Szembenézni a közelmúlt szörnyűséges tetteivel – ez is szándéka lehetett Závada Pálnak, túl azon, hogy olvasnivaló regényt kínáljon Egy piaci nap címmel. Az 1946-ba helyezett cselekmény valós eseményeken alapul, egy alföldi településen esett meg, a háború borzalmait átélt és hazatért zsidó kiskereskedők váltak a sorozatos lincselések áldozataivá. A véres hajtóvadászat felbujtóinak beállított és ezért első fokon halálra ítélt kisgazdapártiak azt nem követték el, amivel vádolták őket, a jogsértő vád és ítélet mögött hatalmi játszmák állhattak. De vajon hogyan működik a tömegpszichózis, hol húzódik a határ a megveretés és a lincselés között, mik voltak az események mozgatórúgói. Az író válaszol.

- Új könyve mintha egyenesen kapcsolódna az előző kötetéhez, bár máshol és más időben játszódik. A háború utáni évek hangulatát idézi meg, amikor a sok szenvedést és a haláltáborokat megjárt zsidóságra újabb megpróbáltatás vár. Újból célpontok lesznek, és többen áldozatául esnek egy pogromsorozatnak.

- Előző könyvem, a Természetes fény harmadik része már a háború után játszódott egy T. nevű faluban – amely méretében és társadalmi összetételében nagyon hasonlít a mostani regényem Kunvadas fantázianevű településéhez –, csak míg az előbbiben egy falu szlovák nemzetiségű lakosságán belüli társadalmi konfliktusról van szó, amely legföljebb agresszív kirohanásokba és sorozatos éjszakai megveretésekbe torkollott, addig a kunvadasi hajtóvadászat során vér folyt, és fél napon át tartó, halálos áldozatokat követelő lincseléssorozat zajlott le – és ez egészen más léptékű dolog. A zsidógyűlölet korlátok nélküli kitörése, a sorozatban végrehajtott vérszomjas lincselések minden tekintetben súlyosabbak. A Természetes fény rejtett helyszínén, Tótkomlóson is végigolvastam a 1945-ös- 46-os atrocitásokról szóló jegyzőkönyveket, azokban is részletesen leírják, hogy a Madisz agresszív fiatalsága, a baloldali csőcselék néhány szadista rendőr segítségével hogyan veri meg estéről estére a kisgazdapárti ifjakat. Rettenetes olvasmány volt, de ott senkit nem ütlegeltek halálra, inkább csak eszméletvesztésig. Hogy hol billen át az ember, hol ütközik ki gyilkos vadállati természete, hogyan oldódik el a fék, nem tudom. Tény azonban, hogy a háború vége egyik helyen sem hozta el az olyannyira várt békét, településenként más és más békétlenség ütötte fel a fejét.

- A nem túl távoli múlt egy olyan szeletét tárta fel most, amely jószerivel ismeretlen, csak bizonyos csoportok történelmi tudásának a része, és talán még sohasem fogalmazták meg itthon az irodalom eszközeivel.

- Több évtizeddel ezelőtt találkoztam ezzel a történettel, amely valójában Kunmadarason zajlott le 1946. május 21-én. Elborzadva olvastam, mert nehezen hiszi el az ember, hogy olyan emberek ellen irányulhat a gyűlölethullám, akik éppen most szabadultak ki a pokol mélyéről. Sokat gondoltam rá, vajon mi történhetett itt, és úgy éreztem, hogy dolgom lesz még vele.
Akkoriban szociográfusként is érdekelt a közelmúlt története, a saját falumban is, más településeken is interjúztam, gyűjtöttem családi papírokat, levelezéseket és helytörténeti dokumentumokat, kutattam az irattárakban meg a helyi sajtóban. A kunmadarasi pogromról számos publikáció megjelent a rendszerváltás után, és a történészek is alaposan föltárták. A korabeli újságok azonban – amelyek ’49 előtt vidéken is többpártiak voltak – több nézőpontból mutatták be a történteket. A domináns hang a kommunista-  szimpatizáns sajtó merőben hazug hangütése volt. Pártja érdekeit szem előtt tartva azt állította, hogy a még aktív fasiszták támadtak rá a zsidó kereskedőkre. Bár a pogrom a zsidókat célozta meg, ők ebben a narratívában nem akármilyen zsidók, hanem kommunista és szociáldemokrata, azaz elkötelezett, baloldali emberek voltak. Szemben a tettesekkel, akik persze a fölbujtóikkal együtt a jobboldali Kisgazda Pártból kerültek elő – vagyis a pogrom a helyi baloldal ellen irányult. Tehát az első perctől összefonódott a rasszista indíték és a politikai indíték. Már kezdettől fogva a helyi kisgazdákat és ifjúsági szervezetüket vádolták meg az összeesküvéssel és a lincselési indulatok fölkorbácsolásával. Később „a primitív nép lelkületében továbbélő rasszizmussal” magyarázták a történteket. Ami részben persze igaz.

- Emberi ésszel felfoghatatlan vádakkal (vérváddal, keresztény gyermekek elrablásával és megölésével és feldarabolásával) illetik ezeket az egyszerű kereskedőket, ezeknek régi hagyománya van, például a tiszaeszlári perben is megjelentek, de sokkal korábbról erednek. Nehéz elhinni, hogy néhány évtizede ezt még el lehetett hitetni a tömegekkel. A leghihetőbb vád még az árdrágítás, az árak felemelése volt, de ez is koholmánynak bizonyult.

- Sőt, a korabeli pesti sajtó számos termékében is hitelt adtak azoknak a mendemondáknak, hogy a zsidó ószeres elrabolt egy gyereket és eladta, vagy a zsidók megölték a keresztény kisfiút, és a vérével szentelték újra a zsinagógát, a húsát pedig virslibe darálták. És olyan híreket is komolyan közöltek, miszerint a jobboldali felbujtók adták volna az ötletet a csőcseléknek, hogy a zsidókon a véres tetteik miatt elégtételt kell venni, ezekért bosszút kell állni. A történetnek minden egyes eleme súlyos bűncselekmény: a tömegek manipulációja éppúgy, mint az indulatok felkorbácsolása és olyan mederbe terelése, ami a baloldal malmára hajtja a vizet, vagy a szunnyadó antiszemitizmus felélesztése egy holokauszt-tragédia után. A parlamenti viták jegyzőkönyveiből egyébként jól látszik, hogy a jobboldal is megpróbált ebből az érzésből politikai hasznot húzni. Azt állították, hogy a pogromokban leginkább csak a kommunista csőcselék vett részt, és a belbiztonságért felelős kommunista Rajk László rendőrsége sem állt a helyzet magaslatán, sőt, a pártvezetők folytonos uszítása hergelte föl önbíráskodásra a tudatlan népet – amiben volt igazság. A baloldal szerint viszont kisgazdák és más jobboldaliak hemzsegtek a csőcselékben. Nem tudjuk, feltehetően pártkülönbségre való tekintet nélkül, sokféle volt az a tömeg. Tény, hogy minden településen voltak olyan háborús bűnös szélsőjobboldaliak, akik részben vagy elmenekültek, vagy a kisgazdákhoz csapódva a helyükön maradtak. És a kisgazdák időnként elvtelenül próbálták védeni a kádereiket.

- Ha a bűn és bűnbánat kérdését vizsgáljuk, mintha senki nem érezne bűnbánatot azért, ami történt.

- Igyekeztem magam tartani a forrásokhoz. Mivel egy valóságban is lezajlott eseménysorról van szó, magát a pogromot és a felelősségre vonást igyekeztem hitelesen megírni, hogy a lehető legkevésbé távolodjak el a legvalószínűbb történettől. Ez vonatkozik a pogrom napjának eseményeire ugyanúgy, mint az előzményekre és a következményekre. Jegyzőkönyvekből, peres iratokból, történeti munkákból is dolgoztam, meg a korabeli sajtóból. Megismerkedtem a helyszínnel is, többször jártam ott, hogy föltérképezzem a település topográfiáját, és el tudjam képzelni a korabeli helyszínt. A regényem annyiban azonban fikció, hogy az elképzelt Kunvadas bizonyos szereplőit saját belátásom szerint próbáltam egyéníteni, megszemélyesíteni. Az ő személyük tehát teljesen fiktív – még ha olyasmik történtek is velük, mint a valóságban némely kunmadarasiakkal.

- Miért nő az elbeszélője, miért érezte hitelesebbnek ezt a pozíciót?

- Alkalmasabbnak és érdekesebbnek tartottam ezt a női nézőszöget. Olyan figurát kerestem, aki elég közel van az ügyhöz, hiszen az első számú vádlott felesége, akinek a férjét ártatlanul ítélik halálra. Nem tartozik sem az áldozatokhoz, sem a tettesekhez, viszont mindkét oldallal együtt érez. Az átlagosnál jobban érdeklődik és tájékozott. Nem kell félnie az utcán, és mivel meglehetősen kíváncsi, ezért kiváló szemtanú. Ez a nő, Hadnagyné Csóka Mária hihetően állhat szóba az áldozatokkal és a lincselőkkel is.

Szénási Zsófia
Fotó Szabó J. Judit

Závada Pál: Egy piaci nap
Magvető Kiadó, 224 oldal, 3290 Ft

Az interjú egy nyomtatott oldalas változata a Könyvhét 2016/2. számában jelent meg