Gladiátor, ne barátkozz gladiátorral!

Itt mindenki gladiátor. Foglalkozásszerűen gyilkoljuk egymást a magyar Circus Maximus porondján uraink és a profanum vulgus örömére. Ó, nem csak az irodalmi életben. Civilben is. Ez általános törvénye Szép Új Világunknak.
Például óbudai piac. Salátát keresünk a feleségemmel, késő van, zárás előtt, alig találunk már néhányat. Itt van még kettő, mondom, meg nézd csak: ott is van egy szép, tömött fej…
Fogd be a szád! – sziszeg rám az asszony. Nem értem, miért fogjam be a szám? És richtig…! A következő pillanatban odamegy a pofa, egy olyan zömök, széles, korombeli… nem valami csöves vagy lumpen, nem, konszolidált óbudai sváb polgárnak látszik; sort, vastag fehér térdzokni, Adidas edzőcipő, rövidre nyírt ősz tüskehaj, és odavágódik ahhoz a salátához, amire én hívtam föl a feleségem figyelmét, és már el is süllyesztette a szatyrába. Csak azután fizet. Nem hiszek a szememnek. Pedig igaz.
De nem akarom! Én nem akarok így élni, én nem hiszem el, hogy így kell élni, nem hiszem el, hogy csak így lehet élni!
Pedig csak így lehet. Néhány nap alatt tizenöt olyan apróság történik, amiből kiderül, hogy a feleségemnek igaza van. Megtudom, véletlenül, hogy volt egy pályázat; én lekéstem róla, nekem senki nem szólt. De mások részt vettek a pályázaton, ők nem csúsztak ki a határidőből, ők idejében tudomást szereztek róla. Kicsodák? Nem mondhatom el: ez is a létezés alaptörvényeihez tartozik. Egy banda. Egy klikk. Egy irodalmi érdekszövetség. Ők mind tudtak róla, más senki. Érdekes, nem?
Nincs olyan, hogy nézd, az is szép, már el is vitték. Sorban állunk húsért. Te, olyan szép az a pulykamell, ott jobbra a szélről a harmadik. Az előttünk álló már viszi is. A szélről a harmadik: pont az kell neki.
Nincs olyan, hogy hallok egy pályázatról. Hogy X beszélt Y-nal, beszélj vele te is. Miért ő?! Én!!! Van egy lehetőség, pénzt lehet keresni, ösztöndíjat szerezni, külföldre utazni, lefordíthatnak, kiadhatják a könyved, el ne mondd! Más már gyorsabb volt nálad, már el is happolták előled. Meg ne próbálj segíteni, a saját lehetőségeidet rontod, és még jól körbe is röhögnek. Se ötletet, se gondolatot, se munkamódszert, se kapcsolatot… senkinek semmit ne adj, ne ajánlj, regénytervedről egy szót sem, ellopják! – a felebaráti szeretet törvénye érvénytelen!
Valaha voltak mesterek, voltak tanítványok. A mester elárult egy-egy titkot, módszert, fogást… a tanítvány hálája, tisztelete, szeretete volt a fizetség… mikor? Az Özönvíz előtt… Ha van egy jóakaród, egy hatalmasság, aki segíthet, nehogy másnak kérj segítséget, neked már soha többé nem segít, fölélted a kapcsolati tőkédet.
Soha sehol se említs mást magadon kívül! Te ne mondd, hogy ő jó író, mondta ő valaha, hogy te jó író vagy?
Jé, tényleg, nem mondta. Legutóbb is Z.-ről beszélt egy nagy fényképes interjúban (kockázat nélkül – Z. már meghalt), pedig én hányszor és hány helyen emlegettem már őt mint példát, hogy lám, milyen jó író, és nem ismerik el tehetsége szerint. Hülye vagyok én? Miért, engem elismernek? Velem mikor csináltak olyan nagy, fényképes interjút?!
Csak magadról beszélj, rajtad kívül nem létezik más! Igenis, értettem! Csak magamról fogok beszélni, én vagyok a egyetlen, a legjobb, mindenkinél jobb vagyok, nagyobb vagyok, tehetségesebb vagyok, szebb vagyok fiatalabb vagyok, jobb kan vagyok, népszerűbb vagyok! (Ha még nem, akkor majd leszek; már megtaláltam a módszert, a píárt …!) Én mindenkit K.O.-val küldök a padlóra, én vagyok Muhammad Ali! Én és én és megint CSAK ÉN!!!
Jaj, hogy utálom ezt a világot!