Dunai Tamás:
A kimondott szó hátországa
József Attila-versek néhány hanghordozón

Az ember időnként leporolja, bekapcsolja a lemezjátszóját, és csak hallgatja, hallgatja a régi verslemezeit. Egészen különös, megkerülhetetlen élménynek adja át magát ilyenkor: József Attila verseit hallgatja – méghozzá mesterei, kollégái előadásában. Leginkább belefeledkezve, néha kicsit kritikusan is.
A költő, az előadó és a befogadó hármasságáról van szó, de az emberi hangé a főszerep. Döntő ilyenkor az elhangzott szó hátországa. Holdudvara. Mögöttese. Az életkor. A tapasztalat. Az agy és a szív. Ha belegondolunk abba, hogy a líra végső soron akusztikus műfaj, akkor semmi meglepő nincs abban, mennyire egyéni mindenkinek a József Attilája. Mennyire más az, ahogy egy színésznő hozzányúl a vershez, például Berek Kati vagy Mezei Mária. Milyen más, ha mondjuk élete delén – mint például Jordán Tamás, Cserhalmi György, Galkó Balázs, Vallai Péter, vagy pályája elején – mint például Kaszás Gergő –, vagy érett férfiként – mint pl. Básti Lajos, Major Tamás, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán – közeledik valaki József Attilához.
Ezeknél a kikovácsolt, megformált egyéniségeknél már nem a vers elmondásának színvonala, hanem az egyéni megközelítés a kérdés. (Ami megérne egy doktori disszertációt, vagy kismonográfiát – amire jöhetne egy Higgins-, esetleg Ascher- vagy Fischer-díj.)
Megkaptam a József Attila minden versét tartalmazó tíz kazettát. Ennek anyagát a Magyar Rádióban vették föl 1992-ben. Középiskolákban lehet nagyon jól használni, hiszen minden vers elhangzik 1916-tól 1937-ig. Igazán megérdemelné, hogy ezt a felvételt áttegyék CD-re vagy CD-ROM-ra. Továbbmegyek, megérdemelne egy CD-ROM-ot az eddig elhangzott összes József Attila-felvétel. Amit még nem hallottunk soha, amiről csak hallomásból, azaz a József Attila-bibliográfiából tudunk.
Én most csak tallózok, csak ízlelgetek. Vagy olyan, mint amikor az ember föllibbent egy függönyt, de elég egy rés, ha jók a látási viszonyok, egy csodaországba lát. Egy önmagával, szexuális komplexusaival és mindenfélével küszködő, harcoló, menekülő, fulladozó, kétségbeesett, boldogságra vágyó, önmagához és a világhoz irgalmatlan embert, egy gyermeki és egy professzori József Attilát egyszerre.
Ismétlem, minden előadóművésznek megvan a maga József Attila-képe. Vagy legalábbis van egy előadói forma, ami ezt idézi. Van némi szónokias hang Berek Kati megközelítésében. Egyfajta monotonitás, elemelés, mintha mindig idézne. Mintha fogalmazna, lassan írna vagy diktálna. Távolságot tart, értelmez, nem befolyásol. Tökéletesen más, a stílus másik véglete Latinovits értelmezése. A torkon ragadó, a fölkavaró, a katartikus pillanataival. Az ész és érzelem tökéletes összefogására törekszik, a hegesztés izzásával, a villámlás fényével: nem fél a fájdalomtól, sem a vakítástól. Láttat és éreztet egyszerre.
Egyik sem üdvözítő megoldás. Minthogy nincs üdvözítő megoldás – mindenkinek a maga megoldása abban a pillanatban a legjobb. Ezek az egyéni megközelítések megkomponált lemezekbe formálódnak. Ahogy összeválogatja a verseket, ahogy sorrendbe teszi, szinte többet árul el önmagáról, mint József Attiláról. Így mond „mást” róla Latinovits, Major, Hobó és Cserhalmi. Berek Kati Tiszta szívvelje a fenyegető, a tárgyilagos lendület: számolok tetteim következményével. És a végén pedig mosoly. Ugye, ti is tudjátok, mindez hová vezet logikusan? A Tiszta szívvel Latinovits előadásában vádoló, majdnem azt kiáltja ki: semmi sem érdekel. Nincs akadály, nincs korlát. És a „halálhozó fű terem gyönyörűszép szívemen” végén óriási pont. Hatalmas zuhanás. Nem ennek a halált hozó fűnek kéne teremni az én gyönyörűszép szívemen... Nem hiszem, hogy ne lenne művészet a versmondás. Nagy kérdés, hogy a mindenkiben, a költőben is meglévő rendteremtő erő mekkora rendetlenséget bír el. Mekkora az az abroncs, ami a szétfutni igyekvő valóságot össze tudja fogni. Ösztön és tudat hogyan viaskodik egymással az előadóban. (Bennem is, aki a Chant de prolétair-t mondom a 6. kazettán, akKORdok című CD-men pedig a Minden rendű emberi dolgokhoz-t és A számokról-t.)
