Gál Mihály szerkesztésében és előszavával különleges kötetet jelentetett meg a Gondolat Kiadó. A Németh László-életrajzot új vonásokkal kiegészítő gyűjtőmunka eredményét nevezhetnénk a könyvek könyvének is: „A nemzet lelkiismeretének" címmel megjelent munka az írónak dedikált, fennmaradt (megtalált) köteteket katalogizálja, valamint közli az ajánlások szövegét, és közülük több dedikált oldal fotóját is.

Gál Mihály tanulmányértékű előszava megvilágítja e különleges katalógus elkészültének hátterét, valamint a gazdag Németh László-könyvtár pusztulásának majd újjászületésének történetét. A család Törökvész úti házát ugyanis bombatalálat érte a háborúban, s miközben Illyéséknél találtak menedéket, Németh László könyvtárát elszállították. Gál Mihály közlése szerint ezek közül a művek közül csupán egyet sikerült a katalógusba felvenni, mert egy szerencsés véletlennek köszönhetően felbukkant egy antikváriumban. „Az ötvenes évek második felétől Németh László ideje nagy részét Sajkodon töltötte, az őt ott fölkereső szerzők által dedikált kötetek a nádfedeles „kisházba" kerültek" - követi tovább a szerző az író könyvtárának sorsát, amely szép ütemben gyarapodott lassan a régi méretűre. Németh nem csak az irodalom nagy öregje lett, de szellemi híd, és sokaknak a lehetőségek hídja is: figyelme, elismerő véleménye, méltányos ítélete egy sikeres pálya nyitánya vagy fontos kilométerköve lehetett.

A számos dedikáló közül Gál Mihály sorra veszi azokat a fontosabb alkotókat, akiknek Németh Lászlóval való kapcsolata meghatározó a 20. század irodalomtörténetében. Így részletesebben feltárja Pilinszky „fiúi szeretetét"; az író József Attiláról való túl szigorú, később méltósággal megbánt ítéletét; a sorskérdésekben összefonódó kapcsolatot Illyés Gyulával; az újabb és újabb barátokat „szállító" Fodor András-barátságot; az idősebb kollégával fiatalabb orvosként kapcsolatba kerülő Vekerdi László esetét, aki „hipertónialeveleinek" írása közben kérte tanácsát Némethnek; és azt a tragikomikus háborús helyzetet, amikor az Illyéséknél bujkáló Németh László Zelk Zoltánt bujtatta a maga lakásában.

Természetesen a feszültséggel, megbántottsággal terhes viszonyok tartogatják az igazi irodalomtörténeti izgalmakat. Radnóti például megszenvedte a tartós negligációt Németh László részéről - tudjuk meg az Előszó tanulmányából -, aki később is csak egyetlen helyen említi a költő nevét. Hatvany Lajos intézte az első komolyabb támadást az író ellen, legalábbis Németh vallomása szerint, s a báró a zsidó alkotókkal szembeni méltánytalansággal is megvádolta az írót. Hatvany halála után Németh László későbbi kapcsolatukat „mint egymást becsülő és szerető emberek" párbeszédét idézte fel. Nem kerüli el Gál Mihály figyelmét Hernádi Gyula pálfordulása sem, aki a hatvanas években még örömmel „gazsulál" a dedikációkkal, majd 1990-ben egyéb sértések mellett hatodrangú, pocsék szerzőnek nevezi egy napilap hasábjain az egykori mestert. És a híres „haragvó", József Attila, aki a Németh Lászlótól kapott rossz kritikákat végül Babitson „verte le". (Németh valóban fellengzősen és durván intette le a fiatal költő „nagyotmondását" a Nincsen apám, se anyám kötete megjelenésekor.)

A dedikációkkal lerótt tiszteletet, az azokban megfogalmazott jókívánságokat azonban az aláírók sok esetben nem adták „ingyen". Ez szépen körvonalazódik a kötet függelékében, amely szinte izgalmasabb, mint maga a könyv anyaga: azokat az eddig publikálatlan leveleket közli itt Gál Mihály, amelyekre a dedikált kötetekben bukkantak, és írójuk kísérőlevélnek szánta a küldött könyvhöz. E levelek - szerzőjük temperamentumától függően - vagy csupán szerényen Németh László figyelmébe ajánlják a dedikált művet (ez a ritkább), vagy udvariasan, ám határozottan felkérik annak elolvasására, esetleg recenzálásra, véleménynyilvánításra - ha lehet, valamely folyóiratban, de legalább levélben; sok esetben elmaradt vagy rég esett találkozások hiányát, ismétlésének szükségét emlegetik, és többen nyájasan, olykor túl nyájasan invitálják az írót beszélgetésre, közéleti szereplésre, előadás megtartására. Néhányan kifejezetten Németh Lászlóné Ellának írnak, s kérik az ő „mindig elfogulatlan" véleményét.

E levelek fényében érthetővé válik, hogy Németh László „bár valójában örült, hogy az írótársak megtisztelték, sok esetben mégis csak felesége határozott kérésére küldött köszönőlevelet" (- írja Gál Mihály az Előszóban). Tóth László például a Hétfői Kör elnevezésű egyletből fájlalja Németh László távolmaradását, és sürgeti jövetelét, s megerősítésként mellékeli Hetessy Kálmán lelkipásztor levelét, aki a Hétfői Körön kívül felkéri az írót a Szülők Iskolája című előadássorozatban való részvételre, háromnapos vidéki tartózkodással. Sokan elomló, „dadogó" tisztelettel helyezik az író kezébe művüket, és csupán burkoltan közlik óhajukat Németh pártfogói szerepvállalására.

Annyi bizonyos: kimerítő lehetett e hódolatukban is olykor követelődzően toluló „ajándékok" fogadása és reflektálása, s nyilván üdítőként hatottak azok a baráti sorok, amelyek valóban feltöltötték az írót, nem a neve fényében kívántak sütkérezni. Ilyen gyógyírként szolgálhattak Keresztury Dezső versbe szedett, humoros ajánlásai, mint például ez itt: „Laci ne vegye bűnömül, / hogy versem nem csak gyászban ül, / s nem is a minőség forradalma, - / de nem ennek van ma napja".

Laik Eszter