„Álmodó ártatlanság” vagy emberi sors? Születésnapi beszélgetés egy csapodár gondolkodóval
Izgalmas szellemi kalandra hív Hankiss Elemér, sok-sok irodalmi példával is szemléltetett, a Létről, a Nemlétről és a Sorsról elmélkedő új könyve. Stílszerűen szólva: úgy hozta a sors, hogy évfordulós beszélgetést folytathatunk; az Ikarosz bukása című könyv a szerző nyolcvanadik születésnapja táján jelent meg. Ebben a kötetében a szerző egyebek mellett arról ír, hogy arcunk tükrözi életünket: nemcsak örökletes vonásaink rajzolódnak ki rajta, hanem a sors húzta barázdák is. Hankiss Elemér arca, összhangban friss szellemével, vidám, elégedett. Nem könnyű időpontot egyeztetni vele, mert dolgozik, nyüzsög, előad, külföldön tanít. Töprengés nélkül idéz hosszú, nem csak klasszikus sorokat. Azt mondja, ez szakmai ártalom, illetve előny, mert a napi gyakorlat nem hagyja lankadni a memóriát.
– Az Ikarosz bukása egyik fejezetében életpálya-modelleket sorol. Egyikre sem mondanám biztonsággal, hogy ráillenék az Ön pályájára. Miként jellemezi saját eddigi életútját?
– Gondolatilag és szakmai szempontból csapodár vagyok. Az amerikai újságíró-életrajzokban olvasni, hogy kezdte cipőtisztítóként, mosogatóként vagy lapkihordóként, és főszerkesztő lett belőle. Belőlem nem lett főszerkesztő, de én is sok mindent kipróbáltam. Mindig új és újabb dolgok érdekeltek. Az értelmiségi pályán lévő embernek az a dolga, hogy igyekezzen megérteni a világot, önmagát meg a másik embert, és segítsen másoknak, hogy ők is megértsék mindezt. Lehet ezt úgy tenni, hogy valaki elkezdi gyerekkorában vizsgálni a kakukkfüvet és még nyolcvanéves korában is arról ír monográfiát. Sok kiváló tudós életpályája ez. A másik lehetőség: megpróbálni több szempontból látni a világot. Én először az irodalomtörténet majd az irodalomelmélet és az esztétika, később a szociológia, az elmúlt tíz-tizenöt évben pedig a kultúraelmélet és a filozófiai antropológia szemszögéből próbálom látni és elemezni az emberi életet és a világot.
– Honnan ered ez a sokoldalúsága, amely talán legfőbb értékét adja ennek a könyvének is: egymástól távoli területek tapasztalatait vetíti egymás mellé, ezáltal létrehoz egy új dimenziót?
– Mint mindenkit, engem is sok hatás ért. Édesapám a francia tanszéket vezette a debreceni egyetemen, ugyanakkor az olasz, a spanyol, a német, az angol irodalomban is otthon volt. Ez a sziporkázó sokoldalúság vonzó minta volt. Utána az Eötvös Kollégiumban együtt tanultunk más szakmabeliekkel, még az akkor általunk „dögészeknek” csúfolt fizikusokkal, matematikusokkal, biológusokkal is. Ez igazi együttlét volt, mert a szemináriumokon és a könyvtárban együtt éltünk, beszélgetéseink során villogtak, kavarogtak az irodalom, a történelem, a filozófia, a nyelvészet, a fizika, a biológiai szempontjai. Tanulságosak voltak az amerikai egyetemeken eltöltött évek is: ott aztán valóban a legkülönfélébb tudományágak gondolatainak kereszttüzében áll az ember. De ma már itthon is itt nyüzsögnek sok és sokféle civilizáció, kultúra, világnézet, vallás eszméi. Mindezek külön-külön és együttvéve segíthetnek az embernek abban, hogy megértse önmagát és a világot.
– Milyen viszonyban áll egymással Ön szerint a sors és az emberi szabadság?
– Azokkal értek egyet, akik úgy vélik, hogy az ember, bizonyos határok, keretek között, szabad. A határokat genetikánk, képességeink, alkatunk, neveltetésünk, társadalmi környezetünk együttese határozza meg, illetve az anyagi világ törvényei. Nincs olyan ember, aki három métert tudna ugrani rúd nélkül. De e határokon belül lehetőségünk van a választásra, annak eldöntésére hogy erre vagy arra megyünk, életünket így vagy úgy alakítjuk. Nagyszerű dolog és nehéz teher ez a szabadság. Mert a döntés pillanatában szabadok vagyunk, mi döntjük el, hogy erre vagy arra indulunk el, de a döntés egyben veszteség is. Amikor a sok lehetőség közül egyet kiválasztunk, az összes többi lehetőségről, életlehetőségről lemondunk. Arról nem is szólva, hogy az életnek újra és újra kialakulnak a maga rutinjai, s ezeknek a rutinoknak a ketrece rázárul az emberre. Újra és újra ki kell törni belőlük. „Csak annak jussa élet és szabadság, ki napról napra vívja ki”, írta Goethe a Faust-ban. Boldog az, aki olyan környezetbe született bele, ahol a keretek viszonylag tágak, s ahol ő relatíve szabad lehet. Annak az afrikai kisgyereknek azonban, aki mondjuk AIDS fertőzéssel születik, majd maláriát kap, és öt-hat évesen meghal, annak semmiféle lehetősége nem volt a döntésre és a szabadságra. A világ alapvetően és vérlázítóan igazságtalan.
– Miért szorultak háttérbe az elmúlt évtizedekben az ön könyvében most górcső alá vett kérdések a Létről és Sorsról?
-- A huszadik században rengeteg más feladata volt a tudományos kutatóknak és a filozófusoknak. Konkrét problémák ezreit kellett megoldaniuk. És azok az empirikus módszerek, amelyeket e problémák elemzésére fejlesztettek ki, nem igazán voltak alkalmasak a Lét és a Sors kérdéseinek vizsgálatára. De ez nem jelenti azt, hogy a huszadik században ezek a kérdések feledésbe merültek volna. Az olyan nagy gondolkodók, mint Freud, Jung, Jaspers, Sartre, Heidegger, Foucault, Rorty az emberi Lét és Sors eddig ismeretlen mélységeit tárták föl. Persze ők sem találták meg a „végső” válaszokat, a végső igazságot. S talán nem is volna jó, ha megtalálták volna. Mert az emberlétnek mintha az örökös keresés volna a lényege. S ha már nem volnának titkok, megfejtendő kérdések, megoldandó problémák a világban, akkor visszajutnánk „az álmodó ártatlanságnak” a világába, amelyben a híres teológus, Paul Tillich szerint, az idők kezdetén, Ádám és Éva élt az Édenkertben. S ez mintha nem volna igazi emberi lét.
-- S ön sem találta meg könyvében azt a bizonyos végső választ?
-- Szerencsére nem. Sokkal szerényebb volt a célom. Azt elemzem a könyvben, hogy az élet esetleges eseményeinek a sora hogyan alakulhat át jelentéssel, jelentőséggel teli emberi sorssá. Törékeny és nagyszerű emberi sorssá.
Mátraházi Zsuzsa
Hankiss Elemér: Ikarosz bukása Osiris Kiadó, 278 oldal, 2980 Ft
|