„A művészet autonómiájáról ma is fontos szólni. A fenyegetettség örök ", írja „Elöljáróban " Ungvári Tamás A szépség születése című legújabb könyvében. Pontosabban egy olyan kötetben, amellyel hosszú évtizedek óta foglalkozik. Két változata is volt korábban, aztán altatta valameddig. Mostani felébresztésével kétszáz esztendő irodalmi gondolkodásának krónikáját kapjuk lebilincselő stílusban. A Széchenyi-díjas szerző láttatja azt a szabadságharcot, amelyet az irodalom, a legszigorúbb szakmai törvénykönyvvel dolgozó poétika máig folytat az alkotó tevékenység függetlenségéért, a humánum kibontakoztatásáért.

- Más könyvein tudtommal nem szokott ilyen hosszasan töprengeni. Ezúttal, a klasszikus „széptan" megírásakor mi hátráltatta vagy akasztotta meg a munkában?

- Az, hogy körülbelül húsz-huszonöt évig posztmodern hullám süvöltött végig a világon, amely szubjektívvé tette az értékítéletet. Fő tézise szerint az esztétika voltaképp teljesen felesleges, mert a kritikus vagy az elemző ugyanolyan rangra tarthat számot, mint amilyenre maga a mű. Én más iskolán nevelkedtem, nevezzük úgy, hogy kantiánus vagyok. Amikor még az nem volt divat, Kant nyomán foglalkoztam az ízlés születésével. Ebből következően szerintem a modernitás békekötést jelent a kánon által elfogadott szép és az egyénileg választott szép között. Azért nyúltam hozzá ismét az esztétika témaköréhez, mert azt gondolom, a posztmodernnek vége van. Arra alapozott egész életművek hevernek a romkocsmákban. Elolvashatatlanok. A fő posztmodernek manapság már életrajzi monográfiát írnak, ami azt jelenti, hogy megtértek. Én meg újra megmutatom a klasszikus gondolkodásmódot, idegen szavak nélkül, az elméletet ugyan megmagyarázva, mégis olvasmányos formában. Aki kezébe veszi ezt a könyvet, meg fog tanulni valamit arról, hogy századokon át miként gondolkodtak irodalomról, művészetről, a szépről, az érthetőről, a cselekményről, a retorikáról, vagy arról, hogy miként kell fölépíteni érvet.

- Változtatott valamit évtizedekkel ezelőtti szemléletén?

- Egy helyen kellett durván belenyúlnom korábbi gondolkodásomba. Régebben sokat vettem át Lukács György esztétikájából, de a könyvben is elmondom, hogy ebben sajnos már nem hiszek, mert rájöttem, hogy nagyon mesterkélt a szemlélete. Az is dolgom, hogy a munkám bizonyos elavult részeit felfrissítsem.

- Ha már az elavulásnál tartunk: hogyhogy bizonyos ókori mitológiai és bibliai témák örökzöldek, újra és újra érdemesnek látszik feldolgozni őket lírában, epikában, drámában egyaránt?

- A klasszikus görög és római kultúrában vagy a zsidó hitvilágban hemzsegnek a nagy személyiségek meg a hozzájuk kapcsolódó legendák. A Krisztus utáni modern világban kevés mitológiai elem született, mert összesen egyetlen nagy drámát, a megváltásét írja meg az Új testamentum. A modern képzelet elsivárosodott. Meg tudom számolni a kezemen, hány jelentős hőse van: Don Quijote, Hamlet, Natasa Rosztova... Mi nem mitologikus környezetben élünk, hanem a racionalitás világában, ami nem kedvez a képzeletnek. A ráció és az ízlés nemcsak testvérek, hanem egymásra támadó harcostársak is. A költő-grafikus William Blake-nek Newton volt a fő ellensége. Költőbarátaival ittak a matematika halálára, mert a számok akkori, a geometrián alapuló tudománya száraz volt a lírai környezethez képest.

