Ben és Holly
apró királysága
Mélytengeri Mentőcsapat
Babák magyar
népi viseletben
A hosszú hajú
királykisasszony
Ben és Holly <br> apró királysága Mélytengeri Mentőcsapat Babák magyar <br> népi viseletben A hosszú hajú <br> királykisasszony
Interjú Petőcz Andrással

Ismerős arcok mindenütt
Beszélgetés Petőcz Andrással


Arcok címmel jelent meg Petőcz András új kötete, amely az elmúlt év novella-termését tartalmazza. A kötetben arcok tűnnek fel a világ legkülönbözőbb pontjain, amelyek, különbözőségük ellenére, valamiképp mégis egyformának tűnnek. Ismerősök, akikkel a budapesti metrólejáróban éppúgy szembetalálkozhatunk, mint Párizs utcáin vagy a madagaszkári őserdőkben.
A szerzővel az új kötetről beszélgettünk
.

- Az elmúlt év igen sikeres volt az Ön számára, hiszen az Idegenek c. regényért odaítélt Márai-díj mellett legújabb novellás kötetét a szakma a Pro Literatura díjjal jutalmazta.
- Valóban nagyon jól zárult a 2008-as év. Az említett díjak mellett szintén örömet jelentett számomra, hogy még a nyáron megjelent a Születésnap c. regényem hangoskönyv-változata - Vallai Péter tolmácsolásában.

- Az Arcok novellái a világ legkülönbözőbb vidékein játszódnak, Hongkongtól kezdve Dublinig és Kolumbiáig. Az olvasónak mégis az az érzése, hogy az ott fölbukkanó emberek és emberi szituációk alig különböznek egymástól.
- Ezek a történetek bárhol megtörténhetnének a világban; úgy gondolom tehát, hogy ezekben a figurákban magunkra ismerhetünk. A címadó novella azzal a gondolattal játszik el, hogy az arcok végül is egyformák. A keretjátékban a főszereplő egy multinacionális nagyvállalatnál dolgozik, és az élete során bizonyos arcokkal találkozik. A metrón nap mint nap szembetalálja magát egy kopasz, kékszemű fickóval, egy sísapkás hajléktalannal és egy idős nővel, akinek daganat van a bal szemében. A történet akkor válik érdekessé, amikor egy nap a vállalat, ahol dolgozik, egy másik városba helyezi, a világ másik felére, Hongkongba. Itt rádöbben, hogy a hongkongi metróállomáson is ugyanazok az arcok jönnek szembe vele: egy kopasz, kékszemű fickó, egy sísapkás hajléktalan és egy idős nő, akinek üvegből van a bal szeme. Felmerül rögtön a kérdés: lehetséges-e az, hogy bizonyos emberek mindig ugyanazokkal az emberekkel találkoznak életük során, bárhol élnek is? Vagy egy másik nézőpontból: elképzelhető-e az, hogy a világ minden pontján megtalálhatók ugyanazok az arcok – mint típusok? Akkor jutottam erre a furcsa következtetésre, amikor Franciaországban éltem, és azon kaptam magam, hogy mindenütt az itthoni ismerőseimet látom. A Lille-i házban például, ahol éltem, lakott egy idős hölgy, akit el is neveztem „ottani” Ibi néninek, mivel a gesztusai, a megjelenése, de még a gondolkodása is kísértetiesen hasonlított az „itteni” Ibi néniéhez, akivel Budapesten egy házban lakom. Vagyis maguk a „hőseim” és a történeteik a fontosak, nem a helyszín, ahol maguk a történetek játszódnak. Az a hajléktalan például, aki – elképzelésem szerint – jól menő vállalkozó volt Lengyelországban, aztán egy nap eljátssza saját halálát, és mindent maga mögött hagyva koldusként kezd új életet Párizsban, szintén bárhol felbukkanhatna. Azért éppen Párizsba helyeztem, mert ott, a boulevard Saint Michelen találkoztam néhány éve egy robosztus alkatú, hosszú hajú, 35 év körüli koldussal, aki a járdán térdelve kéregetett, miközben a járókelők kerülgették. Hősömet róla mintáztam. A történet maga pedig azzal a mindnyájunkban fel-felmerülő gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha egyszer név nélkül, magunk mögött hagyva régi életünket, új életet kezdenénk a világ másik felén? Novelláimban egyébként vannak mindig visszatérő szereplők is, mint például a haldokló öregember, akinek az alakját a saját apámról mintáztam.

