Szabad Tér július
Babák magyar
népi viseletben
Lullalína, a bátor
kis hercegnő
Kicsi Csascsi
és a rosszcsont madár
Csibi
tűzoltó lesz
Babák magyar <br> népi viseletben Lullalína, a bátor <br> kis hercegnő Kicsi Csascsi <br> és a rosszcsont madár Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

„Vidéki vagyok, ezért a vidék ismerős számomra” – Interjú Borbély Szilárddal

Hományi Péter - 2013.12.19.

Borbély Szilárd József költő, író, irodalomtörténész. Bár napvilágot látott már több esszékötete, drámái hangzottak el, illetve jelentek meg egybegyűjtve, sőt 2008-ban első prózakötete is megjelent Árnyékrajzoló címen, a hazai olvasóközönség eddig jobbára lírikusként ismerte. Idén, a 84. Ünnepi Könyvhétre jelent meg első regénye, a Nincstelenek, mely osztatlan sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében is.

Hományi Péter: A Nincstelenek teret enged számtalan olvasói attitűdnek, legegyszerűbb szociográfiaként vagy (illetve és) – az Élet és Irodalomban napvilágot látott írása ellenére – biográfiaként, dokumentumként olvasni. Nem tart attól, hogy sokan mindössze e két rétegét látják a műnek?

Borbély Szilárd: Az olvasókat nem nagyon lehet befolyásolni, és egy könyv mindenkihez másként szól. Ettől még a könyv ugyanaz marad. És majd talál másféle olvasókat, jó esetben. Ez a két réteg benne van, de egyik sem kizárólagos. Nekem legalábbis épp ez volt az egyik legnehezebb feladat írás közben, hogy nehogy csak ez, vagy csak az legyen, mert fikciót szerettem volna írni. A fikció teherbíróbb, kevesebb szóval többet tud elmondani valaminek az igazságáról, mint a tárgyszerűbb szociográfia vagy a vallomásosabb biográfia. Hosszú és vaskos könyvek kellenének ahhoz, hogy azt az eltűnt világot, amely az egykori falu volt, főként meg az az egy falu, amelyet a legjobban ismeretem, le lehessen írni és el lehessen magyarázni. Arról nem is szólva, hogy szinte reménytelen vállalkozás lett volna, számomra mindenképp, mert ahhoz nagyon keveset tudok.

HP: Számomra megrázó volt a regényben ábrázolt rideg családi viszonyrendszer és erőszak. Csak az árnyékokat látjuk, a kegyetlenséget, a melegségnek alig van, sőt többnyire nincs is tere. Ez persze fakad a szülők helyzetéből, a helyi szokásokból, az identitás problematikusságából eredő idegenség és kitaszítottság érzéséből, de egyszerűen hihetetlen, hogy a szeretet ellentmondásosságának is csak a negatív aspektusai válnak láthatóvá. Miért nem fért bele ebbe a világba a napsütötte sáv?

BSZ: Meglehet, ridegebbnek látszik, mint amilyen volt vagy inkább lehetett ténylegesen ez a világ. A szeretetnek a nyelve más volt, mint amihez ma szokva vagyunk, legalábbis az irodalmi szövegek szerint. De természetesen volt szeretet, csak peresze sokkal kevesebb idő és erő jutott rá. A szeretet és az intimitás nyelve ma is sokféle, a peremhelyzetben élőknél másként működik. Akkoriban, ma már ennek elhomályosult az értelme, osztályharc volt, a faluban még javában zajlott a hatvanas évek végén is.

HP: Miért nem írta meg a történet másik oldalát, az újrakezdést és a lehetséges gyógyulást? Csak azért látjuk a másik településre költöző családot, a kamasz fiút, hogy még jobban fájjanak az azt megelőző események, és szembesüljön az olvasó a megbocsátás, felejtés lehetetlenségével.

BSZ: Nem, nem. Szó sincs róla. Abból a világból, ami a regény gyerek-elbeszélőjének világa, abból kellett valahogy kivezetni az olvasót. Sok kritika érte ezt a befejezést. Nem tudom, most már végkép nem tudom megítélni, hogy jól döntöttem-e, amikor így vezettem ki a gyerekhangot. Az a néhány jelenet, amely lezárja a regényt, nem ad magyarázatot, nem fest szebb képet, nem ad feloldást, de van benne valamiféle remény vagy kicsi feloldás. Erről többet, azt hiszem, nem lehetett mondani ebben az összefüggésben.

HP: A történet központi magját, egy én elbeszélő, egy kisfiú monológja adja. Miért nem választott egy távolabbi pozíciót, egy első szám harmadik személyű elbeszélő alakjában? Így a biografikus olvasattól is távolíthatta volna a szöveget, és nagyobb mozgásteret kaphatott volna?

