Akinek nem kell papír a könyvíráshoz Találkozás Krasznahorkai Lászlóval
Címében istennő nevét viselő elbeszéléskötettel jelentkezett Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent. A könyvbemutató utáni napon beszélgettünk. Még mindig az esemény hatása alatt volt: - A Műcsarnok végében abban a gyönyörű apszisban voltunk, amire mindig azt mondják, hogy zenére alkalmas, de beszédre nem. Ebben a térben öt másodpercbe tellett, amíg egy hang visszakongott a csendig. Ha így tagoljuk a felolvasandó szöveget, az teljesen széttöredezik. Kénytelenek voltunk valamennyire megőrizni a mondatok egységét, aminek a következtében egyfajta templomi szertartássá alakult a könyvbemutató. A "katedrális hang", ahogyan ezt nevezik, állandóan visszazengett. Már nem vagyunk templomba járók, s elszoktunk tőle, hogy a pap miséjét másfajta figyelemmel kell hallgatni, mint amikor egymástól egy méterre beszélünk. Tegnap újra érteni kellett ezen a nyelven, és biztos vagyok benne, hogy a jelenlévők nagy részének ez sikerült.
- Maguk a kötetbe foglalt novellák sem könnyű olvasmányok... - A Biblia sem könnyű olvasmány, különösen a Károli Biblia, mégis olvassuk és értjük.
- A hosszú mondataira gondolok. Régebben is voltak olykor bekezdésnyi, pont nélkül tagolt szövegei, de ezek még tovább nyúltak, most szinte egy elbeszélés egy mondat, igaz, tökéletes, remekbe szabott szerkezetű… - Értem, hogy nem nehezményezi ezt, ahogy az ember nem nehezményezi a teremtést, pedig az is hosszú és bonyolult dolog. Különbséget kell persze tenni az isteni teremtés és az emberi teremtés között, de itt is teremtő gesztusról van szó, az irodalom vagy a művészet létrehozásakor is egy világot teremtünk, ha nagyok az ambícióink, márpedig az én esetemben nagy ambíciókról van szó, különben nem foglalkoznék irodalommal. Az ilyen értelemben megteremtett világ olyan, amilyen korábban nem létezett. Sokféleképpen el lehet ezt érni, meg lehet teremteni úgynevezett rövid mondatokkal, és meg lehet teremteni egy olyan nyelven, ami leginkább az élőbeszédhez hasonlít. Ha megfigyeli, meglepődve fogja tapasztalni, hogy az emberek legnagyobb része nem használ pontot. Én csak az élő nyelvet követtem, abban találtam meg azt a varázst, az áramlásnak azt az eszközét, amellyel megidézhető, megteremthető a könyvemben bemutatott világ. Ez persze nem előre átgondolt dolog, az idők során egyre inkább így alakult. Az irodalom, ha művészetként művelik, alapvetően az ösztönök uralma alatt áll, és közben a tudatában kell lennünk, hogy nem egyedül dolgozunk. Nehéz megmondani, hogy ki a Másik, nem is mernék találgatásokba bocsátkozni.
- Mikor érzi, hogy segítő van Ön mellett, mögött, fölött? Amikor leül az üres, talán virtuális papír elé, vagy amikor jár-kel az utcán? - Nem hagyományos módon dolgozom, fejben írom a mondatokat. És folyton dolgozom, például felfogom ezt a kérdést, megremegek tőle, s aztán az egész beleépül egy már folyamatban lévőbe. Lehet, hogy ezért ment tönkre a memóriám, s nem a korral jár, mert már harmincéves koromban sem találtam a szemüvegemet.
- Mostani elbeszélései furcsa helyekre vezetik olvasójukat. Megjelennek a mi kultúránkban szokatlan figurák, hagyományok azokból az egzotikus országokból is, ahol járt az utóbbi években. Eleve élmény-, témagyűjtő szándék vezette Kína, Mongólia, Japán földjére? - Élményeket nem keresek, azok maguktól jönnek, s nem feltétlenül jó élmények. A Távol-Keletre egyszerűen odavetődtem, de ugyanígy Amerikába is; véletlenek láncolata volt az egész, nem tudatos választás eredménye. Az életben nagyon pici az a tér, az a lehetőség, ahol az ember maga dönthet. Lényegében egyrészt a szüleink, az ősszüleink irányítanak bennünket, borzasztó erősen meghatározóak az öröklött tulajdonságaink. És mások öröklött tulajdonságai is meghatároznak minket.
- Vagyis hatnak ránk. - Egyszerűen összetalálkozunk, összeütközünk, megremegünk.
- A fülszövegben és az Ön honlapján szerepel is Susan Sontag tól egy méltatás, aki "az Apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének" nevezte Önt. Melyik könyve kapcsán írta ezt? - Úgy ánblokk. Voltak kedvencei az angolra fordított könyveim közül, például Az ellenállás melankóliája, de szerette a Sátántangó t meg a Háború és háború t is.
- Ismerték egymást? - New Yorkban találkoztunk, mert abban a szerencsében volt részem, hogy Allen Ginsberg et a barátomnak tudhattam és az ő lakásában dolgoztam a Háború és háború című regény New York-i fejezetein. Ha nem is mindennapos vendég volt Susan, de amikor megtudta, hogy ott vagyok, föltétlenül találkozni akart velem, mert már ismerte Tarr Bélát, akivel a filmes világban együtt dolgozunk, nagyon nagyra becsülte Béla műveit, s tudni akarta, ki a háttérben az a szürke inspirátor, akiből Béla ezeket a filmeket merítette. Megismerte a könyveimet is, már fölkészülve érkezett, megismert engem is, és elég gyorsan összebarátkoztunk. Susan, ha akart, egy pillanat alatt barátkozott össze, úgy, hogy tíz perc múlva az ember azt hitte, évek óta ismeri már. Elragadó személyiség volt. Szinte ő volt az egyetlen amerikai értelmiségi, akit valóban tiszta szívből érdekelt, ami az európai és az egyéb kontinensek irodalmában, film- és fotóművészetében történik. Egyszerűen mindent tudott. Tőlem például olyan intellektuális budapesti belső ügyre kérdezett rá, amiről még csak nem is hallottam. Európán kívüli területeken egyáltalán nem jellemző az a kimerítetlen kíváncsiság és érzékenység, amellyel ő fordult a mi kultúránk felé.
- Hogyan kezdődött filmes alkotótársával, Tarr Bélával az együttműködésük? - Mélyen inspirálták azok a könyvek, amelyeket írtam; 1985 óta dolgozunk együtt. Komoly művész Tarr Béla, ő az egyik utolsó olyan alkotó a világ filmművészetében, aki még mindig zsigerből, ösztönből és pont jókor ismeri fel, hol van egy mű tengelye, aki nagyon jól tudja, hogy az előzetes terv, elképzelés, gondolat, ideológia olyasmi, amit az ember munka közben elhagy, elveszít.
- Megfilmesíti-e valamelyik novellát a Seiobo járt odalent kötetből? - Azt senki nem tudja még, tudomásom szerint jelenleg egy régi esszém alapján írt forgatókönyvemből kíván filmet csinálni, amelyik Nietzsche torinói megőrülésének egy mellékszáláról szól. Mátraházi Zsuzsa
|