Baráti olvasónapló személyes megjegyzésekkel
Beszélgetés Murányi Gáborral

A Lapmargó rovattal öt éve rendszeresen találkozhatnak olvasóink a Könyvhétben. A Murányi Gábor jegyezte írások most kötetben is megjelennek, méghozzá lábjegyzetekkel tűzdelt formában. A szerző hozzáfűzött megjegyzései betekintést engednek az alkotás folyamatába és dilemmáiba, feltüntetik az adott téma örvén felmerült újabb szempontokat és részleteket árulnak el az egyébként eddig szemérmesnek megismert újságíró szakmai életrajzából, kapcsolatrendszeréről. Ez utóbbihoz némi adalékkal szolgálhatok. Magamon kezdem: nem szeretem, ha interjúban tegeződik a két fél. Szerintem ilyenkor nem magánéleti viszonyukat kell fellebbenteniük az olvasó előtt, hanem a beszélgetés tárgyáról alkotott véleményüket. Murányi Gábort kérdezve azonban képmutató megoldásnak tartanám a magázódást: a Könyvhét ismerői tudják, hogy minden számban mindketten publikálunk. Az adalék: már az 1980-as évek elején közeli kollégák voltunk a régi Magyar Nemzetnél.

– Miről jutott eszedbe, hogy belevágj a Lapmargó sorozatba, amelyet szubjektív elemekkel bővített recenziónak neveznék?
– Folyamat volt, nem hirtelen felismerés. Korábban, ha ritkán is, de írtam a Könyvhétbe, s akkor mindig úgy éreztem, jólesik kiszabadulni kedvenc munkahelyem, a HVG stiláris kalodájából. A választott rovatcímmel játékos kedvemet és passziómat próbáltam jelezni, hiszen hol máshol lehetne a margó, mint a lapszélen. Amikor: igyekszem eligazodni a könyvkiadás nyújtotta gazdag választékban, újra és újra rádöbbenek, még az engem érdeklő könyveket sem vagyok képes elolvasni, hát még recenziót készíteni róluk. Ezt a szubjektivitásba torkolló lehetetlen gyürkőzést is megvallom, amikor arról írok, hogy várakozásaimnak, előítéleteimnek mennyire felelt meg egy adott szerzői produktum, s mi benne számomra a meglepetés. A rendelkezésembe álló négy flekkbe ennyit szeretnék csupán belepréselni. Reményeim szerint így egy sajátos műfaj formálódott: a megadott terjedelem számomra ahhoz szűk, hogy recenzió vagy szabályos könyvkritika szülessék, akkor pedig jöjjön a cikké növesztett, szívemnek kedves széljegyzet. Aztán pedig a széljegyzet széljegyzete.

– Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy óriási otthoni könyvtárad összefirkált kötetekből áll?
– De bizony, a valóságban is bősz firkáló vagyok. Minél gyakrabban forgatok egy könyvet, annál több benne a bejegyzés: aláhúzkodások, felkiáltójelek, visszautalások más forrásokra. Mi több, a könyvvel szembeni tiszteletlenségem odáig fajul, hogy a később felhasználandó, vagy cáfolandó idézeteket sárga filctollal ki is emelem

– Tévedek-e, ha irodalmári attitűdöt fedezek fel részint a Lapmargóban, de még inkább a most megjelent kötet jegyzeteiben? Honnan eredeztethető ez a beállítódás?
– Huszonéves koromból; 1984-ben publikáltam az első irodalomtörténeti munkámat, lábjegyzetek százaival láttam el József Attila élettársának, Szántó Juditnak évtizedeken át lappangó naplóját és visszaemlékezését. Azóta is többször tettem közzé különböző, kutatásaim során fellelt, reményeim szerint nem csak számomra érdekes anyagokat. Irodalomtörténeti buzgalmammal vetekszik bennem a megbicsaklott XX. század eseményeinek vagy az irányított sajtó ismeretlen fejezeteinek felderítése.

– Nem találsz sorsszerűséget bizonyos érdeklődéseid kialakulásában? Ha jól emlékszem, Szántó Judit naplóját a véletlen játszotta a kezedre.
– Csak az talál, aki keres. József Attilával kapcsolatban akkor én már elég sok mindent tudtam, tanultam, hiányzó könyvek után loholtam antikváriumról antikváriumba, egy itt szerzett ismeretség kapcsán lehettem első közlője a naplónak. Szerintem csak az véletlen, hogy pont ez a memoár jutott a kezembe.

– A Könyvhétben megjelent ötévnyi anyagban túlteng a József Attilával kapcsolatos irodalom. Talán te magad is most, a kötet szerkesztésekor szembesültél ezzel?
– Azon egyáltalán nem lepődtem meg, hogy ő a legtöbbet idézett szerzőm, s hogy a névmutatóban az ő neve mögött sorakozik a legtöbb oldalszám. Csupán konstatáltam, tényleg igazat mondtam, amikor egyszer azt írtam: nekem többnyire József Attila jelenti a kályhát, mert személye, versei át és átszövik az életemet. Gimnáziumi éveim óta sokszor vele ébredek, az ő és a róla szóló könyvek vesznek körül, s a vele kapcsolatos archívumomról órákig tudnék beszélni.

– Nem palástolod az előszóban, hogy több, téged széljegyzetre késztető könyv szerzője barátod, ismerősöd. Hadd csipkelődjem egy kicsit: némi kényelmességet jelez ez, azt, hogy a dedikált könyvek kéznél voltak?
– Elfogadom, lehet ilyen látszat. De hát elsősorban az érdeklődésem diktálja a piac kínálatából való szelektálást. Utólag viszont valóban tudatosult bennem: gyakran nemcsak a könyvek, de szerzőik is közel állnak hozzám. Mindig azokra a művekre esett a választásom, amelyekről volt mondandóm, vagy felbosszantottak, vagy nagyobbrészt kedvvel olvastam őket, vagy jót feltételeztem a szerzőjükről, s végül, meglepetésemre, ezek a szempontok baráti, máskor viszont nagyon is barátságtalan olvasónaplóvá kerekedtek.

– Említetted a felbosszankodást. Érdemes az olvasót egy-egy műről lebeszélő véleményt publikálni, amikor közben rengeteg ajánlanivaló marad a tarsolyodban?
– Úgy gondolom, érdemes. Főleg akkor, amikor a kihagyott lehetőség bosszant fel. Hiszen már az is választás, hogy az ember milyen könyvet vesz a kezébe. Ha a téma érdekel, akkor a könyvtől valamit várok, s rettenetesen tudok csalódni, amikor kiderül, valaki, vagy valakik rosszul, hiányosan dolgoztak, például slendrián jegyzetekkel, névmutató nélkül adtak közre ezt megkövetelő köteteket. Ezek emiatt csak könyvnek néznek ki, pedig nem azok. A könyves szakmának ugyanis vannak hagyományai és vannak szabályai…

– Te nem szűkmarkúskodtál a lábjegyzetekkel a Lapmargó egybegyűjtött kiadásában, sőt, ez a kiadás alapgondolata. Miként lehet tipográfiailag megoldani, hogy az eredeti írásnál olykor hosszabb, esetenként több oldalas jegyzetek átláthatóak, jól olvashatóak legyenek?
– „Tipográfusom”, Zsuzsa nővérem erre egy olyan megoldást talált, amely követhetővé teszi a fő- és lábszövegeket; az olvasó türelmét legfeljebb én teszem majd próbára.
Mátraházi Zsuzsa