- Mikortól nyilvánít valamit plágiumnak az irodalomtudomány, ha egyes kulturális örökségnek számító témák újbóli elővételét csupán feldolgozásnak minősíti?

- Plágiumról a könyvnyomtatás koráig nemigen esett szó, hiszen életcél lehetett, hogy valaki lemásolja, mondjuk a rómaiakat. A modern világban pedig jogszabályok révén is jól körülhatárolható a plágium. Van például címvédelem, de ötletvédelem nincs. Ha nekem az jut eszembe, hogy Ábrahám föláldozta Izsákot, nyugodtan megírhatom, hacsak nem szó szerint és idézőjel nélkül teszem közzé a forrást. A modern világban az írók műveikben felhasználnak vendégszövegeket, akár eredetmegjelölés nélkül is, de hosszan, pár sornál nagyobb terjedelemben átvenni valakinek az alkotását, az már kimeríti a szellemi tulajdon elsajátításának vétkét.

- Miért tartja olyan fontosnak a retorikát, hogy könyve második felében kizárólag ezzel foglalkozik? Ráadásul meglepő megközelítésben: a beszédet aktusnak nevezve megállapítja, hogy ezen tevékenység közben az egész rendelkezésre álló szókészlet mozog, nemcsak a kiválasztott kifejezések pattannak elő a tárházból.

- Ezt a modern látásmódot először egy svájci nyelvész tette közzé a századfordulón: a nyelv hatalmas tenger, amelyből mi kis tavakat formálunk, ahányszor csak kiválasztjuk egy részét egy adott szituációban. A szó kötelezettség. Ha azt mondom, hogy megölöm az anyósomat, közelebb vagyok a gyilkossághoz, mintha ezt nem fogalmaztam volna meg. A nyelv követi a gondolkodás dinamikáját. Ezért veszélyesek a szavak. Nem cenzúráért kiáltok, hanem azt szeretném, hogy a szókapcsolatok élők legyenek, mert az adott pillanatban született mondat megmutatja az ember lelkét. Ezért elkeserítő, hogy napjaink közéleti beszéde egyfelől leromlott, másfelől elvadult, az Országgyűlés nyelvi mocsárrá változott. Hogy mögötte milyen kiváló emberek vannak, azt nem tisztem taglalni. Azelőtt, már az ókortól tanították a retorikát, mert tudták, hogy a politika nem az uralkodás, hanem a meggyőzés művészete. A szavaimat viszont a cselekedeteimmel kell igazolnom.

- Kötete fő megállapítása, hogy a szép működéstana valamelyest megközelíthető, de a születésébe alig-alig lehet belelátni. Önnek mennyire sikerült e titok közelébe férkőznie?

- Természetesen nagyon kevéssé, mert mi, akik magyarázzuk az irodalmat, szerény szolgák vagyunk. Ha nagyon igyekszünk, legföljebb Tolsztoj bokájáig tudunk fölérni. Az ismeretanyagunk jó arra, hogy másokat fölvilágosítson, de a mélyebb megértésre csak az egészen ritka adottságú emberek képesek. Nekem van egy pici előnyöm: hosszú időn keresztül foglalkozom esztétikával, s ez valamelyest talán megérlelte az ítélőképességemet. Az életművem széptanhoz kötődő fele kaphatatlan, már a könyvtárakból is ellopták a példányait. A programom az, hogy amíg élek, ezeket felfényesítsem. A könyvkiadásnak persze szüksége volna arra, hogy konszolidáltabb, nyugodtabb világban éljünk, vagyis ne szervezzünk át mindennap mindent. Főleg a kulturális intézmények megszűntetése, összevonása, a könyvtárosok, levéltárosok elbocsátása nyugtalanít. Az átszervezés semmi mást, mint bizonytalanságot sugall. Ez pedig szomorú üzenet, főként a kultúra számára.

Mátraházi Zsuzsa

Ungvári Tamás: A szépség születése
Scolar Kiadó, 240 oldal, 3750 Ft