Készenlét – a harmadik lehetőség
"... vajon olyan fajta felelősség nem terhel-e bennünket, hogy többet kellett volna tudnunk a világról, mint amennyit tudtunk?"
Beszélgetés Kulin Ferenccel az Argumentum Kiadó és a Kölcsey Intézet gondozásában megjelent Készenlét című könyvéről.
Milyen szellemi üzenete van annak a gondolatnak, amelyet a most megjelent kötete címéül választott?
A jövőnkre irányuló beállítódásunkat többnyire végletes magatartásformák jellemzik. Vagy egyáltalán nem hiszünk a gyökeres változás lehetőségében, s ezért eltűrjük, hogy sodorjanak az események, vagy vakmerő, de megvalósíthatatlan terveket kovácsolunk, hogy azután gyógyíthatatlan apátiába zuhanjunk. Pedig van egy harmadik - az egyetlen reális lehetőség -: felkészülten kivárni azt a pillanatot, amikor a tőlünk függetlenül zajló történések alkalmat kínálnak a sorsfordító cselekvésre. Ez nem passzivitást jelent, hiszen az ilyen várakozó felkészülés sokkal inkább próbára teszi képességeinket, mint akár az ’eltűrés’, akár a meddő tenni akarás állapota. Ha felidézzük történelmi tragédiáinkat, kudarcainkat, könnyen beláthatjuk, hogy azokat legtöbbször nem a külső túlerő, nem a ’külpolitikai végzet’, nem a titokzatos magyar fátum, hanem a nagy lehetőségek elmulasztása okozta. Én így látom a rendszerváltozás történetét is. Lényegesen több esélyt kínált számunkra, mint amennyit sikerült megragadnunk. Azaz nem voltunk kellőképpen felkészülve. Igaz, az 1956 utáni évtizedekben túlságosan el voltunk zárva a világtól ahhoz, hogy alaposan megismerjük korunk törvényszerűségeit, de ilyen mentségünk ma már nem lehet. 1990 óta csak rajtunk múlik, mennyire leszünk felkészülve az elkövetkező változásokra.
Diagnózisa szerint a mélyülő gazdasági válság nem kezelhető a társadalom-, az oktatás- és a kultúrpolitika radikális reformja nélkül; melynek végrehajtására elsősorban az értelmiségnek kell felkészülnie.
Az a fajta értelmiségi attitűd, amiben élünk, korszerűtlen. Mert nem elég, ha egy szakma 'falain' belül vagy egy kis baráti közösség erkölcsi jó közérzetében vitatkozgatunk a világ dolgairól. Naivitás volt azt hinni részünkről, hogy adva van egy stabil nyugat-európai minta, amelyhez mi, mint történelmünkben annyiszor, mintakövető módon igazodhatunk, és akkor majd megoldódnak a problémáink. Az a fajta nyelvezet és szellem, amiben magunk között értelmezni szoktuk a közügyeket, bizony eléggé sekélyes. Az oktatás, az egészségügy gondjairól töprengve még az igényesebb publicisztika szintjén is túl kell lépnünk. Egyszerre kell látnunk, melyek ezekben az ágazatokban azok a feszültségek, amelyek egy terméketlen politikai konfrontációból fakadnak, s mik azok a nagy strukturális problémák, amelyeket a posztmodern kori civilizáció belső ellentmondásai okoznak - a politikától függetlenül is. Kétségtelen, hogy a mai - különböző pártpolitikai érdekek által vezérelt - úgynevezett reformfolyamatok tovább mélyítik a szóban forgó területek válságát. Az oktatásban, a felsőoktatásban, az egészségügyben is olyan modelleket követünk, amelyeket az azokat feltaláló Nyugat már régen korrigált. Az ilyen korszerűtlen ’reformoknak’ a bírálata azonban nem merülhet ki a puszta tagadásban. Az a fajta mentalitás, amelyik minden bajunkért csak a politikai ellenfelet teszi felelőssé, soha nem fog kínálni igazi megoldásokat. A pártokban, koalíciókban, politikai ideológiákban megrekedő közgondolkodás soha nem juthat el a bajok gyökeréig.
Mi lenne a következő lépés?
Ha a szakpolitikai kérdésekben is felkészültek lennénk akkor megtehetnénk a második lépést: hogy valóban kiálljunk azért, hogy hallgassanak ránk, kövessék a tanácsainkat, vegyék figyelembe érveinket. Tehát az értelmiségi feladat messze túl van a jól tájékozott ember feladatán, de csak arra épülhet. Ha így történik, akkor talán a politikus is nagyobb tisztelettel vagy figyelemmel követi az értelmiség javaslatait.
Az "Arcképek" című fejezetben Széchenyire, Kossuthra, Bibó Istvánra és Antall Józsefre emlékezik. Milyen összefüggéseket lehet és kell kiolvasni e sorokból, és miért pont rájuk esett a választása?
Az első összefüggés az, hogy mindannyian a hiteles államférfi kategóriájába tartoznak. Olyan emberek voltak, akiket rendkívüli módon foglalkoztatott a politika, de akiket elsősorban az jellemzett, hogy a személyiségükben egy mély és nagyon erős elkötelezettség volt a legerősebb vonás. Ennek az elkötelezettségnek nemcsak az volt a lényege, hogy korszerű társadalompolitikai elvek alapján próbálták megoldani a gondjainkat, hanem az is, hogy a magyar nemzetállamnak a létkérdéseit tekintették a legfontosabbnak, és ezt a politikai 'testet', ezt a kollektív szubjektumot, aminek a gondozására, ápolására vállalkoztak, önmagáért is értéknek tartották.
A kötet utolsó oldalain Bába Iván interjúja olvasható. A beszélgetés címe: "Legyen meg a Te akaratod!". Ez az Ön életében valamiféle irányelv volt?
Ez a mondat akkor hangzott el, amikor Bába Iván arról faggatott, hogy milyen megfontolásból hagytam ott a szakmámat és léptem a politikába. Akkor válaszoltam azt, hogy ez nem egy konfliktus nélküli, hirtelen pályamódosítás volt, hanem egy kínlódással és szorongással járó hűtlenség. De olyan hűtlenség, amiért nem érzek lelkifurdalást, mert úgy érzem, hogy engem a Jóisten arra teremtett, hogy ami egy adott helyzetben, pillanatban a képességeimmel megtehető, azt tegyem meg. Az ember legyen nyitott nemcsak a szakmájából adódó feladatokra, hanem a nagyobb közösségének életében történő hirtelen változásokra is. És ne úgy fogadja azokat mint önkorlátozásra kényszerítő körülményeket, hanem mint olyan kihívásokat, amelyekben a sajátjánál magasabb rendű, fontosabb akarat nyilatkozik meg.
Illényi Mária
|