Interjú Simonyi Andrással

Lágy erő és kemény rock
Interjú Simonyi Andrással

Amerikában úgy tartják, hogy ami nem látható a tévében, az nincs is. Szenzációs sztori, hogy éppen a mi nemrégiben hazatért washingtoni nagykövetünket, Simonyi Andrást ismerhették meg amerikaiak milliói egy showműsorból. A geggyáros Stephen Colbert programjában lépett fel, kétszer is! Abban a showban beszélgetett és gitározott, amelyben szerepelt már Hillary Clinton, John Kerry szenátor, Madeleine Albright is. Csúcsrajáratva című könyvében Simonyi András számos epizódot mesél szakmájáról, és a washingtoni diplomácia kulisszatitkairól.
- Ebben a tévéműsorban Ön az mondta, hogy Budapest a leg-cool-abb város Európában. Miért mondta ezt?
- Nagyon készültem erre a tévészereplésre és ezt az egyet, mindenképpen el akartam mondani. Mégpedig azért, mert ez egy egyedülálló lehetőség volt, hogy egy olyan közönségnek, amelyik az úgynevezett cool-ságot, az izgalmat, az érdekességet, az újat, az inspirálót, a kreatívat keresi, annak azt üzenjem, itt van egy város, amit ti még nem ismertek, nézzétek meg! Nekem ez a véleményem egyébként Budapestről.
- Ön szerint a nem hagyományos diplomáciai eszközök között fontos a lágy erő, a softpower, mert ennek segítségével észhez és szívhez könnyebb eljutni. Ehhez képest ön kemény rockot játszott abban a bizonyos showban!
- Nagyon jó a hasonlat, igen, a hardrock is lehet lágy és a lágy erő is lehet kőkemény, a hatását tekintve. Ki is derül a könyvből, hogy a rockzenének nagyon nagy szerepe volt abban, hogy fellazította a közép-kelet-európai rezsimeket. Gondoljon bele, jobban féltek a rockzenétől Kelet-Európában az ideológusok, mint a katonai erőtől. Igazuk is volt, mert hány millió ember gondolkodását lazította fel a rockzene?! Lágy erő vagy van, vagy nincs, de önmagában a hatalom nem tudja létrehozni, mert azt a kultúra, a társadalom hozza létre. Csínján kell vele bánni, vigyázni kell rá! Miért nem működhetett igazán a szovjet lágy erő? Azért, mert kommunista ideológusok találták fel az agitációs propaganda osztályokon, és ők mondák meg, hogy mit szabad, és mit nem. Ez a lágy erő halála. Amerikában a softpowert az amerikai társadalom, a szabadságjogok, az embereknek a szabadsága hozza létre. A rock and rollt nem Washingtonban találták ki, a szabad ember szabad akaratából született és ennél nagyobb erő nincs a világban. Fordítsuk le a magunk tájékára: nekünk nagyon sok lágy erő áll a rendelkezésünkre, a tudás, a kreativitás, az értelmes emberek, akik átlagon fölüli új, érdekes dolgokat hoztak létre: például Charles Simonyi, Teller Ede, Szilárd Leó, John Lukács, Tom Lantos, Tony Curtis, Mickey Hargitay, Milton Friedman, és sorolhatnám, mindegyikük a lágy erőt gazdagítja. Mi ebben lehetünk nagyhatalom. Ezt próbáltam sugározni.
- Azt nyilatkozta, hogy Magyarországon olyan környezetet szeretne látni, ahol Simonyi Károly, aki korábban a Microsoft vezető szakembere volt, nem Amerikában, hanem Magyarországon alkotja meg az Excelt, és a Word-öt. Bár ön nem szeretett jobban kint élni, de mindenkinek ajánlaná, hogy töltsön egy kis időt a világban, hogy megtapasztalja, micsoda hihetetlen lehetőségeink vannak. Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik Amerikában szeretnének szerencsét próbálni?
