Míg mások a sójáról nevezetes német városka gyógyvízében lubickolnak, addig az esszéregény szerzője a település legendáriumában merül el, a sólepárlást tanulmányozza és felmászik a harangtoronyba. Szimpatizál a kisváros jelenével, sajátosságaival, de nem titkolja, hogy ez sem volt mindig a béke szigete. Az először a litera-hu-n folytatásokban megjelent írások, Forgách András rajzaival illusztrálva figyelmet keltő és szemrevaló kötetet alkotnak.

Mivel a regény más-más részeiben olvasható ismérvek alapján hosszas kutatás után sem sikerült a térképen rábukkannom a helyszínre, Nádas Péterhez fordultam:

– Csak a képzeletében, vagy ténylegesen is létezik Az élet sója című könyvében szereplő német fürdőváros?

– Ez egy létező város. Mindössze két adatot löktem meg a fantáziámmal, de hát ez lenne a dolgom, és részben ezért nem neveztem meg a helyet. De azért sem, mert majd minden német kisváros ilyen. A könyvbéli annyiban különbözik a többitől, hogy ezt a várost nem bombázták porrá. Épen maradt. Ilyen például Goslar, Görlitz, Rothenburg. Az épen maradt városokban az ember a két szemével követheti a városiasodás folyamatát. Hatszáz évre, nyolcszáz évre vissza lehet látni az utcák elrendezésében, a burkolatában, a házak építési módjában, a szobaberendezésben és a társadalmi struktúrában, s akkor az ember azt is látja, hogy miért ilyen a gondolkodás és nem másmilyen.

– A könyvbeli, meg nem nevezett város melyik két jellemzője köszönhető az írói fantáziájának?

– Azt nem árulom el, de ez esetben a fantázia is adatokra épül. Két ponton kicsit továbbfejlesztettem. Úgy, ahogy lehetett volna, de valóságosan nem itt volt. Máshol, de nem így. Különben szigorúan tartottam magam a tényekhez. Mégsem egy német kisvárosról írtam könyvet, hanem a magyar városiasodás folyamatáról. Olyan magyar körülményekről, amelyek még nincsenek, esetleg lesznek, lehetnek. Arról, hogy milyen nehéz születés ez, mennyire hosszan tartó folyamat, mennyi esemény és művelet szükséges hozzá, hogy aztán kolbászból legyenek a kerítések. Ami persze csalóka. Az ember reggel nem úgy lép ki az utcára, ahogy kimászott az ágyból, hanem rendbe szedi a küllemét. Egy ilyen régi város is prezentálja önmagát, és akkor néha úgy néz ki, mintha kolbászból lenne minden kerítése.

– „Haza üzen” a szinte minden fejezetben elhelyezett pár mondatos csípős megjegyzésekkel, amelyek akár mai magyar mindennapjainkról is szólhatnak? Beszél hamisított okiraton alapuló múltról, arról, hogy századonként kétszer újra kell indítani a fejlődést. Ilyen fricska, hogy ha nem jön az ellen, maguk az állampolgárok ugranak egymásnak, vagy keresnek olyat, akit ellenségnek lehet kikiáltani.

– A történelemnek van valami nagyon furcsa, állandóan ismétlődő árama, ami közvetlenül emberi adottságokból ered. Barátok vagy barátnők sincsenek meg ellenfél vagy ellenség nélkül. Ha nincs, akkor kreálnak maguknak. Ami az emberi összetartozás szükségszerűsége. Ha a belső nyomás erősödik, akkor a figyelem kifelé fordul. Ha a külső nyomás erősödik, akkor a figyelem befelé fordul. Még azok közül is nagyon kevesen tudják elkerülni, akiknek éppen az a becsvágyuk, hogy elkerüljék az értelmetlen ellenségeskedést. Ha a történelemben lenne haladás, előremenetel, akkor az emberiség ezt az ősi késztetést már rég maga mögött hagyta volna. De a törzsi és vallási háborúk szükségszerűen ismétlődnek. A fricska inkább annak szól, hogy magunknak sem ismerjük be, milyen régi mintákat követünk és ismételgetünk. Mindössze erre az antropológiai adottságra hívom fel a figyelmet az iróniával.

– Példaértékű, hogy a könyvbeli városlakók a vallásháborúk idején is tudtak az értékek lerombolása nélkül újat teremteni. Nem erőltették egymásra az akaratukat, hanem a közösség konszenzussal döntötte el: merre tovább.

– Ez történelmi adottság. Tény. Belépek egy protestáns templomba, és tömve van oltárral, freskóval, oltárképpel, síremlékkel, szoborral, áldozati tárgyakkal, mindenfélével, aminek egy protestáns templomban elvileg nincs helye, mert korábbi századokban mind kidobták, megsemmisítették. Ebben a városban a protestánsok nem szakították meg a katolicizmus dekorációs tradícióját, hanem azt mondták: mi majd más tartalmat adunk neki. Nem pápistát! Ennek a városnak ez az önálló meséje. Amiből látható, mi történik olyan társadalmakban, ahol a népi tradícióban fontos szerepet játszik a megbeszélés, a megegyezés. Egy város csak akkor tud tartósan működni, ha az érdekegyeztetés sokszínű és sokrétű. Hollandia nem létezne, ha a partvidéki városok és falvak nem egyszerre építettek volna gátakat és ezt ne egyeztették volna a távolabbi települések csatornaépítési műveleteivel. Ha nem azonos tartalmú megegyezések alapján óvnák a gátakat, akkor betörne a víz. Az északi népeknél a kora középkortól kezdve mindenkinek egyezségre kellett törekednie. A törekvés beleépült az emberi személyiségbe. Mindenki úgy mondja el a véleményét, hogy figyeli a másik mimikáját. A saját nézetét fejti ki, de feltételezi, hogy a másik legalább olyan megalapozott okokból másként vélekedhet. Aztán egyeztetni kezdenek, érvelni, meghallgatják az ellenérvet. Fantasztikus nyugvópontokat tudnak találni.

– Mi az összefüggés az első fejezetben élvezetesen leírt sókristályosodás meg Luther Márton és Kálvin János között, akikhez végül eljut a történet?

– Az, hogy vannak természeti törvényszerűségek, és az emberi törvényszerűségek ezeknek szépen utánamennek. Csak ideig-óráig képzelhető el, hogy a pápa büntetlenül szeretőket tartson, álló nap dőzsöljön, és pénzért árusított búcsúcédulákkal mentesítsen másokat a bűneiktől. Biztosak lehetünk benne, hogy értelmes emberek protestálni fognak ellene. Így alakult ki a protestantizmus az értelemből, amivel aztán megint csak elkövetett másoknak nem tetsző dolgokat. Megállás nélkül egymást korrigáljuk. Az ember csordaállat. A csordának mindig vannak kimagasló és kevésbé látható személyiségei. Senki nem tudja megmondani, hogy az észrevétlen személyiség nem jelentősebb-e, mint a kiemelkedő, aki éppen a velejéig negatív dolgokat műveli.

Mátraházi Zsuzsa

Nádas Péter: Az élet sója
Jelenkor Kiadó, 115 oldal, 2999 Ft