Te lány, egyszer könyvet fogsz írni! Beszélgetés Kiss Angélával
Kedves Olvasó! Gondoltál már arra, hogy egy szép napon magad mögött hagyd az addigi életed, és körülnézz a nagyvilágban? Miss Kiss kalauzolásával ezt most megteheted!
- Kiss Angéla írt egy regényt, amelynek a főhőse Londonban próbál szerencsét. Önéletrajzi a regényed?
- Nyolcvan százalékban igen, de sok fiktív szálat is beleszőttem.
- Kik az irodalmi példaképeid?
- Hogy őszinte legyek, nincsenek az egész életemet végigkísérő "nagy példaképek", inkább csak kedvencek. Gyerekkoromban például egyáltalán nem is olvastam, a kötelező olvasmányokat sorra félbehagytam: a Kincskereső kisködmönt amikor Gergő húga meghalt torokgyíkban, az Egri csillagokat a harci jeleneteknél, Nemecsek Ernő haláláig sem jutottam el, s tulajdonképpen a Vuk végéig sem, mert az apukáját már az elején lelőtték. Az első könyvet középiskola után olvastam ki, ráadásul, németül. Ajándékba kaptam külföldről, és csak a kihívás miatt álltam neki. Azóta vagyok Sidney Sheldon rajongó. Másik nagy kedvencem Nick Hornby, főként humoráért és iróniájáért, illetve mert férfi létére elképesztően hitelesen tud ír női szemszögből. Ez is mutatja mennyire empatikus. Hozzá hasonlóan én is akármikor akárkinek a helyébe pillanatok alatt bele tudom élni magam, és az illető szemszögéből nézni a világot. Ez az adottság nagyon jól jön íráskor. Legújabb kedvencem pedig Elizabeth Gilbert. Amikor nemrégiben olvastam, rájöttem, hogy ugyanarról írtunk: egy nap rájöttünk hogy változtatni akarunk az életünkön, így nekivágtunk a nagyvilágnak, hogy felfedezzük azt, és nem utolsó sorban önmagunkat is.
- A stílusod nagyon jó! Mikor jutott eszedbe, hogy írni kezdj?
- Soha. A véletlen műve. Bár egyszer Panni néni irodalom tanárnőm megmondta, hogy "Te lány, egyszer könyvet fogsz írni", de mivel közgazdaságiba jártam, ennek épp annyira nem tulajdonítottam jelentőséget, mintha azt monda volna, hogy vadakat terelő juhász leszek. Mégis neki lett igaza. Fura nap volt, amikor nekiálltam írni. Három év óta az első szabadnapom volt az étteremben, ahol akkor dolgoztam, angliai szeptembert meghazudtoló 25 fok volt, én pedig magányosan és boldogtalanul ültem a Regent`s csatorna mentén, kacsákat etettem. És akkor belém nyilallt, hogy "írj egy könyvet". Még pár órán át próbáltam kiverni a fejemből, de nem sikerült. Tudni kell rólam, hogy van bennem egy kényszeresség, ha valamit elkezdek, nem nyugszok, amíg be nem fejezem. Megszállott vagyok néha. Így született a könyv is: egy légből kapott kósza gondolat megfűszerezve megszállottsággal.
- Mondtad a sajtótájékoztatón, hogy ha eltervezel valamit, nem lehet, hogy ne valósuljon meg, ha mindent megteszel érte.
- Ez a gondolkodásmód a családomból fakad. Így neveltek. Ha egy szép napon azzal állítanék haza, hogy "képzeljétek a Földre leszálló marslakók üdvözlésére engem választottak ki", a szüleim maximum annyit kérdeznének, hogy "miért, szerinted ki mást"? Mindig is hittek bennem, így egy idő után én is elkezdtem hinni önmagamban. Szerintem csak így szabad leélni az életet. Először merjünk nagyot álmodni, utána pedig küzdjünk az álmainkért. Ahogy az egyik kedves olvasó írta, számára a könyvnek is ez volt az üzenete, először új gondolatokra ébresztette, utána pedig tettekre: úgy döntött, ő is nekivág a nagyvilágnak, hogy megmérettesse magát. Amivel egyben az én álmom is beteljesült, mert ha a következő újságíró megkérdezi, hogy szerintem sikeres lesz-e a könyvem, akkor most már bizton állíthatom, hogy már most az, hisz erőt adott egy embernek, és pozitív változásra sarkallta.
- Hogyan tanultál meg angolul?
- Mivel németül beszéltem, először Németországba indultam, de egy véletlen során mégis Angliában kötöttem ki angol nyelvtudás nélkül. Bemagoltam, hogy ki vagyok, honnan jöttem, ezt álmomból fölébredve is tudtam, de ha belekérdeztek, onnantól kezdve meg voltam lőve. Hogy mennyire nem beszéltem angolul az bizonyítja a legjobban, hogy amikor az állásinterjún megkérdezték, hogy szeretnék-e itt dolgozni, azt hittem azt kérdezik, hogy dolgoztam-e már hasonló helyen, így nemet válaszoltam. Erre egy jót röhögtek, hogy milyen vicces lány vagyok, és felvettek. Erre sokan azt mondják, hogy nekem mindig ilyen szerencsém van, de én nem hiszek a szerencsében. Még ha gyerekes álmodozónak is tartanak, de én akkor is a jóságban hiszek, hogy a jók jót érdemelnek, és mindig elnyerik jutalmukat. Ráadásul az életem ezt mindig vissza is igazolja. Visszatérve az angol nyelvtanulásra, a kollégák tanítgattak, majd pár hónap múlva elkezdtem olvasni. Jane Austen könyvéből először csupa olyan szót tanultam meg, amit manapság már csak az angol királynő használ, ráadásul magyarosan kiejtve memorizáltam a szavakat, így amikor használtam őket, sosem értettek meg. Ekkor elkezdtem dalszövegeket fordítani és filmeket nézni. A passzív szókincsem a mai napig is klasszisokkal nagyobb az aktívnál, de szerintem soha nem fogom úgy érezni, hogy "már tudok angolul".
- A "London csak oda" sikergyanús könyv. Tervezel további regényeket?
- Igen. Egyrészt, mert grafomán vagyok, másrészt mert már kiskorom óta egyfolytában szituációk és párbeszédek zakatolnak a fejemben amiket sokkal egészségesebbnek tartok kiírni magamból, mintsem beleőrüljek, nem utolsó sorban alvásproblémámra is kitűnő terápia az írás. Még ha ki sem adnak, akkor is írni fogok. Angol barátnőim mindig azt mondják, hogy "don't chicken out". Mivel az elején még nem értettem annyira angolul, mindig azt hittem azt jelenti, hogy ne vigyem ki a csirkét, ami már csak azért is furcsa volt, mert csirke még csak a közelben sem volt soha. Azóta megtanultam, hogy azt jelenti, hogy ne csirkésedjek ki a szituációból, azaz ne vegyem fel a nyúlcipőt. Természetesen az írásból sem fogok meghátrálni.
Szepesi Dóra
Kiss Angéla: London csak oda Jószöveg Műhely Kiadó, 280 oldal, 2990 Ft
|