Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
A hosszú hajú
királykisasszony
A hanta banda -
Őskori kaland
Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék A hosszú hajú <br> királykisasszony A hanta banda -<br>Őskori kaland
Le a könyvsovinizmussal!

Le a könyvsovinizmussal!

2008.06.07.

Mikor is kezdhetne bele a blog-írásba egy literátor, aki ráadásul a Könyvhét c. havilap főszerkesztő helyettese, ha nem az Ünnepi Könyvhéten?

            Már harmadik napja tart az Ünnepünk, tehát még csak két napot késtem.

            Mért vártam ki? Egyrészt, mert be akartam szerezni egy könyvet és az ÉS néhány korábbi számát, amikről kezdetben azt gondoltam, szükségem van rájuk az első bejegyzés megírásához, másrészt – úgy látszik – azért, hogy gyászról szólhassak rögtön. A Magyar Írószövetség e-mailje egy órája tudatta velünk, vagyis velem és Székely Magolna nevű feleségemmel, hogy (tegnap) elhunyt Sánta Ferenc. Őt is ismertem személyesen, egyszer-kétszer találkoztam vele a (magyar) írók könyvtárában, aztán meg (tavaly? vagy inkább tavaly előtt?) felhívtam, hogy hajlandó-e fogadni mint a Könyvhét riporterét. Kerek-perec, persze udvariasan elutasított akkor már évek óta nagy visszavonultságban élt, nem adott interjút senkinek. Ebben az évben tehát ő a második, akivel nem sikerült interjút készítenem, pedig jó lett volna, szerettem volna: tudniillik Polcz Alaine is úgy távozott az élők sorából, hogy már nem jött össze a találkozónk. Hiába készültem azazhogy nem hiába olvastam el egy-két könyvét , csak a titkárával tárgyaltam telefonon ez ügyben. Bár nem tartozunk ezt talán mondanom se kellene a bulvársajtóhoz, néha mégis úgy néz ki, mintha nálunk is lenne egy Halál-brigád . Ti. B. Laci itt Pesten egy díjátadás alkalmával készített interjút Bálint Tiborral, aki aztán egy-két nap múlva egészen váratlanul (micsoda halálnem, te jó ég!) meghalt. Én pedig nem sokkal ezt követően jártam Varga Domokosnál, aki halálos beteg volt, ágyban feküdt, amikor (kímélendő Dombi bácsit) röviden beszélgettem vele, s nyugodtan bevallhatom: az interjú egyik fele idézet volt az önéletrajzi kötetéből. A következő halottunk Szász Imre volt. Zs. Gábort is a brigádhoz számíthatjuk: igaz, az ő áldozata , Határ Győző nem ilyen rövid időn belül halt meg. S hogy teljes legyen a fekete humoros gondolatmenet: azért írtam ki Magdi nevét, mert Mezei András halála után (ő nem várta meg a 79. Ünnepi Könyvhetet!) vártuk a kondoleáló telefonokat, leveleket, esetleg e-maileket: tudniillik egy időben sokan összetévesztették felemet Székely Magdával, a költőnővel, és időnként ...és adja/add át üdvözletemet a férjének/férjednek, Andrásnak/Andrisnak/Bandinak (?)! kéréssel-felkiáltással köszöntek el tőle. Az okozta-fokozta a félreértést, hogy különböző időben mindkét Székely, a Magda és a Magdolna is a Magvetőnél dolgozott. Szóval van ennek a (de mennyire hogy az!) mesterségnek, jobb szó híján mondom így: az újságírásnak ilyen beárnyékolt oldala is. De igazából nem ezért nem szeretem (félreértés ne essék, nem az újságot és az írást, hanem az újságírást mint olyat), ám most csak annyit, hogy én nem tartom magam újságírónak, az én foglalkozásom: szerkesztő. Mecsoda különbség!