BSZ: Az egyes szám első személy, bevallom, csak az utolsó átírások során került bele, akárcsak a jelen idő. Addig harmadik személyben és múlt időben írtam. Egy ponton azonban úgy érzetem, vissza kell írni a jelen időbe és az alanyi elbeszélő hangjába. Ettől az idők játéka, amely szerintem ennek a könyvnek egyik legfontosabb kérdése. Az idő olyan furcsán adható vissza az igeragozás által, amely a korábban és a később történt dolgok között nem teremti meg a tényleges kapcsolatot. Az idő és az igék rendje között nagyon érzékeny a kapcsolat, de sokkal kevesebb idő és mód áll rendelkezésre, mint ahogy a történések árnyalatai megkövetelnék. Valahogyan emiatt kellett a múltat jelenre változatni, ami peresze csak látszólag jelen, hiszen a történet ideje folyton csúszkál.

HP: A Nincstelenek szerkezetében és nyelvében is a költői eszközök hangsúlyosak. A szöveg szekvenciákból és jelenetekből áll, ugyanakkor monológok, és ahhoz illeszkedő más beszédmódok is teret kapnak, de leírásokat és prózaírói eszközöket is alkalmaz. Az időrendet nem követi, nem beszél el egy történetet az elejétől a végéig, hanem egy befejezetlen mozaikképhez hasonlóan, az olvasónak kell a hiányzó darabokat az egészhez képzelnie. Ez a szerkezet már a koncepció kigondolásakor megvolt, vagy esetleg az írástechnikából fakad?

BSZ: Menet közben alakult, mint minden, természetesen. Nem előzetes döntések alapján. Az emlékezet és a közösségi, pontosabban családi elbeszélés rendjét követi, és ahogy a gyerek próbál eligazodni a dolgok között. Ahogy számára adottak a dolgok, vagy ahogy átadják. Nem ővele történnek a dolgok, hanem kapja azokat, ahogy az emlékei egy részét is másoktól kapja, amiről azt hiszi, hogy a saját emlékei. Ez írás közben sokszor utólag lepleződött le, amikor az események sorrendjének a logikáját kerestem, és kiderült egy-egy emlékről, hogy az nem történhetett velem vagy akár az anyámmal, hanem ő is, én is, valakitől kaptuk, esetleg kitaláltuk, vagy valaki más találta ki nekünk. Nem tudni, ellenőrizhetetlen minden.

HP: Az Olaszliszkai c. drámája és a Nincstelenek közt első ránézésre talán nem látni a kapcsolatot, mégis a szegénység kérdését, a társadalom peremén élőket, és a vidéket ábrázolja mindkét művében. Miért tartja fontosnak a témát?

BSZ: Nincs tendenciózusság közöttük. Így alakult. Vidéki vagyok, ezért a vidék ismerős számomra. Ami ott történik, nagyon is érdekel. Sok tragédia és kevés öröm van ott. Ez persze valamiféle konstans lehet, ha jobban meggondolom, hiszen nekem sincsenek róla másféle emlékeim.

HP: Mennyire foglalkoztatja a kritika, a Nincstelenek esetében pedig a siker? Olvasta a köteteiről megjelenő írásokat?

BSZ: Igen, igyekeztem követni. Meglepett, hogy mennyiféle olvasat lehetséges. A könyv felemás helyzete miatt, amiről beszélgetésünk kezdetén esett szó, megpróbáltam az ÉS-beli esszével (Egy elveszett nyelv) terelni kicsit a fogadtatását, óvni bizonyos könnyen adódó, mert kézenfekvő értelmezési közhelyektől. Ez nem biztos, hogy úgy sikerült, ahogy elterveztem, vagy ahogy én szerettem volna, de mindenképp belenyúltam kicsit a természetes folyamatokba.

HP: Befolyásolja-e ez művészetének irányát? Például várható-e, hogy a közeljövőben újabb prózakötettel jelentkezik?

BSZ: Nem tudom, hogy mire lesz időm és lehetőségem, mert nagyon behatároltak ezek. Nem tehetem azt, amit szeretnék.

Hományi Péter

Borbély Szilárd: Nincstelenek - Már elment a Mesijás?
Kalligram Könyvkiadó, 328 oldal, 3000 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

A Könyvhét 2017/2. száma

A Könyvhét 2017/2. száma május 31-én jelent meg a 88. Ünnepi Könyvhét és 16. Gyermek-könyvnapok témájához kapcsolódva

Könyvhét 2017/2. számamókus könyvek reklámfüzethosszú hajúA hanta bandaMóraHelikonkönyvszakmaMesekalauzEuro-AuditObserverSaxumSzigetFekete Sas
Belépés