Ahmed Amran jemeni származású, magyarul publikáló író. Első könyve, a most megjelenő, Az utolsó ebéd című novellafolyama kapcsán beszélgettem vele, többek között arról, vajon tényleg szükség van-e úgynevezett kulturális hidakra.

– Geofizikát tanult, kutatási területvezető egy ismert magyar olajcégnél. Hogyhogy írni kezdett?

– Gyerekkoromban komoly kérdés volt, hogy mi akarok lenni. Nehezen tudtam eldönteni, hogy gazdasági, humán vagy éppen műszaki pályát válasszak. Ugyanis a reál és a humán tárgyakat egyformán szerettem.  Azonban már elég korán, az iskolai évek alatt elkezdett foglalkoztatni az írás. Lett is egy mentorom, az egyik egyetem rektora, akinek irodalmi kérdésben mindig nyitva állt az ajtaja. Tőle kértem tanácsot, ha úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Ő azt mondta, az irodalmat dédelgetheti, nevelgetheti az ember magában, ahhoz vissza lehet térni akkor is, ha műszaki pályán indul el valaki, de fordítva igencsak nehéz elképzelni. Mert az irodalom a részünk, az bennünk van. A műszaki dolgokra meg mondhatom ugyan, hogy szeretem, meg értem, tudom őket, ám azok rajtunk kívül vannak, az asztalon, a laborban, bárhol. Én mégis a műszaki irányt választottam, mert tudtam, hogy az irodalmat bármikor visszakaphatom. Így aztán a szénhidrogén-kutatás területére kértem ösztöndíjat: Jemenben, ahonnan származom, nem volt kőolaj, engem mégis mindig ez foglalkoztatott, hogy hátha ott is rejtőzik valahol a föld alatt, nem csak a szomszéd országokban. Így kerültem geofizikusként, és az írás szerelmeseként egy állami ösztöndíjjal a Miskolci Egyetemre 1987-ben. Pár éves megszakításokkal bár, de azóta itt élek. Itt tanultam meg magyarul is: 19 évesen úgy érkeztem Magyarországra, hogy egy magyar szót sem ismertem.

– Nagyon jól beszél magyarul, azonban mégsem ez az anyanyelve. Hogyhogy nem arabul ír?

– Egyszer Gibrán könyvére akadtam rá, a Törött szárnyakra, s ennél az eredetileg arabul írt műnél döbbentem rá, mekkora szerepe van a harmadik nyelvnek, hiszen az arab irodalmat többnyire francia vagy angol közvetítéssel fordítják magyarra. És így, nyelveken át vándorolva bizony már hiányzott belőle az eredeti zamat. Sokat töprengtem azon, lehetséges-e, hogy egy arab mű lefordítva ugyanazt az ízt hordozza, hogy ne vesszenek el belőle a kulturális finomságok. Ekkor határoztam el, hogy magyarul fogok írni. A novelláimnak azóta három főbb vonulata van: teljesen jemeni vagy éppenséggel teljesen magyarországi témájúak, és olyanok, amelyek a két világ, a két társadalom határán játszódnak, sőt, gyakran egyetlen novellán belül is akad stílusváltás.  Ezeket félig ösztönösen csinálom, mert kíváncsi vagyok, hogy egy teljesen magyar témát, amelynek a szereplői, és minden jellemzője magyarországi, hogyan lehet megírni az én arab írói szemléletemmel, mentalitásommal.

– Van azért segítsége, aki átolvassa vagy esetleg javítja a magyar írásait?

– Van néhány barátom, ahogy én nevezem őket az első olvasóim, akiknek - ha úgy érzem – meg szoktam mutatni egy-egy írást. Utána pedig, a hivatalos megjelenés előtt van szöveggondozóm, aki már csak a helyesírást nézi át. A szöveget nem módosítja, csupán esetleg javaslatot tesz rá. De ez magyar anyanyelvű publikáló írók esetében is így történik.

– Arabul is ki szeretné majd adni Az utolsó ebédet?

