„Az irodalom öl és éltet” – Lackfi János
Lackfi János igen termékeny író. Sorra jelennek meg a kötetei, miközben fordít, köteteket állít össze, szerkeszt. Most legújabb könyveiről – az Élő hal című verseskötetről és A legnehezebb kabát című novelláskötetről, melyek a könyvfesztiválra jelennek meg a Helikon Kiadónál – beszélgettünk.
– Hogyan jellemezné az új verseskötét?
– Összegző kötet ez, akadnak számvetés-versek, mint a Lovasi András énekelte CD-n szereplő Babzsák vagy Kerthelyiség, no meg „háztartási” költemények ukrán csappal, metró-szerelemmel, táncoló mosógéppel, megfoghatatlan nyárfapihékkel, látogatással egy macskaagyban. Igyekszem hűséges és merész gyűjtögetője lenni a minket körülvevő emberi, állati sorsoknak, tárgyaknak. Van itt rengeteg játék is, Bóbita-ritmusra táncoltatott kortársak, Plaza Balassi és pulyka-blues, no meg a népszerű „csomizom a ruciba a habtestem”, mely húsz év múlva talán nyelvemlékként lesz érdekes. Egyes versek könnyedek, dalolhatók, más szövegeket érdemes többször elolvasni, hogy kiadják minden ízüket. A Nyugat évfordulójára íródott, az Illyés-féle egy mondatot imitáló „hol irodalom van, ott irodalom van” szövet idézetekből és saját leleményekből, hosszan bogozgatható. A Miatyánk-parafrázist villogó képekből videoklippé nyestem össze. Fellelhető a kötetben „nyersvers” is, ahol adott egy rekkenő nyári nap Zsámbékon, és a szöveg az olvasó szeme láttára készül el „látványpék-módszerrel”: egyes pontokon ki-ki maga dönti el, a lehetőségek közül melyiket választja a folytatáshoz. Mint lépcsőfokokon, úgy lehet fellépdelni a könyvben a sanzontól a parafrázisig vagy a rafinált prózaversig.
– Hogyan dől el, hogy felnőtt vagy gyerekverset ír? Összefüggésben van ez a gyerekei életkorával?
– Első felnőtteknek szóló kötetem 1992-es, az első gyerekverses 2004-ből való, vagyis határozottan a „felnőttirodalom” felől jövök. A gyerekvers nálam kevesebb vesződéssel-kínlódással, bizonytalansággal jár. Úgy készül, mint egy építészeti makett, bütykölgetéssel, jól kézben tarthatóan. A „felnőttvers” veszedelmesebb fajzat, betonkeverősökkel és kőművesekkel kénytelen huzakodni az ember… Hogy egy adott szöveg milyen közönségnek szól majd, jól érzékelhető az ötlet bevillanásakor. Sokszor „újraírok” olyan témát is a kicsiknek, amit „nagyoknak” már megfogalmaztam, csak persze másképp. A gyerekvers írása örömzene, a felnőttverssel kapcsolatban csak akkor nyugszom meg, amikor nagyjából végleges formában lebeg a számítógépben, vagyis elkészült a „master copy”. Ez nem a gyerekirodalom lekicsinylése, csak máshol lehet a két „központ” az agyamban. Amúgy éktelenül bosszant az a gőg, amellyel sokszor a legműveltebb irodalmárok is gyagyás bohóckodásnak, bocsánatos bűnözésnek tekintik a gyerekkönyveket.
– Szerencsére ez változóban van manapság.
– A változás elején tartunk, de jó jel, hogy olyanok is kapnak József Attila-díjat, akik „csak” az apróknak írnak, így tavaly Marék Veronika vagy idén Berg Judit. Szaporodnak a pályázatok (legfontosabb az Aranyvackor), a forgatagos-fergeteges, koncertes-felolvasós események, idén már Magyar Mese Napja is lesz, nagy örömömre. Én is igyekszem megfertőzni minél több író embert ezzel a vírussal, ennek bizonysága a negyven kortárs költő munkáiból általam összegereblyézett Aranysityak antológia, illetve az ugyanennyi írót mozgósító, most megjelenő meseantológiám, a Nini néni és a többiek. Ugyanakkor másutt külön irodalomtörténete, egyetemi tanszékei, intézetei, nagy összegű díjai, mozgalmas fesztiváljai vannak a gyerekkönyveknek. Idehaza néha partizánként lövöldözünk innen is, onnan is, aztán gyorsan fedezékbe bújunk a literátori nehéztüzérség elől.
– Nyugaton az írásművészetet is tanítják.
– Igen, ez afféle „láthatósági mellénye” lehetne az irodalomnak mint szakmának. Ehhez képest, számos üdvözlendő civil íróiskola mellett Vörös István kollégámmal mi működtetjük nyolcadik éve az egyetlen komplex kreatív írás képzést a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
– Hogy mikor és milyen prózát ír, mivel függ össze? Hogy mit rendelnek öntől?
– A legnehezebb kabát gerincét két füzérnyi tárcanovella képezi, az egyik széria az Élet és Irodalomban, a másik a Magyar Nemzetben jelent meg. Az egyik típusnál maguk a hősök vagy antihősök mesélnek, a másiknál külső nézőpontból látjuk a történéseket. Az egyik sorozat címei csupa állatnevek, a másik esetében egy-egy tárgy a cím. Ezek a motívumok aztán átszövik a történeteket: drótot fon és drótba fonja életét például Pali bátya, aki láb nélkül megmássza a templomtornyot, kabátokat és vele sorsokat cipelget a ruhatáros néni, aki megteszi a Föld–Hold közti távolságot, a kövek megszállottja Lajcsi, aki eltalicskázza a Kálvária dombot. A vállra tetovált tigris, a videóval filmezett kakas vagy a repülőgépet modellező sas is egy-egy emberi életút „ikonja”. Évek óta dolgozom egy regényen, szeretnék hosszú elbeszéléseket is írni, csak ehhez egy kicsit zaklatott az életmódom. Tavaly nyolcvan alkalommal léptem fel országszerte.
– Min múlik, hogy ennyit kell utaznia? Ki szervezi ezeket az utakat?
– Jönnek a megkeresések folyamatosan, és én örömmel teszek nekik eleget. Ezt is feladatomnak érzem, azon túl, hogy a szobámban ücsörgök és írok. Van bennem ripacsvér, nem csoda, tenorista akartam lenni annak idején! Sokat nyavalygunk, hogy jaj, meghalt az irodalom, senki sem olvas, ám a gyerekek olvasóvá nevelésében egy lendületes rendhagyó irodalomóra óriási szereppel bírhat. Az óvodától az idősek otthonáig mindenki hálás, ha embernyelven szólnak hozzá az irodalomról. Bonyolult egyensúly-játék aztán, hogy jusson idő emellett a feleségemre, öt gyerekemre és írásra is. Közben tanítok, blogolok a Liget honlapján és a Bárka Online-on, karbantartom saját holnapomat.
– Milyen gyorsan ír?
– Kodolányi János mondta, hogy „az ember néha belül ír”. Ez nem csak hangzatos szlogen, hiszen például Petőfi alighanem azért is tudott ilyen rövid idő alatt ilyen jelentős életművet létrehozni, mert rengeteget gyalogolt, és fejben dolgozott. Úton járva az én agyam is zakatol egyfolytában. Van, hogy a kormányra teszem a noteszt, és úgy jegyzek fel ezt-azt, bár tudom, életveszélyes. Az irodalom ölhet. De szerencsére éltet is.
Jolsvai Júlia
Lackfi János: Élő hal, Helikon Kiadó, 2011, 276 oldal
Lackfi János: A legnehezebb kabát, Helikon Kiadó, 2011, 174 oldal