- A kis kínai c. novella esetében a visszatérő motívumok szintén kulcsszerepet kapnak, ám a hasonlóság/azonosság kérdése különös bizonytalanságot hagy az olvasóban.
- A történetet elmesélő festő találkozik egy kínai lánnyal, aki valamiért fontos a számára, noha nincs közöttük különösebb kapcsolat. Mégis örül neki, amikor időről-időre felbukkan a lány: egyszer Sanghajban, aztán Tokióban, majd Párizsban. Olvasva a novellát, elbizonytalanodunk: vajon mindig ugyanazt a kínai lányt látja a festő? Ironikusan azt is mondhatnám, hogy ma már én magam sem tudom, hogy a festő mindig ugyanazzal a kínai lánnyal találkozott-e, vagy csak egy hasonmással.

- A novellák alapélménye az idegenség. Arcok jönnek-mennek, akik az elbeszélői én számára ismeretlenek maradnak; nem lát az arcok mögé.
- Az idegenség valóban meghatározó eleme a novelláknak: úgy gondolom, idegenként élünk egymás mellett. Az ember belső világa szuverén, mások számára hozzáférhetetlen. A történeteket mindig az egyes számú, első személyű elbeszélő szemszögéből látjuk, így az olvasó számára nem derül ki, hogy a gyakran szürreális történetekben hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció. Gitti néni például – akiről megtudjuk, hogy végigélte a századot – elutazik Franciaországba, hogy a vezető nélküli metróban találkozzon az angyalokkal. Magam is évekig utazgattam ilyen automata metrón Lille-ben, ahol az ember – ha a kocsi legelejébe megy – elszórakozhat azzal, hogy az üveglapon keresztül belenéz a semmibe. Gitti néni azonban nem a semmit pillantja meg, hanem az általa angyalnak titulált lényeket az üvegfalon keresztül. Az, hogy mit lát, természetesen nem derül ki, csupán azt tudjuk meg, hogy ő mit is érzékel, pontosabban mit is gondol, hogy lát. Lehetséges, hogy valójában nem látható mindaz, amit ő lát: nem tudjuk, hiszen ebben az esetben ő a mesélő, és nekünk hinnünk kell neki. Az Éjszakai látogató című novellában ugyanez a gondolat foglalkoztatott. A kastély könyvtárosához minden éjszaka ellátogat egy bordeaux-i bort iszogató öregember, aki ugyanúgy lehet valóság, mint látomás, az elbeszélő víziója.

- Mit lehet tudni a könyvterveiről?
- Reményeim szerint a Költészet napjára jelenik meg új verseskötetem, Az idegen arc születése címmel, amely valamiképpen kapcsolódik a mostani novellákhoz is. Az Arcokban található Idegen arc c. novella alapélménye – ahol a főszereplő abban bízik, hogy a tengerparti víztükörben újra fölfedezheti régi önmagát – hasonlít Az idegen arc születése c. vers alapgondolatához. Mindnyájunknak van egy képünk önmagunkról, és ha a tükörben megpillantott arc már nem egyezik a saját magunkról kialakított képpel, akkor azzal az arccal már nem tudunk mit kezdeni. Ekkor születik az „idegen arc”, valamennyiünk külön-külön megszülető idegen arca. Vagyis az alapkérdések a készülő verseskötetben is hasonlóak, legfeljebb a forma változik.
Maczkay Zsaklin



 

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2018/4.ÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés