Legújabb regénye – A vége – fülszövegében Kemény István azt írja, a könyv olvasható úgy, mint egy fotográfus története, egy férfi története, egy vagy több szerelem története, egy ország története, de az olvasó mindenképp azt érzi, csak ezen a hőfokon érdemes élni, amelyen a főhős, Szabad András.

– Nem ereszti ez a 600 oldal az olvasót, az biztos! Talán azért, mert a legapróbb mozzanat is élményszerű. Úgy láttat, mint a fotográfus, amikor sikerül elkapnia a pillanatot. Idézek itt egy gondolatot: „Hogy azon múlik, meglátom-e valaha is egyben az egészet. Miközben csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletig lát az ember mindent. (...) Hogy se lekésni, se megelőzni nem lehet azt a pillanatot, csak meglátni egyben, mindenestül, pont egy ujjmozdulattal azelőtt, mielőtt a fénye az agyamba ér.” Hogyan alakult ez a fajta történetmesélés?

– Számomra ez a legevidensebb elbeszélési mód. Azt hiszem, soha nem is írtam másképp. Mondjuk, mint a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben. Persze, annyira nem szabad, hiszen hatszáz oldalt valami össze kell tartson, de a lényege mégiscsak ez. A hitelességet illetőleg a feltételesen szabad asszociációból túl nagy baj nem lehet, hiszen többnyire így működik az emberi gondolkodás.

– Előző nagysikerű regénye, A nyugalom után tizenhárom évre született meg A vége. Meglehetősen hosszú ideig készült, miközben élt Berlinben, legutóbb Jáván – segített a környezetváltozás és a távolság a rálátásban?

– Berlin a Magyarországra való rálátásban, Jáva a nyugati fehér kultúrára való rálátásban segített. De hát ez is inkább remény, mint bizonyosság. Ha akkora rálátásom lenne a dolgokra, mint azt szeretném, valószínűleg nem írnék. Ezt most nem viccnek szántam, akkor egyszerűen elvesztené számomra az írás az egyik legfontosabb értelmét. Az írás nem arról szól, hogy elmondom, amit már tudok, hanem, hogy még az én számomra is csak ott, akkor, munka közben tárulnak fel olyasmik, amiket addig a fene se gondolt volna. Szóval én inkább rálátásra való törekvésről beszélnék. Ez a törekvés kétségtelenül megvolt bennem, amikor elmentem Jávára. De akkor a lényege, a hangja, meg úgy egyharmada már megvolt a könyvnek, addig már eldőlt, hogy milyen lesz. Biztosan ezen a könyvön is hagyott nyomot a jávai élet, de az a nyom később valószínűleg tisztábban lesz láthatóbb, mint ebben a regényben.

– „Az egyik egy anya-regény, a másik, legalábbis részben, egy apa-regény.” – mondta egy interjúban az előző és az új regényéről. Hogyan jött létre A vége végső változata?

– Ezek kényszermondatok. Természetesen igazak, de valódi jelentőségük nincs. Aligha az fogja eldönteni valakinek a viszonyát egy szöveghez, hogy anyaregényt, vagy aparegényt, vagy családregényt olvas. Ugyanennyi erővel mondhatnám, hogy ez a két könyv életem két leghosszabb és legpontosabb szerelmes levele. Én nem vagyok költő, én nem tudom megírni a Héjanász az avaront, vagy a Semmiért egészent, így aztán néha regényt írok valahogy úgy, mint mások szerelmes verset.

– Egy nagyon finom egyensúlykeresést érzek szinte minden mondatában, de legalábbis a kis passzusokban. Emlékezetes, „fényérzékeny” helyek adnak különös megvilágítást a történeteknek. Talán fel lehetne fejteni a regény szövetében, hogy hol vannak elhelyezve ezek a mondatok, például: „Ahol az Úristen egy pillanatra látható, ott kiszakad a film.” „Jó, akkor a Leica lelke más.” „Az Úristent se lehet lefényképezni, mégis azzal próbálkozom.” Sokszor reflektál Istenre. Van ebben tudatosság vagy valami más szándék?

– Az Istenre való reflektálás leginkább az önmagunkra, a saját istenképünkre meg istenkeresésünkre való reflektálás. Az ember próbál rendet rakni ott, ahol szinte reménytelen. De ez a „szinte” nagyon fontos, enélkül aligha kezdene bele bármibe.

– Ön fotográfus és író, vagy író és fotográfus. Egy helyen azt írja, hogy Reisz (akinek fényképész üzlete van) azt mondja, hogy a fotográfia Istentől való. Kornél meg azt, hogy Reisznek igaza van, de azért az írás is Istentől való. Mi erről a véleménye? Hogy értsük ezt?

– Ebben az ügyben a fotográfia, mint eszköz, másodlagos. Maga az emberábrázolás az, ami problematikus. Mindig is az volt, és annak ellenére, hogy ma már valószínűleg sokan több képet készítenek egy nap, mint ahány szót leírnak, ma is problematikus. Teljesen mindegy, hogy teológiai vagy emberi jogi aggályaink vannak, az, hogy egy ember ábrázolható, soha nem volt evidens, és valószínűleg nem is lesz az. Tehát ehhez valamiféle megerősítés kell. Hogy ehhez jogunk van. Hogy ez érték. És mi lenne erősebb az isteni megerősítésnél? Erről szól ez a rész, akár a fényképre, akár az írásra vonatkoztatjuk.

– Mi van A vége után?

– Fotográfia.

Szepesi Dóra

Bartis Attila: A vége
Magvető Kiadó, 604 oldal, 4990 Ft