Vele mindig történt valami
Janikovszky Éva és a gyerekek - Interjú Janikovszky Jánossal

Nyolcvan éves lenne idén. Könyvei aktualitását talán éppen annak köszönheti, hogy végtelenségig lecsupaszított mondataival, a lehető legegyszerűbben, ám sok humorral, emberséggel és iróniával ábrázolja felnőttek és gyermekek kapcsolatát. Olyan őszintén, ahogyan csak a gyerekek beszélnek.

Méltó társa volt ebben az illusztrátor Réber László, aki szinte egyetlen vonallal megjelenítette, amiről az írónő mesélt. Janikovszky Éva könyveiből melegség, derű és emberszeretet sugárzik. De vajon milyen volt az írónő mögött az ember? A születésnapi programfolyam közepette erről kérdeztem fiát, Janikovszky Jánost, aki üzletemberi tevékenysége mellett a Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány elnöke és a Móra Kiadó főtulajdonosa.

- Milyen családból jött Janikovszky Éva az irodalomba?
- Nem származott irodalmár családból, ha erre gondol: dédszüleim annyiban kapcsolódtak az irodalomhoz, hogy Szeged főutcájában volt egy könyv- és papírkereskedésük, amelyhez nyomda és könyvkötészet tartozott. Néhány éve fedeztük fel, hogy Bartos Lipót még képeslapokat is adott ki. Móra Ferenc nagy tisztelettel nyilatkozott Bartos Lipótról, a könyvkereskedőről. Dédanyám eltette Móra dedikált fényképét, amelyet a család ma is nagy becsben tart. Közel voltak tehát a könyvszakmához. Anyu édesapja újságíró és autóversenyző volt, de a szülők korán elváltak. Nagymamám új férje valódi polihisztor volt: zenét szerzett, több hangszeren játszott, szöveget és verseket írt, újságíróskodott és legalább három nyelven beszélt. A Szegedi Szabadtéri Játékok szervezésében is részt vállalt. Azután ők szintén elváltak, de később is sokat járt hozzánk, ő volt az én nagypapám, vagyis családi becenevén Kisapám, alias Kálmán bácsi. Rendkívüli fantáziával bírt: órákig mesélte nekem az Amazonas rengetegeiben és egyéb távoli tájakon játszódó történeteit és én nem tudtam megunni. Nemcsak rám volt elementáris hatással, hanem anyámra is annak idején. Anyu naplójában többször említi, miként vitte el őt Kálmán bácsi a Szegedi Szabadtéri Játékok próbáira, nyitotta fel a szemét a kultúrára. Naplójából kiderül, hogyan kísérlezetett már 16 éves korában a különböző irodalmi stílusokkal. Érettebb gondolatai voltak, mint egy mai tizenévesnek, persze ez lehet, hogy csak az 1940-es évek szellemének köszönhető.
- Hogyan lett az érdeklődő kamaszlányból írónő?
- Az első komoly írása a Móra Kiadónál jelent meg, amikor Fazekas Anna, az Öreg néne őzikéje szerzője, a kiadó akkori vezetője megbízta, hogy a víz körforgásáról írjon egy könyvet. Ebből a házifeladatból lett a Csip-csup című első kötete, amelyet még Kispál Éva néven jegyzett.
- Szokatlan, hogy egy ilyen kaliberű tehetség „csak” gyerekkönyveket írt.
- Talán abból a helyzetből fakadt, hogy a Móránál dolgozott, ahol a gyermekirodalom nagyjaival került kapcsolatba. Másrészt úgy gondolom, teljesen normális dolog, hogyha az embernek gyereke van, akkor a gyermekműfajban is kipróbálja magát. És neki akkor ott voltam én. Egyébként pedig – sokakhoz hasonlóan - az volt a véleménye, hogy nincs gyermek- és felnőttirodalom, csak irodalom, amelyben vagy jó vagy rossz művek születnek.
- Az Ön gyermekkorának élményei implicit megjelennek a könyvekben? Ráismer esetleg jelenetekre, figurákra, helyzetekre?