- Jelen pillanatban szomorúan látom, hogy a legtehetségesebb emberek el akarnak menni. Nem jó, akkor végünk van. Azt tanácsolom, a legtehetségesebbek menjenek ki, de jöjjenek vissza. Legyen ez olyan, mint régen, amikor a céhmesterek elküldték a céhlegényeket, és csak akkor adtak nekik céhlevelet, ha külföldön elvégezték a kötelező egy-két év gyakorlatot. Így látom ezt az egészet: kimenni, magunkba szívni mindent, ötvözni a mi képességeinkkel; de hozzuk vissza és itt érvényesítsük! Nincs ebben semmiféle nacionalizmus. Megértem az egyéni törekvéseket, de azért mégiscsak arról szól az életünk, hogy ennek az országnak a boldogulását segítsük. A minap folytattam egy beszélgetést egy dán politikussal, aki azt mondta, hogy száz évvel ezelőtt nemzetállamban gondolkodtunk, ötven évvel ezelőtt az európai közösségben és most - főleg az új generációknak - globálisan kell gondolkodnunk. Ma már az egész világ a versenytér; s ez nem gyengíti, hanem erősíti a hazához való kötődést. Menjen ki mindenki, szívja magába, azt ami a legjobb, és jöjjön vissza.
- Véleménye szerint nem feltétlenül kell az embernek könyvet írnia, ha nagykövet. Ön mégis írt. Már beleolvasva is nagyon jó, gördülékeny a stílusa…
- Az írás hihetetlen kaland és élmény! Fogalmam nem volt arról, hogy ezt a könyvet így meg lehet írni. De amikor az ember egyszer megírja, akkor elengedi, nincs mese, kész, ott állok meztelenül, védtelenül és mindenki mindent tud. Úgy gondoltam, hogy éppen most, amikor az országban meglehetősen rossz a légkör, nem árt egy optimista könyv. Ráadásul én nem a vájtfülüeknek akartam üzengetni, de olvassa el az elit is! Nekik arról üzenek, hogy mi a felelősségük abban, hogy az ország magához térjen, - de főleg az volt a célom, hogy mindenki megértse, a diplomácia ma már mindenkié. Amit én létrehoztam, az nem az én tulajdonom, hanem mindannyiunké. Ha az Amerikai Egyesült Államok elnöke az ország felé pozitív sugarat küld, az nem az én tulajdonom, akármennyire fényezi a karrieremet, hanem valamennyiünké. A jó szándék, ami ennek kapcsán az egész amerikai társadalomról átvetül, nem az én tulajdonom, hanem az egész országé. Azt is el akarom magyarázni, hogy ébresztő, emberek, ha nem térünk észhez, lemaradunk! Márpedig én nem hiszem, hogy Magyarország azon országok közé tartozhat, amelyik úgymond egy „futottak még” ország. A megoldásokhoz kell hozzájárulni és nem a problémák felnagyításához. Magyarországon van ehhez erő, lehetőség, képesség; és ez a könyvem szereplőinek a véleménye. Még valami: mondok egy csomó dolgot Amerikáról, amit Magyarországnak üzenek és mondok sok mindent arról, hogy mi magyarok Amerika felépítéséhez hogyan járultunk hozzá. Szándékosan írtam könnyedre. Ez nem egy doktori disszertáció, és tudja mit, senkit nem érdekelne. Én tényleg azt szeretném, hogy az emberek lássák, hogy nekik szól és érezzék, hogy én borzasztóan büszke vagyok arra, amit képviselhettem Amerikában - és ezt az egész magyar társadalomnak el akartam mondani.
- Ön zenésznek készült, közlekedés-közgazdász lett, nem is tervezte, hogy diplomata lesz. Megvalósultak a gyerekkori álmai?
- A gyerekkori álmom az megvalósult, még ha áttételesen is. Majdnem hogy nem mentem el a közgáz felvételire, mert rockzenész akartam lenni. Nagy-nagy dilemma volt, de jól döntöttem, és boldog vagyok, hogy így döntöttem. Életem ajándéka, hogy én már szélárnyékban tudtam foglakozni a nyugat felé való nyitással, mert nyugat orientált emberekkel dolgoztam akkor, amikor egyébként a külpolitika ideológiailag kontrollált volt. Végül is nagyon fontos, hogy a zenélés visszatért az életembe, és ez kisüt a könyvből is, hogy ez nem hobby, hanem az életem. Más kérdés, hogy szépen lassan szenvedélyemmé vált Magyarországnak a világba való bevezetése is. Erről szól ez a könyv. Lehet, hogy diplomáciának hívják, de mégiscsak az a lényege, hogy hogyan lehet Magyarországot a világban jól képviselni.
Szepesi Dóra