David Grossman izraeli író legújabb műve egy kisvárosi comedy-klubban játszódik. A híres stand-up komédiás vicces műsora az előadás során szétesik, Dovalé a nézők szeme láttára omlik össze, és miközben feltárul a férfi személyes tragédiája, az író az izraeli társadalom portréját is megrajzolja.

– A Grossman könyv már a hetedik fordítása. A szerző 2013-ban, a Könyvfesztiválon  Magyarországon járt. Találkozott vele?

– Nemcsak ő járt itt, az Európa Könyvkiadó meghívott három izraeli írót, akiknek abban az évben megjelent Magyarországon könyve, ők voltak az akkori Könyvfesztivál díszvendégei. Grossmanon kívül vendég volt Amir Gutfreund fiatal író, aki sajnos azóta elhunyt, és egy leány, Shani Boianjiu. Amir Gutfreund egyetlen magyarul megjelent művét, amelynek címe A mi holokausztunk, én fordítottam, abban az évben jelent meg. Akkor én magam egyikőjükkel sem beszéltem, csak meghallgattam az előadásukat.

– Ámosz Oztól is fordított műveket, tőle négyet. Általában ő is a holokauszt túlélők és a második, harmadik generáció izraeli életéről ír?

– Igen, mindketten fiatalabbak annál, hogy átélték volna a holokausztot. Annyiban hasonlít a két író, hogy mindketten Izraelben eléggé nevezetes módon a békemozgalom tagjai. Ama kisebbséghez tartoznak, akik szeretnének kibékülni az arab kisebbséggel. Volt egy hullám a 70-es, 80-as években, amikor egy tömegnek voltak a vezetői, de mára az illúziók elszálltak, hogy így mondjam.

– Grossman regényét angolból fordította?

– Angolból, bár megkaptam a héber eredetit is; ami kellett is, mint kiderült, mert az angol fordítás nem hű. A fordító megváltoztat olyan dolgokat a könyvben, amiről úgy véli, hogy az angol vagy amerikai olvasó nem értené, és eléggé el nem ítélendő módon megváltoztatja a szöveget, hogy kicsit jobban beleilleszkedjék az angol-amerikai közízlésbe.

– Mondana egy példát?

– Valahol Grossman a stand-up komédiás szájába adja, hogy „mintha Janusz Korczak mondta volna”. Nos, Korczak valóban nem egy ismert figura. Izraelben bizonyos körökben nevezetes arról, én is sokat hallottam róla, hogy híres pedagógus volt, árvaházat vezetett, ahol bevezette a helyi demokráciát. A gyerekek állítottak fel egy mini kormányt, ő csak felügyelte ennek működését és ez világhírű lett. Korczak rengeteg elismerést kapott. Mikor a németek bevonultak Varsóba, felajánlották neki, mehet, amerre lát. Ehelyett ő bevonult a gyerekeivel egy házba, ahol néhány évig hagyták is, hogy működjön az árvaház, majd mindenkit vagonba raktak, Korczakkal együtt, és mindannyian a treblinkai megsemmisítő táborban végezték. Ez egy híres sztori, amiről az angol fordító vagy megfeledkezik, vagy nem kívánja megemlíteni, helyette egy másik nevet ír. Korczak nevét Schindlerrel helyettesíti be   –  lásd a híres A Schindler listája című filmet  –, mert az közismert. Ez csak egy példa, de emellett rengeteg utalás van arab vagy héber dalokra, ezek az angol fordításban nem jönnek át.

– Sok lábjegyzet segíti az eligazodást.

Igen, azokat én készítettem, magyarázva, hogy mi micsoda.

– Nagyon tetszik, ahogy az író emberközelbe hozza a főszereplő életét, kiváltja az olvasóból az együttérzést. Az édesanya figuráját, a fiával való kapcsolatát például nagyon szépen ábrázolja. Tetszett, hogy a főhős már gyerekkorában tehetségesen utánozott embereket és az édesanyját ezzel szórakoztatta, aki ugyan szerette ezt, de néha elmerengett és ki tudja, miről gondolkodott…

– Valószínűleg egy sérült lelkű hölgyről van szó, aki olyan dolgokat élt át, amiről nem nagyon mesélt. Ebből is látni, hogy sok ember került ki így a náci megszállás alól, ha túlélte, persze. Amir Gutfreund említett könyvében pont erről ír. Érdemes elolvasni, ha valakit ez a téma érdekel. A túlélőkről szól, akik közvetlenül megjárták ezeket a helyeket, hogyan reagáltak, vagy nem reagáltak, mert teljesen összetört a lelkük. Grossman második generációs, nála nem központi téma ez, csak említi az édesanyja kapcsán.

– Amikor kiderül, hogy a nézők nem egy szokásos dumaszínházat fognak látni, megfigyelhetjük, ki hogy reagál. Érdekesek az emberi reakciók!