– Egészében nagyon nehéz lenne. Vannak benne ugyanis olyan magyar szójátékok, amiket bármilyen más nyelvre nagyon problematikus lenne lefordítani. Ennek ellenére néhány novellám már megjelent más nyelveken is, de ezen a mostani köteten még gondolkoznom kell, hogy vajon megállná-e a helyét arabul, angolul, vagy bármilyen más nyelven a világban.

– Kiknek írta ezt a könyvet?

– Közhely, de annak írtam, aki elolvassa. De leginkább talán azoknak ajánlom, akik nem állnak messze attól, hogy egy érzést több oldalról is megleshessenek, valamint azoknak is, akik egyformán képesek a dinoszauruszt és a lepkét is csodálni.

– Habár a könyvei nem az anyanyelvén íródnak, gondolja, hogy az olvasó mégis betekintést nyerhet általuk az arab kultúrába?

– Igyekeztem úgy írni, hogy a magyar olvasó is megtalálja az írásaimban azt az arab ízt, zamatot, ahonnan származom, annak a hegyi falunak a harmatosságát, amit sok fordításokból hiányolok. De úgy, hogy közben a novella teljesen megfeleljen a magyar nyelv ékességének. Nem könnyű vállalkozás ez, tisztában vagyok vele. Minden írásban tükröződik ugyanis egyfajta mentalitás, világszemlélet. Az arab kultúrában az emberek patetikusak. Ez ott nem stílus, hanem mindennapi gondolkodásmód. Magasztos képek, túl részletes kidolgozás veszi körül az ottaniakat. Amikor ezt az ember át akarja ültetni európai nyelvre, európai gondolkodásmódra, világlátásra, esetünkben történetesen magyarra, ez a patetikusság, részletező kedv nem teheti nehézzé, archaikussá, lassúvá a szöveget, hiszen a magyar olvasók nagyobb sietséghez, gyorsabb tempóhoz szoktak. Azt mondják, ahogy a szereplőim beszélnek, olyan, mintha, magyarul lélegeznének. Úgy érzik az olvasók, hogy közel viszem hozzájuk az arab világot, arab lelkiséget, pedig Jemenben a mozdulatok is másmilyenek. Ahogy egy férfi megfogja könnyező feleségének állát, s megkérdi a gyerekek előtt, mi van, életajándékom. Ez itt nem használatos, idegen szóösszetétel. A szereplőm nem úgy mondja, ahogyan itt szokás, hogy szerelmem, kedvesem, drágám. És mégsem érzi a magyar olvasó ezt idegennek.

– Izgalmas téma – főleg manapság – a kultúraközi kommunikáció, kultúraközi különbözőségek és az elfogadás. Hogyan vélekedik erről a kérdésről?

– Hátrányos megkülönbözetés régen ért szerencsére. A bőrfejűek időszaka viszont valóban nyomasztó volt. Akkoriban újsággal járkáltam mindenfelé, és ha tömegközlekedésen utaztam, abba mélyedtem bele, hogy elbújjak, eltakarjam az arcomat. Furcsa érzés volt, főleg azért, mert mint mondtam, én mindenestől tisztelem ezt az országot, soha nem akartam kolóniában, bevándorló közösségben létezni. Úgy akarok itt élni, ahogy az itteni emberek. Manapság már viszont úgy mesélek ezekről az évekről, hogy akkor olvastam a legtöbb újságot…

– Mit gondol, ha az emberek multikulturális témájú regényeket, novellákat olvasnak, elfogadóbbak lesznek?

– Őszintén szólva, nem ez az elsődleges célom. Egy korábbi interjúban kulturális hídnak neveztek, én mégsem érzem magam annak. Úgy gondolom ugyanis, hogy erre nincs szükség, mivel több a közös az emberekben, mint az, ami elválasztja őket: közösek a gyökerek és közös a fájdalom, közös a sírás és a nevetés is, csakúgy, mint az öröm és a bánat. A kötet címe egyébként finoman erre is szeretne utalni. Az eddig megjelent novelláim alapján úgy látom, hogy sokan kíváncsiak a jemeni történetekre, a jemeni családok hétköznapjaira. Nyitottak, és engem ez bátorít.

Kurcz Orsi

Ahmed Amran: Az utolsó ebéd
Fekete Sas Kiadó, 186 oldal, 2900 Ft