Noszogatni kell az ihletet
Beszélgetés Várady Szabolccsal

Várady Szabolcs író, költő, műfordító: gyűjt. Kötetre. Leginkább versesre. Manapság több ideje van írni, de az ihletet nem lehet sürgetni. Viszont készenlétben kell lenni. Addig G. B. Show-t, Cyranot fordít, esszéket ír…

Lehet az irodalomtörténetben ön szerint még egy olyan nagy és összetartó nemzedék, mint amilyen száz évvel ezelőtt a Nyugat körül jött létre?
Abban a formában aligha. De nem lehet kiszámítani az irodalmat. Most mindenesetre nincsenek erre utaló jelek, az irodalmi életre sokkal inkább a megosztottság a jellemző.

Milyen szempontból?
Nincs összefogó központ, és az igénye sem látszik. A Holmi című lapnak – ahol az 1989-es alapítás óta szerkesztő vagyok –, kezdettől fogva az volt a törekvése, hogy irányzatoktól, nemzedékektől és minden mástól függetlenítve jelentesse meg a tehetséges művészek írásait. Voltak ennek eredményei: néha egy-egy számban három, akár négy olyan nagy vers össze tudott jönni, ami maradandónak ígérkezik az irodalomtörténetben. Ma ez sokkal nehezebb. A hagyományos értelemben vett nagy vers ritka madár, és az irodalmat is – pláne a verseket – többen olvassák az interneten, mint folyóiratban.

Szoros kapcsolatot tartanak egymással az írók, költők – úgy esetleg, mint a Nyugat idejében?
A társas együttlét valamivel talán felszínesebb lett az írók között. Húsz-huszonöt éve még Géher István, Nádasdy Ádám, Ferencz Győző, Dávidházi Péter, Takács Ferenc, Kúnos László és én havonta-kéthavonta összejöttünk valamelyikünk lakásán, és egész este valakinek az éppen aktuális írásait beszéltük meg. Mindenki komolyan felkészült, utánaolvasott. Vége lett. Az önképzőköröknek az a természete, hogy egy idő után kifulladnak. Később fiatal költőkkel jártam össze: Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Mesterházi Mónika, Lackfi János és még néhányan szükségét érezték, hogy tüzetesen kielemezzék egymás új verseit. De ennek is vége lett. Mostanában ritkulnak az ilyen találkozók (vagy csak én nem tudok róluk, mert kiöregedtem belőle), de szaporodnak az irodalmi rendezvények, klubok, ahol felolvasóestek is vannak.

Az azért nem ugyanaz…
Persze. Nyitottabb, esetlegesebb.

Sok ilyenre jár?
Változó, nyilván egy csomóra nem tudok elmenni.

Mi szerint választja?
Függ a szereplőktől, a várható társaságtól. És megyek „hivatalból” is, ha éppen engem hívnak.

Működik még a fiatal költők között a példakép-, mesterválasztás?
Vannak mesterhez kötődők, például a Lator-tanítványok. De a fiatal íróknak egy nagyobb köre elsősorban egymásra figyel. Talán jellemzőbb a nemzedéki összetartás. Elég tudatosan le is választják magukat az elődöktől.

Ennek köze van a rendszerváltáshoz?
Talán csak annyiban, hogy szabadabb lett az irodalom. Az előző rendszer nagyon irtózott attól, hogy bármilyen irodalmi csoportosulás létrejöjjön. A rendszerváltás után elkezdtek rohamosan szaporodni a különböző folyóiratok, talán több is, mint amennyire egy ekkora országnak szüksége volt. Manapság pedig a nyilvánosság szerkezetét gyökeresen átalakította az Internet. A költők jó részének saját honlapja van.

Ön hogyan talált rá Vas Istvánra, mesterére?
A József Attila Gimnáziumban volt egy baráti társaság: Papp Zoltán, aki Sumonyi Zoltán néven publikál, Bence György filozófus, aki akkor még irodalomkritikus, esztéta akart lenni és én. Komolyan akartunk irodalommal foglalkozni. Tizenhat évesen úgy gondoltuk, kell egy mester, akinek megmutatjuk az írásainkat. Először Füst Milánra gondoltunk, akiért rajongtunk, de ő hódolókat és utánzókat szeretett látni maga körül, nem volt mester típus. Aztán valahogy kiszúrtuk magunknak Vas Istvánt. Elmentünk hozzá a New York Palotába, az Európa Kiadóba, ahol dolgozott, és átadtuk neki az írásainkat. Valamit láthatott bennünk, mert két hét múlva meghívott a lakásába. Sőt, az élet úgy hozta, hogy később kollégák is lettünk: az ő segítségével én is a kiadóhoz kerültem, ahonnan harminchét év után mentem nyugdíjba 2006-ban.

Azt mondta magáról, hogy: „veszedelmesen kész költő”. Megbeszélték?
Úgy vélte, nem biztos, hogy hosszútávon jó egy költőnek, ha nagyon korán megtanulja a mesterséget, és túl könnyen megy neki a versírás. De ez azzal a kiegészítéssel érvényes, hogy a mesterségbeli készség nem társul elég megírnivalóval. Nagyobb a technikai készség, mint az élményanyag, amit feldolgoznék. Ebben igaza volt. Nemsokára el is döntöttem, hogy nem írok kötött formában, noha nekem az ment a legkönnyebben. A jambikus verselés. Annyira kényelmes lett, hogy álmomból felkeltve is tudtam írni. Akkor úgy láttam, hogy a forma magával hozza a kliséket, és elkezdtem szabadverseket írni, de nem a szokványos formában. Inkább a kötötten jambikus verssorokat fellazítva: kombinációkat antik metrum-képletekkel. Mostanra megint írhatok kötötten. Az átmeneti időszakban mellékutakon éltem ki ezt az igényemet.

A fordításban?
Abban is. De főleg a színházi munkákban. Még 1974-ben Babarczy László rávett, hogy írjak verseket, dalszövegeket darabokhoz. Idővel kialakult, hogy többnyire Darvas Ferenc zeneszerzővel közösen dolgoztunk. Például a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál is volt egy csomó munkánk.

Most min dolgozik?
A Katona József Színháznál csinálok valami hasonlót. Arra kértek meg, hogy G. B. Shaw Fegyver és vitéz című darabjához – amiből új címmel zenés előadás készül – írjak dalszövegeket. Ezt hamarosan bemutatják. Ugyanők felkértek egy másik nagyon izgalmas munkára: Cyranót szeretnének csinálni, de nem a régi szöveggel. Prózába fogják lefordíttatni, rám az a része marad, ami csak versben szólalhat meg. Ez persze kockázatos vállalkozás, hiszen a közönségnek szívéhez nőtt az Ábrányi-szöveg. „Giccs, de gyönyörű”, ahogy Szerb Antal írta.

Mennyire ragaszkodik fordításkor az eredetihez?
Amennyire csak lehet. Nekem ebben is Vas István volt a példaadóm.

Nem is ír verseket mostanában?
Néha írok, de ijesztően eluralkodott a halálélmény a verseimben. Egy ideje főleg a hozzám közel állók halála indít versírásra. Remélem, nyugdíjasként lassacskán sikerül úgy alakítani az életemet, hogy ne csak az ilyen brutális pofonok kényszerítsenek.

Ahhoz, hogy versek szülessenek, ott kell ülni naponta sok órát az íróasztal mellett?
Sok igazság van abban, amit Kosztolányi Dezső tanácsolt: nagyon jó, hogyha a nap egy részét szisztematikusan és napi rutinnal az írásnak szenteli az ember. Az agyamat be kell állítani, hogy naponta legalább egy-két órát csak az írással törődjek. Egyáltalán nem biztos, hogy vers lesz belőle. De nem elég várni, hogy majd betoppan az ihlet, és mindent félresöpör. Piszkálni kell, noszogatni, és fülön csípni, ha előbukkan.

Utolsó kötete, A rejtett kijárat, 2003-ban jelent meg. Készül újabbal?
Ez kényes kérdés.

Miért?
Mert kevés az írás, kevés az új vers. Remélem, a következő években ez változik. Megfogadom a jó tanácsot, amit Kosztolányi nyomán adtam magamnak.

Prózában is gondolkodik?
Főleg esszéket írnék. Fiktív prózához nem érzek magamban elég tehetséget, önéletrajzot sem szeretnék írni. De néhány dolgot leírnék az életemből.
Ócsai Dorottya