Logikus például Kaszás Gergő szerepeltetése a József Attila minden versei-kazettán. Az ő ifjú, lendületes kamaszsága, romantikus heve, suttogása, mohó türelmetlensége tökéletesen megmutatja, hogy ez is József Attila. És nem csak ez József Attila. Ugyanezen a fölvételen hallhatók Vallai Péter nagy amplitúdójú, bölcs, ereszkedő dallamai, megrágó és átadó, vagy éppen gyémántkemény mondatai. Jordán Tamás értelmezései, megértetései, belső mosolya, cinkossága, lendülete. Avar István meleg-barna láttatásai, közölve megosztása annak, amit tud. Galkó keserű nekifohászkodásai, szilaj indulatai. Hozzásegítenek minket a teljes József Attilához. És ott vannak a fantasztikus archív felvétek. A már nem élőktől, a „régiektől”. A kazettán Mensáros mondja az Ódát. Aki nem ismeri az Ódát, először vele kell hogy meghallgassa, akkor talán megérti, miről is van szó. Hogy hogyan járhatja be valaki „a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait”. Megértet, láttat, fölmutat és kommentál. A Varietas delectat lemezen Bástival kezdődik a sor. Milyen érdekes, mindenkinél más az elhangzás ideje. Mensáros 5 perc 40 másodperc alatt mondja el az Ódát, Básti 7 perc 3 másodperc alatt – és nem lassú, nem unalmas. A Beszédtanár Úr nem tanít – ömlik belőle a szó. Tökéletes a ritmika és dallam az ő előadásában. Egy zongorán hét alaphang meg öt fekete billentyű van. De mi mindent le tud játszani rajta, különböző tudással az, aki melléül. Vagy ott a trombita, négy billentyű van rajta. De hogy szól, mikor Maurice André fújja. Benne van a szíve és a tökéletes technika. Nem helyettesíti a meghallgatást, amit én megpróbálok egy-egy előadónál kiragadni, csak érzékeltetni szeretném a különbséget. A Mellékdalban Bástinál mintha megszólalna az a nő, aki vigaszt nyújt, megvéd. Mensárosnál a Mellékdal remény: ez be fog teljesülni. Mosolyog. Majdnem huncut is. Major Tamás az egyetlen, aki bemondja a címét: a Mellékdal reális nyugtatás, a vége valóság, így lesz és kész. Latinovitsnál semmi nincs kiemelve, ő az, aki majdnem elénekli a Mellékdalt. Egyetlen hangon pianissimóban. Ott kezd el megmozdulni a dallam, hogy „Ahol én fekszem, az az ágyad.” Az utolsó szó valami hihetetlen mélyre megy. Azt sugallja, melletted fogok meghalni, ha nem is leszek itt. Két ellenpélda az „Óh mennyire szeretlek...” kezdetű résznél: Básti zseniálisan fokoz, egészen a „sikoltom”-ig, és aztán az, hogy „szeretlek, te édes mostoha!”, simogatóvá válik. Majornál fordítva. Fokoz-fokoz és a „szeretlek”-et szinte kikiabálja. Kilöki magából. Aztán működésbe lép az agya, és a „Szeretlek, mint anyját a gyermek” sorban a „szeretlek” szó után pontot tesz. És leltárszerűen fölsorol. Pontos, mérnöki módon. Majornál azt, hogy „tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság”, azt egyszerre Marx, Freud és Heidegger mondja. Bástinál, aki szeret fogalmazni, ízlel, őnála „A lét dadog”-ban mindkét szó hangsúlyt kap, mindkettő fontos. A törvény kegyetlen, nincs pardon. Latinovitsnál azt hallja az ember, hogy a lét eldadog valamit abból, amit mi, emberek megpróbálunk fölfogni. Bessenyeinél „A lét dadog” olyan, hogy: sajnos a lét nem tud eléggé szólni. Nem tudja kifejezni azt az igaz csodálatot, azt a fantasztikumot, amit nekem a szeretett lény jelent. Bessenyeinél a lírai alany nagyon-nagyon szereti azt, aki után viszi a vonat. Majdnem gyermeki reménnyel szereti. Sinkovitsnál megint más. „A lét dadog” nála azt jelenti: sajnos. „Csak a törvény a tiszta beszéd” – így van. A Mellékdal nála is monoton, de egyszer csak valami belehasít. Mégis beteljesülhet a vágy?! Majdnem kérdőjellel fejezi be, vajon lehetséges-e, hogy „Ahol én fekszem, az az ágyad.” Minden ember a saját kínlódását vetíti ki ugyanazokkal a szavakkal. Más poklokat és más mennyeket jár be, miközben József Attilához közelíti magát. Megpróbál a versírás lelkiállapotába belehelyezkedni. „Amikor verset ír az ember verset nem írni volna jó” – sóhajtotta a költő. Lehet. Hallgatni mindenesetre nagyon jó. Ámbár önző dolog. (Többször sírásra fakasztja az embert, gondolatilag beleremeg, micsoda univerzum van József Attila fejében, lelkében.) És verseit mondani is jó. Az már nem önzés. Felelősség. Tripla felelősség, hogy visszakanyarodjak a hármasság gondolatához. Mondani a sorokat magunkban. Vagy hallgatni. És hallgatni.