Az olvasás éjszakája
OLVASÁS
ÉJSZAKÁJA
KÖNYVES
KALANDOK
OLVASÁS ÉJSZAKÁJA KÖNYVES KALANDOK
Interjú Csoóri Sándorral

Harminc forinton „vett” költészet
Látogatóban a nyolcvanéves Csoóri Sándornál


A Duna Televízió február 3-án teljes műsoridőben ünnepelte meg Csoóri Sándor nyolcvanadik születésnapját, emlékezve rá, hogy amikor a költő a Magyarok Világszövetsége élén politikai szerepet is vállalt, egyik fontos lépése ennek a tévécsatornának az életre hívása volt. A lírikus azóta visszatért a csendesebb alkotószobához, háromévente lát napvilágot egy-egy újabb kötete.
Amikor a kisebbfajta hófalak között mentem Budapest széli házuk felé, felötlött bennem, hogy az időjárás is megajándékozta a – monográfusa, Görömbei András szavait idézve – „gazdag képzeletvilágú…, a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató” alkotót: régen esett annyi hó, mint idén, s ritka költő, akinek szinte minden versében megjelenik a hó motívuma. Sokan kérdezték már e jelkép gyakori felbukkanásának okát Csoóri Sándortól, de most többet árult el annál, mint hogy metaforával van dolgunk:


– A születésem napján, 1930. február 3-án Zámolyon akkora hó volt, hogy a bábaasszony nem tudta kinyitni a kiskaput, hanem a tetején jött be. Ezt a történetet gyakran elmesélték nekem, s csodálkoztam is ezen a teljesítményen. A hatalmas termetű bábaasszonytól még féltem is később, pedig ő mindig kedvesen fogadott. Sokszor eszembe jutott, ha nem vállalkozik a mutatványra, akkor lehetséges, hogy én nem is vagyok. Titokban a kapu fölöttiség filozófiai rádöbbenést hozott: az élet minden területén előfordulhat olyan helyzet, amikor nem lehet megvárni azt, hogy elhányják a havat a kerítés mellől, a kisajtó alól, hanem a kapu fölött kell bemenni. Ezt nyilván jelképnek kell tekinteni, amelyhez azonban nagyon-nagyon ragaszkodtam. Van az életemnek néhány efféle babonája.
Ezek szerint Ön babonás?
– Sose tagadtam, mert amikor az én hideg ésszerűségem megtorpant valami előtt, csodák igazolták e babonákat. Lehetséges, hogy ilyenekből alakultak ki régen a hiedelmek, a mitológiák. Talán ajándéka a sorsnak, hogy én egyszerű történetekkel magyarázom, amit az emberiség néha világvallássá emelt.
Tudom, hogy a születésnapjára a Nap Kiadónál most megjelent összegyűjtött verseinek válogatását és a Helikonnál megjelent vers- és próza válogatást a szerkesztőkre bízta. De van-e olyan kötete, amely különösen közel áll a szívéhez? Vagy ez mindig az utolsóként kiadott verscsokor, ez esetben a 2009-es Harangok zúgnak bennem?
– Inkább versek vannak, amelyeket szeretek, néhányat említek: Esztergomi elégia, Ki tudtam élni, Megint jön valaki, Álmatlanság. A kötetekkel már bonyolultabb a helyzet, de ehhez is történetet mondok, hogy könnyebben megértsék az ember titkait. A zámolyi házunkban egy Biblián és egy Petőfi Sándor köteten kívül nem volt más könyvünk. Én ezeken nőttem fel, nem olvastam semmi mást, és szó se volt róla, hogy tanulni megyek valahová. A hatosztályos elemi végén a tanító behívott tízünket, s tesztet íratott velünk, ahogy ma mondanánk, a Falusi Tehetségmentő fölhívására. Így lettem a Pápai Református Kollégium diákja. Nyolcadikos voltam már, amikor szobafőnök lettem; hat kisebb gyerek tartozott a felügyeletem alá. Egy hadiárva fiúnak egyszer eltűnt harminc forintja. Mindent kiforgattunk, a vagyonka nem volt sehol. Három nap múlva jelentkezett az egyik gyerek, hogy ő vitte el a pénzt, mert az édesanyja nagyon beteg és nem volt miből megvásárolják az orvosságot. Nem tudtam, igaz-e a történet, de úgy gondoltam, a legnagyobb erőpróba az volt ennek a fiúnak, hogy kiállt és szemtől szembe bevallotta, amit elkövetett. Akkor már újságíróként dolgoztam a Pápai Néplapnál, kifizettem a harminc forintot. Ezzel ezt a súlyos esetet eltemettük. Néhány hét múlva ez a fiú egy könyvvel állított be hozzám, köszönetül a segítségemért. Kinyitottam: József Attila összes művei Cserépfalvi kiadásában. Gyönyörű volt. Attól kezdve folyton József Attilát és Illyés Gyulát olvastam, de még olyan verseket írtam, mint Petőfi. Az érettségi után szerettem volna bölcsészkaron tanulni, de elutasítottak, mert egyházi iskolában végeztem. Az egyik barátom jelentkezett az ELTE Orosz Intézetébe, mert fordító akart lenni, ő hívott, menjek én is oda. Fölvettek minden további nélkül, nem kérdezték, hol érettségiztem. De csak fél évig jártam oda, mert egy dió nagyságú kavernát fedeztek fel a tüdőmön. Az Alpok alján, a hegyfalusi szanatóriumban, a világtól elzárva elég sok verset írtam. Kilenc hónap után tértem haza a falumba és láttam, hogy mennyi hiábavaló, hazug, addig elképzelhetetlen igazságtalanság történik a parasztsággal. Sokkal jobban kifosztották őket, mint hajdan a jobbágyokat. Ugyanis a háború Zámolyt annyira tönkretette, hogy még egy fél macska sem maradt életben. A verseimet ez a világ sötétítette el.
S mindenkit leköröző gyorsasággal vált elismert költővé: egyszerre tucatnyi verse jelent meg a Csillagban, s hamarosan az Irodalmi Újság munkatársa, majd az Új Hang versrovatának szerkesztője lett.
– A Nagy Imre kormányprogram kihirdetése után azok, akik addig fenyegető levelekkel küldték vissza a verseimet, hirtelenében behívtak, hogy olvassak fel nekik a munkáimból, s teljes elragadtatással mondták, hogy „zseni” vagyok, mert verseimben az ország helyzetét tisztábban láttam, mint a politikusok. Így kerültem be a kortárs irodalomba. De a Petőfi-féle költészettől még jó darabig nem tudtam elszakadni, azt hittem, hogy az a nyílt beszéd, amelyen ő beszélt, az áll közelebb az igazsághoz. Az írók többsége is így gondolkodott, mert az elképzelt szocializmusnak ez a stílus felelt meg legjobban. Petőfi azt vallotta, hogy ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. Ez a hang a 19. század hangja volt, miközben már modern költők jelentkeztek, új stílussal. Elragadtatottan olvastam Juhász Ferencet és Nagy Lászlót, más beszéd, más látomás, más igazság volt az övék, s megsejtettem, ahol ez az új nyelv megjelenik, ott hiteltelenné válik a réginek a szürkesége, hazugsága, nem lehet többé a gyárkéményekhez szerelmes verset írni. Új világot is teremtett ez a költészet, mert '56-ot nem politikailag készítette elő az irodalom, hanem ezzel az új lírával, amelynek ismeretében másként, feszélyezettség nélkül mozogtunk mi, fiatalok.
– Aztán idővel lehetett újra a nőkhöz írni a verseket. Tényleg, melyik témával boldogul könnyebben a magánéletivel vagy az utóbbi köteteiben mind többször felbukkanó hazáért aggódó költeményekkel?
– Mindig a magam élményeiről írok, ugyanakkor arról is, hogy miként kellene gondolkodnia, éreznie, küzdenie egy közösségnek. A történelmi nyomorúság nélkül, amely minket Mohácstól végigkísért, egészen bizonyos, hogy a magyarság Európában érdekes, különös, találékony, nagyfényű nép lehetett volna.
Most talán nem vagyunk „érdekesek”?
– Nem, mert nem azt tesszük, ami a dolgunk volna. Nekünk most komoly kultúrát, szellemi életet kellene teremtenünk. A Magyarok Világszövetsége elnökeként egyszer Washingtonban, a Nemzetek Házában mutattam be Magyarországot. Elmondtam, hogy azt érdemes megjegyezni rólunk, hogy a középkorban Magyarország annyi szentet adott Európának, ahány Nobel-díjast a 20. században. Ezt, számarányához képest, egyik nemzet sem mondhatja el magáról.
Beszélgetésünk alatt jóval több novellisztikus történetet mesélt el az életéből, mint amennyi beleférhet egy folyóiratcikkbe. Mikor fogja megírni ezeket?
– Előbb még egy verskötettel készülök, s utána szeretném megírni az önéletrajzomat esszé és regény keverékeként, hogy a történeteim is belekerüljenek. Manapság nincsenek történetek, s emiatt katarzis sincs. Egyetértek Illyés Gyulával, aki nagyon okosan azt mondta, hogy minél több drámát játszanak a színpadon, annál kevesebb játszódik le az utcán.
Mátraházi Zsuzsa

Csoóri Sándor: A pokol könyöklőjén
Helikon Kiadó, 795 oldal, 4990 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés