A túlzott optimizmus következménye
Beszélgetés Kolosi Tamással

A gazdaság különböző területeire különbözőképpen hat az a jelenség, amit – talán némileg leegyszerűsítve – gazdasági válságnak nevezünk. Bárhogyan is írjuk körül, ez a jelenség egészen bizonyosan – megtapasztalhattuk – hatással van a könyvszakmára is. Kolosi Tamás szociológust, a Líra Könyv Zrt. elnök-vezérigazgatóját mint Széchenyi-díjas társadalomkutatót is kérdeztük arról, hogyan látja, mi a legmeghatározóbb probléma a könyvszakmában most, 2009 vége felé közeledve.

- Nem tudok egyetlen meghatározó problémát kiválasztani, igazából itt kétfajta válság torlódott egymásra. Elsőként nézzük a világgazdasági válságot. Ez jelentős keresletcsökkenéssel jár együtt, még a legfrissebb adatok is azt mutatják, hogy a nyári, kora őszi időben is jelentősen visszaesett a kereskedelmi forgalom. Nyilvánvaló, hogy ez a könyvszakmában is megmutatkozik. A kép differenciált, vannak bolthálózatok, amelyeknél erőteljesebben esett vissza a forgalom, de a Líra esetében a bolthálózatnál és a nagykereskedelemben sem tapasztaltunk csökkenést, érzékeltünk azonban a hipermarketek forgalmában és a tankönyv-forgalomban. De ez a világgazdasági válság begyűrűzése, és az a nagy kérdés, hogy meddig fog tartani… Tehát egyfelől van a világgazdasági válság, az ebből adódó keresletcsökkenés, másrészt, különösen komoly a probléma amiatt, hogy ez összekapcsolódott a könyvszakma belső válságával is. A belső válság véleményem szerint annak a következménye, hogy 1995 és 2004 között nagyon erős konjunktúra volt a magyar könyvpiacon és könyvszakmában.
Ez örvendetes időszak volt. A könyvszakma bebizonyította, hogy jelentős állami támogatás nélkül, tisztán piaci eszközökkel is képes megélni. Ugyanakkor a nagy fellendülés bizonyos fokig túlzott optimizmust is eredményezett a szakmában, aminek következtében nagyon nagy mérvű fejlesztéseket hajtottak végre. Emiatt ma túltermelés van a könyvpiacon. Hozzátéve, hogy ez a túltermelés különösen azért súlyos gond, mert a kiadók többsége nem kalkulál azzal, hogy a könyveknél piaci feltételek között, a sikerkönyvek kivételével, a 40-45 százalékos remittendára lehet számítani. Ehelyett úgy számoltak, hogy 80 százalék körüli eladás esetén nullszaldós a könyv. A 80 százalékos értékesítéssel történő tervezés túlzottan optimista várakozást jelent. Ugyanígy, hibás volt az a kereskedelemfejlesztési politika is, amelynek következtében nagyon sok könyvesbolt nyílt. Ma mondhatjuk, hogy ha Budapesten körbenéz az ember, akkor több könyvesboltot talál, mint a legtöbb világvárosban, Berlintől Rómáig, vagy Bécsig. Mindehhez hozzáadódott a könyvkereskedelem rendkívül erőteljes költségnövekedése is. Korábban a könyvárusítás hagyományosan belvárosi üzletekben zajlott, és azoknak az alapterülete is kisebb volt, mint most a nagy könyváruházaké, bérleti díjaik ehhez mérten, piaci viszonyok között is alacsonyabbak voltak, mint a nagy bevásárlóközpontokban. A költségek egyébként is mérsékeltebbek voltak. Egy könyvesbolt heti 44 órát volt nyitva, ma a könyvesboltok heti hét napon át sokszor napi tíz órát is nyitva tartanak, emiatt a bérköltségtől az energiaköltségig az összes egyéb járulékos teher rendkívül erőteljesen emelkedett. A könyváruházakat meg kellett tölteni könyvvel, emiatt lényegesen több könyvet kellett kinyomtatni, és lényegesen nagyobb remittendával kell kalkulálni, mint ez korábban Magyarországon a kilencvenes évek végén szokásos volt. Végeredményként a kiadók és kereskedők költségei egyaránt nagyon megnőttek.
Ráadásul nagyon rosszul reagált erre a helyzetre a politika és a szakma is. Ameddig Magyarországon a fellendülés időszaka volt, addig konszenzus uralkodott a könyvszakmán belül, a kereskedők és kiadók kapcsolata kooperatív, együttműködő volt. A válság következtében ez a kooperáció felbomlott, kiadók és kereskedők nagyon sokszor egymásban keresik az ellenséget, és mindehhez hozzájárul az állami szabályozás abszurditása. A Gazdasági Versenyhivatal többszörösen úgy avatkozott be az úgynevezett verseny tisztasága érdekében a könyvszakmai folyamatokba – mind az MKKE versenyszabályzatának az elítélésével, mind a fix árrendszerre való áttérés kezdeményezésének az elutasításával – hogy az tovább mélyítette a szakma válságjelenségeit.
Tehát összességében egy világgazdasági válságnak és egy szakmai válságnak a hatása kumulálódott, és pillanatnyilag ennek a következményeit érezzük.
- A gazdasági válság elmúlik, bizonyos szempontból tőlünk függetlenül, de a szakmai válság elmúlása érdekében mit tehet maga a szakma?
- Úgy gondolom, az együttműködés, a kooperáció az egyetlen kiút. Nem hiszek abban, hogy kereskedő és kiadó egymás ellenségei lennének, különösen nem hiszem ezt egy olyan piacon, ahol a kereskedő és a kiadó sokszor összefonódik. Nemcsak arról van szó, hogy a nagy kereskedelmi hálózatok egyúttal kiadóval is rendelkeznek, hanem a jelentősebb kiadóknak is van mintaboltjuk vagy egyéb bolthálózatuk, saját könyvesboltjaik. Ilyen feltételek mellett – amikor ennyire erőteljes Magyarországon a könyvszakma vertikális integrációja, hasonlóan mondjuk Olaszországhoz –, azzal hogy néhány sikertelen ember úgy igyekszik megoldani saját sikertelenségét, hogy megpróbálja egymás ellen uszítani a könyvkiadókat és a kereskedőket, azzal nagyon sok kárt okoz a szakmának. Ha ezekkel a törekvésekkel szemben nem tudunk egységesen fellépni, nagyon sok és maradandó kárt okozunk magunknak.
Meg kell mondanom, pillanatnyilag a könyvszakma belső viszonyait illetően vagyok a legkevésbé optimista.
A Tárki egyik legújabb kutatása is ékesen bizonyította, hogy jellemző magyar szemlélet – egész Európában nálunk gondolják legnagyobb mértékben így –, miszerint meggazdagodni, érvényesülni csak a mások kárára lehet. A fellendülés, a konjunktúra időszakában a könyvszakma sikeresen kivédte saját körén belül ennek a szemléletnek a megjelenését. Ebben az is szerepet játszott, hogy a könyvszakma régi szereplői és az újonnan belépők között is kialakult egy egészséges kooperáció.
Ám attól félek, hogy ez mára már erőteljesen borulóban van, és ha a könyvszakmát a pénzügyi befektetők és az „elvont” értelmiség közötti konfliktus determinálja majd, én azt tartom a legnagyobb veszélynek.
K. J.