A történelem képtelensége
Beszélgetés Ungvári Tamással

Ungvári Tamás Széchenyi-díjas író, műfordító, irodalomtörténész, új, a könyvhétre megjelenő kötetével, Az emlékezés enciklopédiájával – az előző kötetekhez hasonlóan – ismét a méltatlanul elfeledettekért, a homályba veszők jogaiért perel, miközben drámai erővel, s mégis lebilincselő módon villantja fel a történelem képtelenségeit.

- Az elmúlt három év során három kötete született, mely az emlékezés/felejtés dialektikájával foglalkozik.
- Az idő múlásával talán még mélyebben érzem azt a felelősséget, melyet a nemzeti értékek megőrzése iránt érzek. A feledés és az emlékezés enciklopédiáját egyaránt a félelem hívta életre, hogy e közöny és a restség végleg maga alá temeti a múltat. A múlt minden nemzet talpköve, s a történelmi tudat megértőbbé, elfogadóbbá teszi az embert. Egy nemzet élete/története ugyanakkor apró, sokszor triviálisnak tűnő eseménydarabkákból áll, az emlékezet pedig abból, hogy egy kávéházban két alak erről beszél: „emlékszel, itt ült anno Nagy Lajos József Attilával, és azt mondta neki: eccer élünk, eccer élünk, két parasztot leccerélünk.” Ha az ember bemegy a bécsi Central Kávéházba, az első asztalnál egy alakkal találkozik, a XIX. században élt Peter Altenberg költő élethű másával. A bécsiek így jelzik, hogy a mi költőnk közöttünk él. Ez a kollektív emlékezés nálunk nem létezik.
- Az emlékezés – mennyiben folytatása A feledés enciklopédiájának?
- Az emlékezés enciklopédiáját tükörnek képzeltem el: azonos műfaj, bejegyzések, szócikkek a történelem képtelenségéről. Az enciklopédia a hiány műfaja, a dolgoknak soha nincs teljes leírása, ahogy Swift mondta: a tökéletes térkép éppen akkora, mint maga a Föld. Mint ahogy tökéletes megoldás sincs. Én sem állítom, hogy tudom az „igazat”, csak azt mondom az olvasónak: „gyere velem, nézzük, talán így történt, és talán erről neked is eszedbe jut valami”. Mindkettő 52 fejezetből áll, (nem 50 – nehogy azt mondják, formalista vagyok), melynek mindegyike egy-egy tragikus sorsot villant fel. A történelmi szálak ezúttal is személyes sorsokon keresztül bomlanak ki. A felejtéssel ellentétben azonban itt már nincsenek vígjátékok, a szórakoztatás mellett az irónia és a keserűség adja meg az alaphangot. A feledés enciklopédiája a méltatlanul elfelejtettek jogaiért perel: süket festők, divatjamúlt költők jogaiért. Az új kötet szintén az emlékezésért, a felejtés ellen harcol, de a megidézett múlt tragikusabb – a történetekhez vér tapad. A történelmi létezés tragikumával kapcsolatban a könyv elején az öngyilkosságba menekülő Walter Benjamin filozófust idézem, aki azt mondja, a történelem egy görgeteg, falak előttünk és falak mögöttünk, visszafelé nem mehetünk, a jövő ismeretlen. A kultúra valamennyi dokumentuma – mondja – egyúttal a barbárság dokumentuma is. Röviden úgy írnám le a könyvemet, mint egy kávéházat, ahol ott ül a múlt századi magyar történelem: Adytól és Gárdonyitól kezdve Mensáros Lászlóig, Domján Editig és Szécsi Pálig, s a visszatérő szereplők, pl. Szerb Antal, aki összesen 35-ször lép színre a kötetben. Sokan személyes ismerőseim voltak – de ha megfigyelte a könyv írói attitűdjét én mindig csak mellékszereplőként jelenek meg, mint Caravaggio a képek szélén. A történetek alapja néha egy pletyka – például miért romlott meg Bródy és Gárdonyi viszonya? – de e mellett benne van a nemzeti tudat, a történelmi háttér és az anekdotázó kedv, amit hiába próbáltak kiűzni a magyar irodalomból, mert Mikszáth óta elválaszthatatlan tőle. Persze az anekdotázó-kedv is halkabban szól a „Lágerszemináriumokban”, géppuskák tüzében, ahol a hóhér csak teázik két akasztás között. Tömeghalál, öngyilkosok, s a világháború után lassan felnőtt egy apák nélküli nemzedék. A megértés pedig olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.
- A nagy nevek mellett ebben a kötetben is fontos szerep jut az elfelejtetteknek.
- Így van, a méltatlanul mellőzött, egyébként nagyon tehetséges Réti Ödön író, aki idős korára beleőrült abba, hogy egyetlen novellája sem nyeri már el a tetszését, vagy a szódásszifon-szemüvegű, csúnya vénlány, Kosztolányi Mariska, akiben kevesen ismerik a Pacsirta főszereplőjét, s akivel én magam Szabadkán találkoztam, kevéssel a halála előtt, nem kevésbé fontos szereplői a könyvnek, mint Füst Milán vagy Örkény. Azt akartam érzékeltetni velük, hogy a történelem nem a hősöké, hanem a miénk, egyszerű halandóké, s hogy olykor épp a legjelentéktelenebbek válnak a múlt tanújává. Nagyot változott a történelem, s vele együtt az irodalmi ábrázolás. A jelen történelme többé már nem a nagy, kitüntetett események krónikája. Mindannyian mellékszereplők vagyunk, akiket egy erő földob egy-egy pillanatra, majd visszaejt a semmibe. Írás közben végig Ady Föl-földobott kő verse zakatolt a fejemben.
- Új tervek?
- 20 évvel ezelőtt írtam elsőként Elbert János kritikusról, akinek titokzatos haláláról mélyen hallgattak idehaza. Magam sem kutattam, mi történt valójában, helyette sztorikkal töltöttem ki az üres réseket. Most viszont elszántam magam, hogy újraírom a régi könyvet. Az Állambiztonsági Levéltárban a közelmúltban kérvényeztem Elbert aktáinak a megtekintését. Ha megtalálom azt, amit keresek, karácsonyra elkészülök az új könyvvel. A másik könyvterv – ami a fejemben már teljesen kész van – az 1947-48-as, magyar irodalmi életet mutatja be, Tersánszkyval, Zilahy Lajossal, Cs. Szabó Lászlóval, Nagy Lajossal. Már a kötet címe is megvan: a Fordulat éve. Ezeket az óriásokat én még személyesen ismerhettem, mint utolsó szemtanú, szeretném megírni irodalmunknak ezt a lázas-tragikus fejezetét. Mindemellett pedig tanítok, még két szemeszterem van a Kaliforniai Állami Egyetemen, valamint egy-egy előadássorozat vár Német-és Olaszországban. Szóval folytatódik az én „soklaki” életem, de tudja, ahogy öregszem, az élettel egyre kevesebb bajom van. No persze a siker is sokat segít.

Maczkay Zsaklin

Ungvári Tamás: Az emlékezés enciklopédiája
Scolar Kiadó, 304 oldal + 24 oldal képmelléklet, 3500 Ft