„Emberben könyv” Goethe a szekrényen Beszélgetés a Fischer-testvérekkel Két ország- és világhírű karmester egy családból: a Magyar Állami Operaház Művészeti Tanácsadó Testületének elnöke, Fischer Ádám és öccse, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója, Fischer Iván. A személyes adottság – nyilván a családi közeg talán észrevétlen közbenjárásával – azonos pályára vezérelte őket, de vajon egyforma emlékeik vannak-e meséről, könyvekről, irodalomról? - Gyerekkorukban, gondolom, folyvást zene vette körül Önöket, aztán meg jött a gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Akadt emellett kedves esti meséjük is? Fischer Iván: – Nálunk otthon nem minden a zenéről szólt, a muzsika is inkább a műveltség egyik fontos szeleteként volt a nevelés része. Könyvek között nőttünk fel, a könyvszekrény tetején egy hatalmas Goethe-szoborral. Esti mese sokféle volt, kedvencre már nem emlékszem. Fischer Ádám: – Szeretett mese nekem se jut eszembe, de a Goethe-szoborral kapcsolatban vannak emlékeim. A családi legendárium szerint az egyik nagybátyánk volt Goethe-rajongó, aki 1930-ban halt meg, de minden addig megjelent Goethe-kiadást megvett, és azok nálunk voltak a lakásban. Olvasni persze nem lehetett őket, mert többnyire gótbetűvel nyomtatták őket. – Később, iskoláskorukban jutott idejük olvasásra? Talán a Ha Mozart naplót írt volna is szerepel az első könyvélményeik között? Fischer Iván: – Nem, a népszerű zenei könyveket nálunk száműzték. Rengeteget olvastam gyerekkoromban, Vernét, Jókait, Szerb Antalt, mindent, ami a kezem ügyébe került. Mindenevő voltam, de a szülők ezt kicsit irányították: mi elolvastuk a gyerekek számára ajánlható klasszikus könyveket. Ezekről szóltak a beszélgetések a családban. Előbb Mikszáth, azután Anatole France és így tovább. Fischer Ádám: – Első nagyobb regényként Verne Rejtelmes szigete maradt meg bennem, azt apám nagyon pártolta, még fel is olvasott belőle, és emlékszem a mai napig, hogy közben állandóan fanyalgott, mert annak idején gyerekként ő még a régi fordítással találkozott, s szerinte az volt az igazi. Még korábban sokszor verseket meg elbeszélő költeményeket olvasott fel, azt hiszem, a Toldival kezdte, aztán jött csak a János vitéz. De a lírát soha nem szerettem annyira, mint a prózát. Jellemző volt, talán magára az akkori korszakra vagy gyereknevelési szemléletre is, hogy bár apám sürgette, lássunk neki a Jókai-regényeknek, amikor aztán valamit nem értettem meg a történetben, azt nem magyarázta el. Ha például tudakoltam, hogy milyen viszony is van Tímár Mihály és Dodi között Az arany emberben, vagy hogy A jövő század regényében mit csinál a két főszereplő a repülőgépen, apám ilyenkor ugyanolyan éteri módon hallgatott el mindent, mint maga Jókai. Ennek ellenére például a Szentivánéji álom egyes részeit már kisgyerekkoromban kívülről megtanultam, hogy apámnak tessék. – Színházi karmesterként szokott-e visszanyúlni a balett- vagy az operaszerzőt hajdan megihlető eredeti műhöz. Fischer Ádám: – Persze, az irodalmi alapanyag tanulmányozása szerves része a felkészülésnek. Az eltérések kiemelése is fontos. Most épp a Haramiákat olvasom, ebből Verdi írt operát, azt jövőre fogom először vezényelni. De a Nibelung-éneken is részletesen átrágtam magamat már fiatal koromban, és azóta is újra és újra elő kell venni, csakúgy, mint a Don Carlost, az Othellót (Verdinél Otello), a Machbeth-et, a Traviatához Dumas-tól A kaméliás hölgyet és így tovább. – Amikor mi, átlagemberek zenét hallgatunk, sokszor képek jelennek meg előttünk, hangulatokat érzékelünk, mások színekkel társítják a muzsikát. Fordítva is igaz ez: ha egy zenész olvas, megszólal-e a lelkében valamely zenemű, felidéződik-e benne legalább egy-egy zenei műfaj? Fischer Ádám: – Nálam is úgy van, hogy a zenéről asszociálok másra, természeti jelenségekre, színekre, történésekre. Egy olyan gyerekkori emlékem van, hogy Az arany ember balatoni rianás-jelenetének olvasásakor a Don Giovannira gondoltam. Fischer Iván: – Számomra a művészeti ágak kapcsolódása másról szól, a háttér megérzéséről. Mondok egy példát: Mozart zenéjéhez és operáihoz nagyon közel vitt, amikor elmerültem a XVIII. századi kalandorok, Casanova, Trenk, Benyovszky életrajzainak olvasásában, s ehhez kapcsolódóan Lorenzo da Ponte emlékirataiban. – Lehet, hogy a két említett művészet közül a zene "örökebb", mert nem avul el a nyelvezete? S talán kevésbé fenyegetett is, mint az irodalom, amelynek jövője fölött folyamatosan kongatják a vészharangot? Fischer Ádám: – A zene is fenyegetett műfaj, csak másképp, mint az irodalom. Persze a muzsika elementárisabban tud érzelmeket kifejezni és képes olyan dimenziókba eljutni, amelyekbe a próza nem. A zene nincs szóhoz kötve, ám annak a nyelvezete is elavulhat. Nézetem szerint a klasszikus zene sokkal inkább veszítette el a kapcsolatát a kortárs világgal, mint az irodalom, és nem tudom, ez végül is hova vezet. Bár az talán megnyugtató, hogy a művészetek közvetítette alapérzelmek egészen komikusan semmilyen korhoz nincsenek hozzárendelve, hanem változatlanok maradnak. Fischer Iván: – Engem nem foglalkoztat az irodalom sorsa, csak az irodalom. A zenével ugyanígy vagyok. Mátraházi Zsuzsa