Eltölti valamiféle megilletődöttséggel az embert, ha levelezéskötetet böngészhet a 2010-es évek végén, hiszen lassacskán csak sebtében váltott e-mailek maradnak az írók után.

Mándy Iván válogatott levelezését Darvasi Ferenc, az életmű avatott kutatója bocsátja közre, gazdag jegyzetanyaggal ellátva, utószóval kiegészítve. A két éve, mintegy előfutáraként megjelent interjúkötetben megszólalók most nem egyszer a küldemények címzettjeként vagy feladóiként bukkannak fel a „Szeretve tisztelt főcsatár” című válogatásban (a kitűnő sor Esterházytól származik). A Mándy századik születésnapjára megjelent levélgyűjtemény mind az olvasónak, mind az író szellemének méltó ajándék, és jó érzékkel nagyít rá az életmű azon fontos apróságaira is, amelyek fölött eddig elsiklott a kutatás.

Márpedig a kronologikus sorrendet követő válogatás kezdeti darabjai színtiszta irodalomtörténet: a Csorba Győző, Déry Tibor, Mészöly Miklós, Rába György, Sarkadi Imre neve fémjelezte levélváltások közül különösen becses a Rába György-levelezés – hívja fel a figyelmet Darvasi Ferenc az utószóban –, hiszen ritkán maradt meg együtt levél és válaszlevél. Ennek a korai – 1946 és a hatvanas évek vége közé eső – időszaknak a termésébe tartoznak Tóth Judit (az író szerelme 1960 és 1964 között) Mándynak írott lapjai, levelei is, amelyekből huncutság, szeretet, finom derű, nyelvi játékosság árad, vagyis mindazon jellemzők, amelyek Mándynak is lételemeiként szolgáltak.

A kortárs „nagyokkal” váltott sorok Mándy ízléséhez, esztétikájához adnak kulcsot – aki egyébként nem gyakran nyilatkozott meg művek értékelését illetően –, ilyen például a Mészöly Miklósnak címzett 1966-os levél, melyben Mándy Az atléta halálát véleményezi, nem elhallgatva azt sem (a rá jellemző végtelenül udvarias eleganciával), mely vonása idegen tőle a regénynek.

Nem egyszer a Mándy-szövegek mélyebb megértéséhez segít hozzá levél és jegyzet együttese, így például a műveket tápláló emberi-írói attitűdre, világlátásra derül fény a Thinsz Gézához címzett ’71-es levélből („Tudod, én ezt a fajta modernséget szeretem, amiben egyéniséget érzek, belső tartást, élménykört”), vagy a dr. Simon Juditnak (Mándy felesége, majd özvegye) címzett ’72-es sorok, amikor a „futball-szövegkönyvről” nyilatkozik („Csak itt Csempe-Pempét Minariknak hívják, és mosodája van. (…) Lesz benne néhány szenvedő nőalak. Érdekes, nálam a nők elég sokat szenvednek.”) S ez utóbbi mondatához a maga jellegzetes fanyar humorával zárójelben hozzáteszi: „Csak papíron”.

A Mándy-attitűd legszebben mégis egyik olvasójának írott válaszában csillan meg: a tollat ragadó tanárnő azért kereste meg félszegen udvarias soraival az írót, hogy megkérdezze, valós alapja van-e Hang a telefonban című hangjátékának, és hogy megossza vele egy igen hasonló, megdöbbentő élményét húga elvesztése kapcsán. Mándy válaszából érezhető, mennyire rezonál benne a hölgy története, és feledhetetlen mondatokban írja meg olvasójának, hogy ő is sokszor beszélget halott apjával. A levélhez tartozó jegyzet is megerősíti: Mándynál alapgondolat, hogy „halottak nincsenek”, s e credója újra és újra felbukkan műveiben.

Olykor frenetikus novellák kerekednek ki a levelekből – kihagyhatatlan olvasmányélmény a Simon Juditnak ’72-ben elbeszélt kávéházi és közlekedős élmény, melynek során az írót alaposan megtépázza a sors, elesik a buszon, összepiszkolja magát, és kedves kávéházában szalvétába csomagolt ruhakefét szolgálnak fel neki.

Megannyi szakmai felkérés is olvasható a Mándy postaládájába érkező küldemények között, hol hivatalosabb-szikárabb (például külföldi folyóiratoktól), hol egészen baráti stílusban (például Levendel Júliától), de olyanra is akad példa – az író számára nyilván üdítő kivételként –, amikor nem tőle kérnek, hanem, mondjuk, Kellér Dezső „kutatásait” osztja meg vele, és príma alapanyagokat, ötleteket kínál fel novellákhoz.

Becses darabok a kortársak méltatásai, gratulációi („»Kis« prózád – nagy költemény” – sommázza más részleteiben is frappáns elismerését Somlyó György), vagy épp olvasója-hallgatója mond köszönetet, amiért Mándy egyik művében (Szívre vett tizenegyes) a levélíró édesapjáról emlékezik meg.

Szintén irodalomtörténeti kincsek a baráti képeslapváltások például Nemes Nagy Ágnessel, Ottlikkal („Szeretettel gondolunk a Tengernagyra (…). Újholdnak én már eléggé fogyó hold vagyok” – firkantja Ottlik a szikrázóan elmés utalásokkal teli lapjára, Nemes Nagy sorai fölé).

De még az egészen hivatalos levélváltásokban is megcsillan Mándy emberi-írói minősége, így például a főpolgármesterként ténykedő Demszky Gábor 1991-es véleménykérő körlevelére küldött válasza, melyben az író kitér a gyalogosok kiszorulására a városból, illetve a lakóépületek elborzasztó higiéniai állapotára. Egy évre rá egyébként Mándyt a főváros díszpolgárává avatják – ennek kapcsán is számos gratuláló levél érkezik hozzá.

Felsorolhatatlan itt a rengeteg témakör és levélíró, amelyek-akik felvonulnak e kötetben, de az utószóban Darvasi Ferenc merev kategorizálást kerülő összegzése tökéletes támpontként szolgál a levelek csoportosításához. A levélanyag mellett fotók, dedikációk, gépiratok teszik átélhetőbbé azt az írói életművet, melynek kezdete már történelem, vége pedig szinte csak tegnap szakadt, vagy talán sohasem.

Laik Eszter

„Szeretve tisztelt főcsatár” – Mándy Iván válogatott levelezése
Magvető Kiadó, 488 oldal, 3999 Ft