– Ehhez tudni kell, hogy a holokauszt után Izrael lakossága robbanásszerűen növekedni kezdett. Először megalakult Palesztina, majd 1949-ben Izrael. Nemcsak a túlélők özönlöttek az új országba, hanem egyre-másra az arab országokból is tulajdonképpen tömegesen vándoroltak be emberek, a helyi zsidóság. Ők nem a holokauszt miatt jöttek, hanem annak utózöngéi miatt. Mégpedig azért, mert ’49-ben megalakult Izrael állam, és ez annyira irritálta az arab vezetőket, hogy helyi akciókkal arra indították a lakosságot, hogy hagyja el az arab országot és menjen, amerre lát. Ezzel azt érték el, hogy Izrael lakossága robbanásszerűen növekedni kezdett az ’50-es évek elejétől, mert beözönlöttek az arab országokból a zsidók. Jó példa erre Bagdad és Teherán története – bár Teherán nem arab ország, mindkét város lakossága megdöbbentő módon nagyrészt zsidókból állt a ’40-es években még. Óriási zsidó közösség élt Bagdadban, kezükben tartották a kereskedelem egy részét, a kézművesipart. Ezeket a zsidókat pillanatok alatt késztették távozásra különféle akciókkal. Ugyanez történt Teheránban is. Ez azt jelentette, hogy Izrael lakosságának a nagy része az ötvenes évek közepén nem európai eredetű zsidó lett, hanem közel-keleti vagy észak-afrikai. Tehát a holokauszthoz való hozzáállás nagyon kétértelmű lett, akik az arab országokból jöttek, azok nem is értették, vagy hát fölfogták, hogy mi történt Európában, de ez őket kvázi nem érintette. Így aztán voltak holokauszt túlélő gyerekek, meg második generációs gyerekek, meg olyan gyerekek, akiknek a szülei nem is tudták, hogy létezik holokauszt. Furcsa ez a kettősség, de talán Izraelnek ez így jobb is volt, mert nem traumatikus élmények uralták a terepet. Az arab országból jöttek nem ismerték a körülményeket, az volt a véleményük, hogy miért nem lőttek, miért nem védekeztek, miért hagyták magukat megölni? Érdekes módon nagyjából ma is ez uralkodik Izraelben, vállat vonnak; miért nem lőttek!? Mi lövünk!

– A kortárs izraeli regényekből megismerhetjük az izraeli hétköznapokat. Felmerül a kérdés, hogyan lehet élni egy olyan helyen, ahol állandóan lőnek?

– Lehet élni. Persze nagyon nehezen, de hát ez a magyarázata, amit mondtam, hogy ez egy védekezés. Vállat vonnak. Majd lövünk! Majd keményen visszavágunk – mondják. Mást nem lehet tenni. Ők, Grossman, Ámosz Oz meg a társaik, egész más úton próbálnak járni: párbeszéd, meggyőzés – de hát Közel-Keleten, tudjuk, hogy bár bizonyos sikereket el lehet érni, ezek mégsem váltják meg ott a világot.

– Ami még hangsúlyos a könyvben, az a humor. A stand-up comedy műfaja helyenként harsány és tele van közönséges meg feketehumorral. Milyen volt a szöveggel dolgozni?

– Végül is a szöveg nagy része egyszerű, de a héberben nekem speciel az volt a nehézség, hogy a stand-up komédiás rengeteg szlenges kifejezést használ, amit nem is nagyon tudtam visszaadni, mert az izraeli szleng egy része arab. Hétköznapi szavak helyett is arab szavakat használnak, például a „gyerünk” az jalla és így tovább. A fordításnál ez probléma volt, hogy adjam vissza magyarul, amikor ezt nem fogják értelmezni a magyar olvasók. Tehát valami magyar szót kellett kitalálni, ami persze nem mondja meg, hogy ez arab eredetű. A szlenges kifejezések számomra visszaadhatatlanok. De hát az angol se tudja visszaadni. Mivel angolból fordítottam, meghagytam gyakorlatilag ezt a finomságot benne. Mondanék egy példát: a kicsi héberül „katan”, a kistermetű ember „katancsik”, no most a „csik” egy orosz kicsinyítő képző. Ezt hogy adom vissza, hogy ez szlenges is, meg kicsit utaljon arra, hogy bevándorló kifejezés? Kistermetű, pöttöm – mindent lehet mondani, de ebből nem derül ki semmi. Ezrével vannak ilyenek ebben a könyvben is. Netanyában vagyunk és például a netanyaiakat mindenfélének elmondja, például netanyancsiknak, ezt hogy fordítsam le? Netanyaicska? Nincs értelme. Mivel a héber egy új nyelv, sokkal könnyebb faragni rajta és mindenki érti. Ez egy alkotott nyelv, egyike azon kevés nyelvnek, ami nem létezett, gyakorlatilag csak könyvekben. Volt néhány lelkes nyelvész vagy amatőr nyelvész, aki megcsinálta, és megdöbbentő módon ebből lett egy élő nyelv. Nem is olyan régen, 100-120 évvel ezelőtt. A nyelv ugyan létezett, de főleg liturgiai szinten. Megtanulták az emberek, de otthon a helyi nyelvet beszélték. A jiddis is ilyen, gyakorlatilag egy korai német nyelvjárás, sok héber kifejezéssel és persze fűszerezve a helyi lengyel vagy orosz nyelvvel.

– Végül is ez tesz nagyon élvezetessé egy nyelvet, nem?

– Igen, kifejezővé teszi. A héber is ilyen ma, rendkívül kifejező, pont ezek miatt a fűszerek miatt, amiket nehéz lefordítani.

– Volt egy érdekes rész a könyvben, amolyan „helyzet a helyzetben”; gyerekkori élményét meséli a komédiás, amikor a sofőr a kiképzőtáborból a sivatagon keresztül viszi a temetésre és a hosszú úton végig vicceket mesél neki....

– A könyv címe is egy ilyen viccre utal, amit a sofőr elkezd, de nem fejez be, mondván, hogy ezt úgyis ismeri mindenki. Magyarul is léteznek ilyen „Egy ló besétál a bárba” kezdetű viccek.

– Elmesélne egyet?

Egy ló besétál a bárba, és az egyik kuncsaft üveges szemekkel nézi, hogy iszik, majd fizet és kimegy. Odafordul a csaposhoz, azt mondja, hihetetlen, ez a ló beszél! Erre a csapos: hagyja, folyton hazudik, nekem is azt hazudta, hogy győzött az epsomi derbyn, de nem igaz… Eddig a vicc. Több hasonló is van, ez talán a legviccesebb. Ugyanis nem arra válaszol a csapos, amit kérdez a kuncsaft, hogyhogy beszél a ló? Hanem azt mondja, beszél, csak hazudós.

– A humor mellett sok tragikus vonás van a könyvben.

– Grossmanról tudni kell, hogy egy tragikus figura. Hozzákezdett egy nagy könyvhöz, ami meg is jelent magyarul ezelőtt, azt nem én fordítottam, a címe: A világ végére. Arról szól, hogy egy hölgy nagyon fél attól, amikor behívják a fiát katonának, hogy egyszer csak jön a hírnök a halálhírével. Az a szokás, ha elesik valaki, akkor ketten vagy hárman jönnek és bejelentik, hogy a hadsereg sajnálattal közli a szülőkkel, mi történt. Ettől annyira retteg a nő, hogy felpakol és elutazik a férjével, hogy ne legyenek otthon, ne lehessen őket megtalálni, őket ne ébresszék föl éjszaka a hírvivők egy ilyen hírrel. Így próbálnak kibújni. Persze látszatra csak, mert attól még megtörténik a dolog. A könyv erről az utazásról szól, hogy hogyan próbálják ezt kikerülni… Amikor Grossman körülbelül a könyve felénél tartott, az ő fiát megölték a libanoni határ mellett. Megtörtént az, amiről írt. Jött a hírvivő. De azért befejezte a könyvét. Sikeres is lett. Igazi mesterműnek tartják.

– Megdöbbentő az élet és az irodalom, a művészet kölcsönhatása! Az alkotás mégis valamiféle gyógyír lehet a tragédiákra.  Nemrég olvastam egy interjút Peter Brookkal, Budapesten járt, a Csatamező című színművét adták elő a Trafóban. Az idős mester a humorról beszél, többek közt azt mondja az interjúban, hogy az emberek képesek a legborzalmasabb helyzetekben, a legtragikusabb események után azonnal nevetni, és mégis megőrizni egyfajta nemes tragikum-érzést. Ez nagyon mélyen és általánosan emberi. Mi a véleménye erről?

– A humorra szükségünk van, kétségkívül. Akinek nincs humora, sokkal rosszabb dolgokra is képes. Az ember kénytelen sokszor saját magában is humorizálni, ez is egy menekülő út a nehézségek elől. De ez egészséges szerintem. Javítja a közérzetet és talán a környezet közérzetét is. Hogy nem süllyed letargiába, ha baj van, próbálja viccel elütni. Már amennyire lehet.

– Min dolgozik most? Mi a következő könyv, amit fordít?

Janne Teller dán írónő, a Semmi meg a Minden című könyvek szerzőjének a könyvét fordítottam. Már készen vagyok vele, remélhetőleg hamarosan megjelenik.

Szöveg és fotó: Szepesi Dóra

David Grossman: Egy ló besétál a bárba
Scolar Kiadó, 224 oldal, 3450 Ft