„A történet közkincs, a szöveg meg az enyém”

Interjú Parti Nagy Lajossal

A közelmúltban jelent meg A pecsenyehattyú és más mesék című könyv, melynek Parti Nagy Lajos alkotta meg a szövegét, az illusztrációkat pedig Banga Ferenc készítette.

– Az átírás mint műfaj gyakori az Ön életművében. Különböző nevekkel illetik, hol átírásnak, hol fordításnak, hol átdolgozásnak nevezik voltaképpen ugyanazt a dolgot.

– Eléggé ugyanaz, csak egyszer magyar nyelvről magyar nyelvre, máskor pedig idegen nyelvről magyar nyelvre történik az átültetés. Szóval a végeredményük ugyanaz: egy általam konstruált szöveg, de más a kiindulópontjuk és más a céljuk. Fordítóként nem tehetem meg, hogy beleírok a szövegbe olyasmit, ami nincs benne, de a mű szelleme szerint bele való. Átíróként pedig épp ez a dolgom, ezt vállalom, erre kérnek, hogy az eredeti alapján megírjam a magam változatát. A könyv alapjául szolgáló népmeseszövegek az eszkimótól a görögig korrekt fordítások, de nyelvük nem nagyon van, a fordítókat, de lehet, hogy a hajdani lejegyzőket is a fabula, az univerzális tanulság érdekelte. Nekem tehát ki kellett találni, hogy mit akarok én ezekkel. Hogy a történet érdekel vagy a nyelv. Mivel mindenekelőtt nyelvet akartam adni, arra gondoltam, hogy magyar népmesékké nyelvezem át őket, nagyjából a hajdani Benedek Elek-mesék tónusában, eléggé klasszikus mesetónusban tehát. Természetesen úgy, hogy közben mindenféle atavizmusokat elkövetek, keverek korokat, rétegeket, beszédmódokat. Használok olyan fordulatokat, amelyek ott és akkor nem hangozhatnának el. Kérdés persze, mi az ott és mi az akkor. Hogy mi a mese kora. Aztán, nem feltétlenül konzekvensen belelop az ember, valamit abból a kultúrából, nyelvből vagy ama sztereotípiákból, melyek a mese eredetijéhez kapcsolódó népnek a sztereotípiái. Az orosz mesében vodkát isznak, vagy oroszul káromkodnak, a japánban japánul, a lengyelben is van egy-két ilyen utalás. Ezeket, pláne egy gyereknek, nem feltétlen kell észrevenni, de teltebbé, dúsabbá teszik a szöveget. Illetve: teltebbé élvezetesebbé tették az időt, amíg dolgoztam velük, A történeteken alig változtattam. A cselekmény, pláne egy mese cselekménye közkincs, de a magyar szöveg az enyém. A kész mű meg – az olvasóké, ki-ki eldönti, hogy miként olvassa.

– Mi a viszonya a szövegekhez általában? Mikor tekint véglegesnek, lezártnak egy szöveget?
– Semmikor, illetve mindig. Például akkor van kész, amikor kiadom a kezemből valamilyen célra, mondjuk közlésre. Aztán legközelebb akkor van kész, amikor évek múlva valami okból újra előveszem, dolgozok vele, átírok néhány mondatot. Kihúzok, hozzáteszek, átigazítok. Próbálgatom a képlékenységét, a rugalmasságát. Sokféle attitűdje van ennek az önszövegátírásnak, tökéletesítésnek. Én nem azért írom át őket, hogy az előző változatok eltűnjenek. Nem tűnnek el, miért tűnnének el, de nem is biztos, hogy az utolsó változat érvényes, Egy ilyen bonyolult jelrendszer, ahogy a befogadóban, úgy bennem is elképesztően sok irányba mozdulhat. Tudom, hogy nincs olyan, hogy kész, mégis erre törekszem, minden alkalommal a lehető legjobb állapotban kiadni a kezemből. Az hogy milyen típusú a feladat, nem mindegy, hiszen ezek az átiratok zömmel konkrét célra, megrendelésre készülnek.
Ez, a Pecsenyehattyú-könyv is Banga Ferenc ötlete volt, megtalált egy csomó rajzot és szöveget, egy pályázatra válogatta és rajzolta 25 évvel ezelőtt, amiből nem lett semmi. Az ötlet, mármint Feri ötlete, hogy én írjam át a meséket és adjuk ki, megtetszett Morcsányi Gézának, a Magvető igazgatójának. Onnantól már nem volt mese, ki kellett találnom valamit. Nagyon jó volt meséket olvasni, régi szószedetek, tájszótárak anyagában turkálni, tanulni a népmesélő szerepét. A magyar – és persze minden – népmesekincs kimeríthetetlen, fantasztikus tartomány, nyelvileg is. Elképesztően „modern”, sőt „posztmodern”, tele játékkal, allúzióval, finom parafrázissal, regiszterkeveréssel, szürrealista, groteszk, abszurd elemmel. Nem épp szelíd világ, Banga anno alig talált a pályázati kiírás szerint való, úgymond, erőszakmentes meséket.

– A saját szövegeit is átírja?
– Magamtól, illetve minden ok nélkül nem nagyon, mire kiadom a kezemből őket, eléggé meg vannak dolgozva, legalábbis remélem. Ha van rá alkalom, apropó, akkor igen, akkor hozzányúlok a legkészebb szöveghez is. Jövőre Csákányi Eszter csinál Anger Zsolt rendezésében egy színházi estét az én prózáimból. Természetes, hogy e célból bele kell nyúlnom a szövegekbe. ha úgy adódik. Arra vannak, hogy használjam őket, használja az olvasó, az újraértelmező, az interpretátor. Tehát soha nem lezárt szövegek ezek, illetve, minden egyes fázisuk lezárt, és mindig újra és újra fel lehet őket törni. Ennek persze rengeteg konzekvenciája van, főleg a verseknél. Egy verset nagyon kockázatos dolog feltörni, mert az érzékenyebb. Technikailag is zártabb, kényesebb konstrukció. Emellett magamat is olyan lelkiállapotba kell hoznom, hogy bele tudjak menni abba a régi szövegbe.

– Hogyan képes ennyiféle nyelvi szerepet megformálni?
– Én úgy érzékelem, hogy ez meglehetősen egy nyelv, aminek különféle nézetei vannak. Maszkok tán, de én öltöm a maszkokat. Van egy írói nyelvem, egy beszédmódom, ami mindig más oldalával fordul az olvasó felé. Azonosulok a maszkkal, imitálok, ha úgy tetszik, de inkább csak addig, amíg kitalálom, hogy merre felé „maszkol” az adott szöveg. Utána már nem vagyok konzekvens, nem állom meg, hogy ne tegyem bele a magam jegyeit. Az én hogyan-omat, ha úgy tetszik. Mert hát a „mit?” meglehetősen közös, lásd épp a mesekincset, fellengzősen az emberiségét. De a hogyan, a mód, a módom, az meglehetős pontossággal kirajzol.

Jolsvai Júlia
Parti Nagy Lajos, Banga Ferenc: A pecsenyehattyú és más mesék, Magvető Kiadó, 2490 Ft