- Azt hiszem, igen. Utólag már én is látom, hogy a fő gyerekszereplő általában fiú és annyi idős, mint én voltam akkor. Az első könyvében a kisfiú azon elmélkedik, hogy mit dolgoznak a szülei. Ez a fiú a következő történetekben már nagyobb, és mire eljutunk a Kire ütött ez a gyerekhez?, addigra egyértelműen kamasz. A klasszikus könyvekben nincs is neve a kisfiúnak, vagy ez nem lényeges. Anyu nem teremtett egy sajátos világot és figurát, a gyereket általában akarta megragadni. Az Akár hiszed, akár nem című kötetben a mi családi fotóink szerepelnek, a figurákban felismerhetők a családtagok. Az is érdekes, hogy a mi családunkhoz hasonlóan az általa megjelenített családok is mindig mikrocsaládok: apa, anya, gyerek, esetleg egy testvér, egy-egy nagyszülő. De nem tolonganak a rokonok, a nagynénik.
- Gyerekként olvasta és értékelte az édesanyja könyveit?
- Őszintén szólva, nem nagyon. Onnan tudtam, hogy Anyu talán híresebb ember lehet, hogy a közértben félretették nekünk a banánt, meg a vietnámi sós mogyorót. Apu volt a lektor, mindig ő kapta meg az elkészült kéziratot. Mint látja, végtelenül lecsupaszított mondatokból állnak a történetek. Persze tudtam, hogy mikor jelent meg egy-egy új könyv, de nem éreztem át ennek a jelentőségét.
- Mikor ébredt rá, hogy egy nagy író van a családban?
- Amikor egyetemista lettem és Apu meghalt. Attól kezdve elsőként nekem adta oda az elkészült műveit De én soha nem vettem magamnak a bátorságot, hogy kritizáljam. Egyébként nem éreztem különlegesnek, amit írt. Aztán érett felnőttként persze alaposan megváltozott a véleményem.
- Milyen volt Janikovszky Éva, az édesanya? Odaült esténként az ágya mellé és mesélt?
- Mindig azt mondta, hogy neki nincs gazdag fantázája és nem tud olyan történeteket kitalálni mint a nagypapa, Kálmán bácsi. Ennek bizonyos mértékben ellentmond, hogy vannak az életművében olyan mesék, mint az Égig érő fű, ami most díszkötésben is megjelent a születésnapjára és amiből Palásthy György rendezett filmet. Persze ennek is megvan a maga valóságalapja, ráismerek benne a szegedi házra, ahol született és ahol én is gyakran nyaraltam. A történet szereplői hús-vér emberek. Visszatérve a kérdésére: nem, nem mesélt az ágyam mellett. Ha odaült az ágy szélére, inkább verset mondott. József Attilát, Radnótit, Szabó Lőrincet, Weörest és Zelket szavalt, nyilván sok felnőtt verset is.
- Sokat találkozott gyerekekkel? És milyen volt velük a viszonya?
- Nyitott ember volt és nagyon szerette a gyerekeket. Szívesen járt író-olvasó találkozókra, melyek arra is alkalmat teremtettek neki, hogy beszélgessen az iskolásokkal és óvodásokkal, élményeket gyűjtsön az írásaihoz. Velük színesítette az én „unalmas egyedüli monológjaimat”.
- Milyen rendezvényekkel ünneplik a születésnapot?
- A könyvfesztiválon volt egy nagy beszélgetés róla, aztán meghirdettte a Szabó Ervin Könyvtár a Janikovszky Éva meseírópályázatot. Harmadszorra rendezik meg idén, nagy sikerrel. A Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány meghirdette továbbá a Janikovszky Éva-díjat, amire olyan írók, alkotók, előadóművészek jelölését várjuk, akik a gyermekek és felnőttek élethelyzeteit humoros, groteszk, vagy humánus módon jelenítik meg. A javaslatok alapján a kuratórium évente egy embert díjaz majd Anyu születésnapja környékén. Készül még egy emlékkönyv, amelyet karácsonyra tervezünk kihozni. Egyharmadát én írom, ez inkább személyes emlékezés, kétharmadát pedig két másik szerző, akik nemcsak Janikovszky Évára, az íróra és emberre emlékeznek, de az 50 éves Móra Kiadó történetét is feldolgozzák.
Szénási Zsófia