Mesés Toszkána

Ahogy a vasfüggöny lehulltával szabaddá vált az utazás, úgy lett egy csapásra kultuszhely mifelénk Toszkána, a nem túl messzi, könnyen elérhető, de mégis mesés kincseket rejtő, festői szépségű táj. Az észak-olaszországi, firenzei központú vidék mediterrán éghajlata, változatos hegy- és síkvidéki tájai, lenyűgöző építészeti emlékei és csodás múzeumai, a táj ízei és illatai olyan kifogyhatatlan gazdagsággal ingerlik az ember érzékeit, amelyek rabul ejtik az idelátogatót: turisztikai forgalma épp azért nő évről évre, mert a régi utazók folyton vissza-visszatérnek. A Prato, Firenze, Pisa, Livorno megyékkel fémjelzett táj kultikussá tette a maga irodalmát is: olvasni minderről andalító gyönyör, az íráshoz pedig szinte késztetést érez az itt kiránduló, még a digitális fényképezés korában is. Toszkánához kellenek és illenek a szavak.
Frances Mayes szenvedélyes utazó, neve egyik védjegye lett a bédekker-irodalom azon ágának, amelyet leginkább „regényes útikönyvnek” nevezhetünk. Első magyarul is olvasható műve, a Napsütötte Toszkána bevezetőjében mondja ki a már-már közhelyes bölcsességet: „Egy kínai költő sok száz évvel ezelőtt azt mondta, hogy ha valamit leírunk, újra át is éljük”. Nos, nem tudom, hogy sok száz éves kínai költő vagy száz éves freudista pszichológus mondta-e, de minden bizonnyal igaz, és Frances Mayes is az írásban újra-élők sorába tartozik, szerencsére azon alkotók közé, akik jól és hatásosan tovább is tudják adni ezeket az élményeket. Hogy olvasói részről miért indít el jótékony pszichés folyamatokat, azt szükségtelen is taglalni itt a magyar rögvalóságban: városi dugók, egzisztenciális katasztrófák sűrűjében, metróalagutak sötétjében és isten háta mögötti falvak nyomorúságában. Toszkána lélekemelő látomás innen szemlélve. Mese, talán nem is igaz. Ha eljutunk nyáron egy hétre: emez lesz talán nem is igaz, nyomasztó, rossz álom. Soha többé vissza, sóhajt az utazó.
Frances Mayes persze tudja ezt, ő maga sem citromligetek árnyékában született, hanem Amerikában, és néhány verseskötet után a kilencvenes években írta meg a Napsütötte Toszkánát, amelyben elmeséli egy cortonai villa megvásárlásának és felújításának történetét, a helybéli gazdálkodó élet kezdetét. Férjével 1990-ben töltötték el itt első nyarukat, Mayes naplójából született a könyv, alapvetés későbbi műveihez. Frances Mayes azt az életformát teremti és éli meg, amely után mindannyian sóvárgunk, s amely épp elérhetetlensége révén tesz akkora értékre szert a gondolatainkban.
A Tericum Kiadó gondozásában megjelenő Napsütütte Toszkána és folytatásai lényegében elapadhatatlan élményanyagból épülnek fel: a táj, az ember és az ízek szentháromságának jegyében írójukkal kilométerről kilométerre bebarangolhatunk minden zegzugot. Történései aprócskák, de kedvesek, s mindenekfölött nagyon jellemzőek. „A szomszéd asztalnál ülő művész karikatúrát rajzol rólunk – meséli egy helyi ristorantéban szerzett élményét Mayes. – Az enyém olyan, mint Picasso Dora Maarja. Iszunk az egészségére, csevegni kezdünk. A fickó a táskájából katalógusokat vesz elő, amelyek a kiállításaihoz készültek. Már csak udvariasan bólogatunk. A róla írt kritikák gyűjteményét is elővarázsolja, újratölti a poharunkat. Felesége lemondó arccal mered maga elé, nyilván nem mi vagyunk az első áldozatok. A terménél üdülnek, jót tesz a víz a művész májának. Látom magam előtt, ahogy megkörnyékezi a gyógyvizüket gyanútlanul kortyolgató fürdővendégeket. Székét az asztalunkhoz húzza, egyedül hagyva a feleségét. Nagyon vonzó a cseresznyés lepény, de még vonzóbb a gondolat, hogy kérjük a számlát és lelépjünk. Ed kitalálja a gondolatomat. Kávézunk valahol följebb a városban, aztán visszafelé jövet benézünk az étterem ablakán. Signor Picasso szerncsére eltűnt. Mégis megkóstolhatjuk a cseresznyés lepényt! A pincér hoz egy amarót is, grátisz. – Minden este itt vacsoráznak – panaszkodik –, mi meg számoljuk a napokat, hogy végre visszamenjen Milánóba a májával együtt.”
