni, és ha ez közben pozitív visszajelzéseket vált ki, az őrült nagy szerencse. Jó dolog, hogy közösségi oldalakon visszajeleznek az olvasók, elküldik a regényekkel kapcsolatos élményeiket. De nem tudom ahhoz igazítani a mondandómat, hogy mit várnak tőlem. Csak azt tudom nyújtani, ami a saját érdeklődésemből, alkatomból fakad. Az viszont jólesik, hogy sokan rám bízzák a személyes történeteiket, hogy írjam meg. Azért választottam mottóul, hogy minden nő megér egy regényt, mert szerintem mindenki életében ott van az a pillanat, vagy a személyiségében az a vonás, amely regényhőssé teszi.

– A népszerűség produkált-e olyan megnyilvánulásokat, amelyek akár pozitív, akár negatív értelemben meglepetésként értek?
– Amikor egy ilyen fantasztikus lehetőség adódik, hogy rád talál egy kiadó, nem a marketing jut eszébe az embernek, hanem arra koncentrál, hogy szakmailag meg tud-e birkózni a feladattal… Hiába mozogtam a sajtóban, nem volt konkrét elképzelésem arról, hogyan működik a marketing a könyves területen. A könyv szempontjából előny, magánemberként viszont nem könnyű, ha hirtelen rád irányul a figyelem. Ráadásul Magyarországon irritálóan hat mindenféle csinnadratta és siker. A könyvszakmában eddig nem is nagyon voltak mintáink ehhez, mert a befutott írók nagy része még egy másik rendszerben vált ismertté, más volt a ritmus, a kiadók és terjesztők viszonya, az út az olvasóhoz. De elég volt bemenni egy könyvesboltba és körülnézni a több tízezer cím között, hogy megértsem, másképpen nincs értelme belevágni, mert pár száz olvasó még nem legitimálja azt a munkát, ami egyébként hatalmas energiabefektetés.

– Mintha egyfajta magyar specialitássá váltak volna az utazós női regények…
– Őszintén szólva én még azért nem vettem könyvet, mert az „utazós”, a női szerepek viszont különböző kulturális és földrajzi közegekben kifejezetten érdekelnek. A külföldi helyszínek minden bizonnyal azért jönnek elő újra és újra a történetszövés során, mert az elmúlt években nemzetközi közegben dolgoztam újságíróként és ez rengeteg intenzív élményt adott. Az idegen ország a könyveimben nem az egzotikumot képviseli, Indiának, Párizsnak vagy Moszkvának sem az utazási prospektusokban bemutatott varázsa jelenik meg, hanem egyéni sorsok, amelyek egy eltérő társadalom számunkra kicsit idegen nőiségtudata miatt válnak érdekessé. India esetében sem a szokásos útkereső európai attitűd izgatott, hanem azok az élethelyzetek, amelyek egy másik kultúrában is rokoníthatóak a mieinkkel.

– Mi lesz a következő regényed és mikorra várhatják az olvasók?
– Ősszel jön a Krásznájá Moszkva, amely a szláv nők mítoszát járja körbe. Moszkva most szerintem a világ egyik legizgalmasabb városa. Ahogy elkezdtem az anyaggyűjtést, kiderült: az orosz nő mennyire eltér a nyugat-európaitól. Az ilyen kitekintéseknek számomra olyan a hatása, mint amikor kitárom az ablakot, és a szobába tóduló friss levegőtől másképp érzem magam a megszokott pár négyzetméteren. Jólesett az anyaggyűjtés során arra az értelmiségi attitűdre rácsodálkozni, ami valaha nálunk is működött, és rémlett a saját kamaszkoromból, a szüleim életéből. Amikor még nem szórakozóhelyeken zajlott az élet, hanem otthonokban, kisközösségekben, személyes kapcsolatok szintjén. Jó, ha egy téma „benne van a levegőben”, az engem is felpezsdít, egy-egy regényötlet születésénél mégsem az aktualitás a döntő. A belülről fakadó élménynek, a személyes érdeklődésnek kell megjelennie, csak az adhat megfelelő muníciót ahhoz hosszú hónapokon át tartó, meglehetősen monoton munkához, amit prózaírásnak neveznek.
Laik Eszter

Vass Virág: Sokszor csókol, India!
Ulpius-ház Kiadó, 336 oldal, 3499 Ft