A kólás-puskás botrányhős

Michael Moore az amerikai dokumentumfilmes szakma fenegyereke, akinek nevét Magyarországon is jól ismerhetjük a Kóla, puska, sültkrumpli óta - e 2002-es Oscar-díjas filmje világszerte ismertté tette a rendezőt, aki később több országban tiltólistára került. A film azt a tragikus esetet dolgozza fel, amikor a Columbine középiskolában néhány diák lövöldözni kezdett diáktársaira és tanáraira, majd öngyilkosok lettek - mindez ugyanazon a napon, amikor az Egyesült Államok Koszovóra szórta bombáit. A sors szinte odakínálta Moore-nak a magas labdát, hogy üzenetével lecsaphassa: Miért csodálkozunk azon, hogy gyerekeink vérengző vadállatokká válnak, ha ezt látják a televízió híradójában is, és mi magunk adunk fegyvert a kezükbe? Mint minden ideológiai harcosé, Moore meggyőző módszere sem mentes a manipulációtól és a demagógiától, de eszközeit profi filmesként visszafogottan veti be, és a néző lelkesen adja át magát a „Jó Ügynek".

Moore sikereinek következő állomása a 2004-es Fahrenheit 9/11 volt, mely címében egyszerre utal Ray Bradbury világhírű művére és a szeptember 11-i tragédiára. Már a Kóla, puská ban kibontakozott Moore heves Bush-ellenessége, a Fahrenheit... -ben pedig az egész filmet a terrortámadáshoz vezető politikának, Bush elnökké választása visszásságainak és az iraki háború megindítása katasztrofális következményeinek szenteli. Az interneten fellelhető adatok szerint a Fahrenheit 9/11 minden idők leghatalmasabb bevételét produkáló dokumentumfilm lett, a rendező megkapta érte a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját. A három évvel ezelőtti Kapitalizmus: szeretem! szintén forró kérdéshez: a gazdasági válsághoz és a kezelésére hozott intézkedések témájához nyúlt. A rendező provokatív alapállása már a film ajánlójában kedvet csinál e „balhés mozihoz": Moore egy „Save our CEOs" (Mentsük meg a topmenedzsereinket) feliratú persellyel a kezében kétségbeesett arccal adakozásra szólítja fel a mozinézőket, hogy igyekezzenek még több pénzzel segíteni a Golden Sachs-on, a JP Morgan-en és a többi kapzsi bankon és nagyvállalaton.

Hogy jutott el eddig a vakmerően provokatív, dühösen ellenzéki, kizárólag a gyilkos szatíra fegyvereivel támadó beszédmódig Michael Moore? Erről szól életrajzi könyve, amely immár magyarul is olvasható, Tomori Gábor fordításában.  A provokátor - így lettem botrányhőssé épp olyan, mint a címe: hivalkodó és hencegő. Ha azonban Michael Moore nem az az idegesítően nagyszájú, balhés, excentrikus alak lenne, aki ebben a könyvben megjelenik, a fenti dokumentumfilmek sem születtek volna meg.

Kétségkívül nem szépírónak született - állapíthatja meg az irodalmibb élményekre vágyó naiv olvasó, de Moore-nál nem a művészkedés, hanem a sztori a lényeg, és az, ahogyan elmeséli, eldumálja, elhőzöngi, elpoénkodja, bemondja a tutit és így tovább. Stílusát mintha Kurt Vonnegutból és Woody Allenből gyúrta volna össze; és mestereit maga is megidézi: rendezőtársát a mottóban, író mentorát pedig az egyik történetben. Magát a botrányhőssé válást mindjárt az Epilógusban részletesen elbeszéli a szerző - túlságosan is részletesen: Moore élvezettel tetszeleg a címben jelölt szerepében. Élete botránya azon az Oscar-gálán kezdődött, ahol a Kóla, puska, sültkrumpli t díjazták. Moore a beszéde végén nagyjából elküldte a pokolba Bush elnököt, és világgá kiáltotta Bush felelősségét az iraki háborúban. Itt indult meg az a bosszú- és gyűlöletlavina, amely kis híján maga alá temette a rendezőt, de paradox módon épp Bush egy későbbi megnyilatkozása hatására döntött úgy, hogy felveszi a harcot és tovább dolgozik. E fordulat bemutatása, mint annyi más a történetben, túlságosan hollywoodira sikerült, ha ezt egyáltalán szemére lehet vetni valakinek, aki amerikai és filmes. Mint ahogy azt a naivitást is nehéz „bekajálni", még ha csak az ábrázolás eszköze is, miszerint heves kiszólása után szegény Moore döbbenten pislog a függöny mögött, hogy nahát, ezeknek meg most mi bajuk van?

A kronologikus rendben haladó elbeszélések a főhős születésének pillanatától számolnak be élete meghatározó eseményeiről, bár a lépték az időbeli ugrásokban változik: Moore egyre inkább a számára lényegesre koncentrál. A már egészen kiskorában közéleti érdeklődésre nevelt fiú (amelyben komoly szerepe volt édesanyjának) szinte magától értetődően sodródik bele a politizálásba, az újságírásba és a civil aktivitásba, rendkívül kritikus éleslátása már kisiskolásként folyton bajba sodorja. E sokszor tréfás esetek meggyőzik az olvasót, hogy Moore-nak vérében van az igazságérzet, hogy nagyszájúsága és harcos alkata egyszerűen vele született. A papi szemináriumra járó kamasz hamar konfrontálódik a tiltásokkal, így kerül az állami oktatásba, de itt is legalább annyi ellenséget szerez magának, mint a papok és az apácák között. Az elbeszélések között akad néhány filmre kívánkozó gyöngyszem, például a katonai szolgálat elől Kanadába szökő fiúkról, vagy a Capitoliumban elvesző gyerek-Moore-ról, az édesanyja haláláról...

A történetek a magyar olvasó számára egyszerre tartogatnak egy igen pozitív hozadékot, ugyanakkor egy áthidalhatatlan problémát is. Egyfelől nagyszerűen kirajzolódik a háttérben az ötvenes-nyolcvanas évek Amerikájának háborúba, terrorcselekményekbe torkolló társadalmi feszültségekkel terhes élete. Mindez azonban olyan szövegbe ágyazva, olyan humorral tálalva, amelynek megértése az amerikai kultúra átlagosnál sokkal mélyebb ismeretét igényelné. A számtalan burkolt vagy nyílt utalás, név, poén mindegyikét nyilván nem is lehetett, nem is kellett volna jegyzettel ellátni, így azonban Moore történeteinek várhatóan jócskán maradnak majd hiányzó mozaikdarabkái a magyar olvasók előtt.    

Laik Eszter

Michael Moore: A provokátor - Így lettem botrányhős

Kossuth Kiadó, 357 oldal, 3490 Ft