            Megjegyzem, már az is megrendített, hogy láttam a téren egy-két idősebb kollégát hajlottan, tétován, sápadtan csoszogni, akikért aggódik az ember neveket nem mondok , persze igazán akkor komorulok el, amikor a korosztályom-beleiket látom betegre kezelten, törten, ráncosan, őszen. Még szerencse, hogy van egynéhány életerős, csillogó szemű dilettáns, aki úgy jön-megy, köszönget, dedikál a téren, hogy... (Majd befejezem a mondatot, ha tudom. Ha nem, akkor így marad örökre.)

            Igazából azzal szerettem volna (akartam!) kezdeni az első bejegyzést, vagy minek is nevezzem – van ennek valami hivatalos neve? , hogy Nem vagyok soviniszta . Igen-igen. Mert tényleg nem vagyok. Aztán folytattam volna, hogy ami A könyvet, a könyveket, az irodalmat illeti, abban sem vagyok soviniszta. Aki könyvek között él (s hal, majdan mert ráomlik az egyik könyvespolc, amely nem bírja már terhét!) amióta az eszét tudja, olvas, és könyvekről ír, néha még beszél is, szóval ahogy mondani szokás: könyves ember bár ez a kifejezés talán inkább a kereskedőkre alkalmaztatik, meg a kiadóra, szerkesztőre, s nem a propagandhistára, recenzensre, riporterre mint én, aki könyvkötő szakkörös, később könyvtáros is volt, az nem lehet könyv-sovén vagy könyvsoviniszta. Azaz: lehetni éppen lehet, de inkább ne legyen.

            Sajnos erőst kopik a memóriám, kideríteni meg nagy hirtelen nem tudom, szóval nem nézek utána most, hogy pontosan mikor volt, de már volt (1978-79-től jó tíz évig), méghozzá telente tehát nem úgy, mint ma, vagyis nem nyaranta Gyermekkönyvhét. (Egészen pontosan: manapság Gyermekkönyvnapok vannak.) Egyik évben Budapesten, másik évben vidéken tartották az ünnepélyes megnyitót. Mivel akkor a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó propaganda-szerkesztője voltam, ezért jól ismertem a friss könyvtermést, ami persze lehetett klasszikus is (pl. Defoe, Twain, Gajdar, Kä stner stb.), néhányszor engem kértek fel, hogy írjam meg a megnyitó szövegét, amit aztán valamelyik derék elvtárs vagy elvtársnő szépen felolvasott. (Megjegyzem, az említett Sz. M. szívesen és ügyesen segített nekem ebben. Pénzt, na azt nem kaptunk érte! Ezt nevezik ugyebár kizsákmányolásnak. Így is lehetett /volna/ belőlünk, egyenest ebből a megtiszteltetésből a komonizmus üldözöttye !)

            Történt egyszer, hogy tiszteletbeli avagy fogadott szülővárosomat, Kaposvárt jelölték ki helyszínül. A Megyei Könyvtár előadótermében került sor a megnyitóra, ott, ahol tizenöt éveknek előtte, még gimnazistaként Devecseri Gábort, Ungvári Tamást és Elbert Jánost hallgattam a TIT szabadegyetemén (több név nem jutja eszembe magát, sajna, de legalább néhány felelőst meg tudtam nevezni, akik bódító tudásukkal, imponáló fellépésükkel csak fokozták bennem az irodalom iránti rajongást.) Mondom: tél volt, nagy tél, akkoriban olyankor hó esett. Én vonattal már előző nap lementem a szüleimhez. Délelőtt egyre jobban izgultam, hogy a megnyitó időpontjára leér-e Sz. elvtárs. Már elérkezett az ebéd ideje, de az autó még sehol. Anyám kétségbeesetten próbált belém diktálni pár falatot, ám éreztem, hogy a gyomrom teljesen összeszűkült. Örültem, hogy a pár kanál levest nem taccsoltam ki: gyomoridegem volt, na, de nagyon. Csak telt, telt az idő, és Sz. elvtársról meg a soffőrjéről semmi hír. Elakadtak a hóban valahol a 70-es úton? Már beletörődtem, hogy nekem kell megnyitnom a Gyermekkönyvhetet. Mivel a beszédet én írtam, a kötelező fordulatok ott zsongtak a fejemben, azokat el tudom mondani, nyugtatgattam magamat, ellenben az érdemi mondandót, amit papírra vetettem, nem nagyon tudtam felidézni, állapítottam meg kétségbeesve. Fejből, pláne félig-meddig rögtönözve beszélni más sem hiányzik!