Mayes útikönyveinek elmaradhatatlan részei a receptek: a primi piatti-tól és a secondi-tól, azaz az első és a második fogásoktól a contorni-n, azaz köreteken át a dolci-ig, azaz desszertekig. Persze, hogy ez utóbbinak hangzik a neve a legédesebben olaszul is, olyannyira, hogy a Napsütötte Toszkána sikere után a szerző megírta az Édes élet Itáliában című darabját is sorozatának, amelyben különösen nagy hangsúlyt fektet a gasztronómiai élvezetekre. Míg a Napsütötte… fejezeteiben a történeti és a leíró részeket törték meg itt-ott a receptblokkok, addig az Édes életben átveszi a főszerepet a sütés-főzés és kultúrtörténeti hozadékai, a botanikától a földrajzon át a mezőgazdaságig. Be kell itt szúrni, hogy a toszkánai felhőtlen dolce vita anyagi hátterét persze jómódú amerikaiként is elő kell teremteni, s mint annyi betelepülő esetében, ennek alapját a Mayes-házaspár esetében is a gazdálkodás jelenti. Olyan életvitelt, amelyben segítségükre van a legmodernebb technika, és biztos hátországként, bázisként ott van az otthonuk, az Egyesült Államok is. Ezzel az életformával azért nem spórolható meg a kétkezi kemény munka sem, de szerencsére Mayeséket nem abból a fárból faragták, akik esttől megriadnak – mint azt történeteik tanúsítják. A kultúrtörténeti kitérők a legélvezetesebb részei közé tatoznak a kötetnek, például amikor a „paradicsom” szó etimológiáját firtatják:
„– Ha mindent elültetünk, ami a sárga könyvedben szerepel, egy botanikus kertben fogunk élni – mondja Ed.
– vagy az Édenkertben!
Ed felvilágodított róla, hogy a »paradicsom« (mármint éden) szó a görög paradeisosból származik, ami azt jelenti, kert vagy park, ami pedig a dhoigho szóra vezethető vissza (jelentése: agyagból vagy sárból készült fal), ez pedig az óperzsa pairi-daezából jön, jeléentése: »elkerítés«, »fallal körülvett«. A „»paradicsom« tehát agyagfallal körülvett kert.”
A gazdálkodásból származó jövedelmeket aztán olykor kiegészítik az olyan, illetlen módon szerencsésnek nevezhető események, amilyen az önző Hazel nagynéni halálából adódó örökség, s Frances Mayes természetesen ezt a vagyont is az utazásokra fordította, mint azt elmeséli az Édes élet…-ben.
Jómagam azokat a részeket kedveltem igazán e kötetből, amikor a szerző amerikaiság és európaiság találkozása nyomán elmélkedik például a művészetről. „Nézem az orvietói katedrális csodálatos homlokzatát, hallgatom a srácok kurjongatását, szemem sarkából figyelem a két fehér ruhás apácát, ahogy keresztrejtvényt fejtenek a szomszéd asztalnál. A templom árnyéka lassan áthalad a piazzán. Úgy érzem, lassan, de biztosan változik az én beállítottságom is – Olaszországban az ember egyszerűen kénytelen a művészet intim közelségében élni. Aki itt nő fel, körülvéve szépséggel, annak a szépség természetes. A művészet nekem mindig odakint volt, valami, amit megbecsülök, szeretek, valami, amit keresek, de sohasem volt természetes. Az amerikai városokból gyakran teljesen hiányzik a művészet, és ráadásul önmagukban is teljesen rondák.”
Az utazási szenvedély persze kimozdítja az olasz határok közül az írónőt, és következő útikönyvében – Egy év a világban – bebarangolja Franciaországot, Nagy-Britanniát, a görög szigetvilágot, Spanyolországot, Portugáliát, Törökországot és Észak-Afrikát. „Egy amerikai Párizsban”, mondhatnánk Gershwin nyomán, amennyiben Párizst tekintjük az európaiság szimbólumának, de persze ott van még emellé az „angolság” a „dél-olaszság”, és megannyi helyi szín, amelyet megtapasztal a szerző, és igazi grafomán utazóként le is jegyez szorgalmasan. „Bár Lisszabon talán San Fransiscóra is emlékeztethetne – hiszen a kikötőtől a városi dombok során át emelkedik, amelyeken festői villamosok járnak, és az embert mindig fenyegeti a földrengés veszélye –, mégsem ez a helyzet. Első benyomásaim szétfoszlatják természetes hajlandóságomat, hogy az újat a már ismerthez hasonlítsam. Ez Európa első szegélye, nem az utolsó.” De valamennyi élménye mélyén mégis ott lapul Észak-Olaszország sóvárgása: a harmadik kötetnél megismerve már valamelyest Mayest, nem kérdés, hogy toszkán-földön találta meg igazi hazáját. Két albumban is visszatér szeretett földjére, immár képekkel kiegészítve a leírásokat. A Szép Toszkána fotóalbumában megelevenedik az eddig a képzeletünkre bízott cortonai ház és környékének látványa, mindaz a helyszín, amiről a korábbi könyvekben szóltak a leírások. A Vigyük haza Toszkánát pedig még afféle stílustanácsadóként is működik: milyen tárgyakat, növényeket válogassunk össze, ha meg akarjuk teremteni saját otthonunkban vagy a környékén Toszkánát. Ám ha ez sehogy sem megy, még akkor is kéznél van a legegyszerűbb megoldás: a Frances Mayes-kötetek a könyvespolcon, amelyek bármikor elröpítenek bennünket a vágyott helyszínekre.
Laik Eszter

Frances Mayes: Napsütötte Toszkána, 336 oldal, 2970 Ft
Frances Mayes: Édes élet Itáliában, 316 oldal, 2470 Ft
Frances Mayes: Egy év a világban, 488 oldal, 2970 Ft
Tericum Kiadó