            S akkor mintha megvilágosodás ért volna, egyszerre megnyugodtam. Az jutott eszembe ugyanis, hogy arról fogok a gyerekeknek beszélni: nem csak könyv van a világon, nem csak olvasással lehet/érdemes tölteni az időt. Laza leszek, kevésbé ünnepélyes, közvetlen, szubjektív. Elmondom, milyen jókat fociztunk annak idején a belegi réten, hogyan pecáztunk naphosszat a Rinyában, micsoda gombfocimeccseket vívtunk Kaposváron, közben sokat jártam moziba, színházba (pedig hol volt még a Kaposvár-jelenség?!), jártam nyelvtanfolyamra és meccsre,  felléptem amatőr színjátszóként, ez segített a csajozásban, stb.

            Na, persze olvasni olvastam, amióta egyáltalán, szótagolva, tudtam olvasni, elsőnek rögtön egy vaskos regénynek vetettem neki magamat: én bizony nagyon szeretem azóta is Az egri csillagokat. És Kormos István valamelyik Vackor-kötete is első olvasmányaim, sőt, könyvtulajdonaim közé tartozott. Imádtam Mórát, Vernét, Coopert, Mark Twaint, Kä stnert, Jókait, Dumast, Victor Hugot. A Pál utcai fiúkat, a Légy jó mindhaláligot, a Tüskevárt. Nem csak a kötelezőket olvastam el. Otthon megvolt a Petőfi-, Arany-, Ady- és József Attila-összes. Hetente megfordultam az utcánk elején lévő kis könyvtárban. Minden alkalommal a lehető legtöbb könyvet cipeltem haza. (Hatot.)

            Rengeteget olvastam. (Hatott.) Máig nem tudom: hogy volt énnekem erre időm? Jó-jó, ez mind szép, nagyon derék dolog. De nem csak könyv van a világon, ne csak olvasással töltse az ember az idejét! Talán még azt is mondtam volna, hogy: Kedves Lányok! Kedves Fiúk! ne legyetek könyvsoviniszták! (Az is lehet, hogy Kedves Pajtások-at mondtam volna, nem lévén gyakorlott szónok.)

            Mondtam volna, ha negyed órával a kezdés előtt meg nem érkezik a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó legendás, egészségtelenül piros orcájú igazgatója (most az egyszer talán szolgálati pisztolya és üldöztetési mániája nélkül). Így az én antisoviniszta-sovinizmusellenes megnyitó beszédemre nem került sor. Megnyugodtam. Viszont kicsit sajnáltam is, hogy mindezt, amit akartam, nem adhattam elő. Takaros kis beszédet írtam, tetszett, amit Sz. elvtárs előadott, de az csak okos szöveg volt, a szívből jövő az a lényegében rögtönzött , javított, átdolgozott beszéd lett volna, amit magamban tartottam.

            Este aztán megnézem a tv-híradóban a megnyitóról sugárzott tudósítást. Ott támasztottam a falat valahol a terem hátsó fertályában, egymásba font karokkal. Az arcom szerencsére nem látszott.

            Ugye, most el kell mondanom, hogy mit mondanék ma a kivezényelt (?) ifjú hallgatóságnak. Egyrészt: Ha felnőttök, legalább Ti ne legyetek soviniszták. Másrészt: Ha kevesebbet olvastok, akkor ugye a rossz könyvekről mondtok le. Habááár: nekem is sok rossz könyvet el kellett olvasnom, amíg nagyjából biztosan meg tudtam különböztetni a jó irodalmat a kevésbé jótól. És: Ugye segít valaki közületek megkeresni valamit a neten. Ugyanis elakadtam...

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/4. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés