Mozaikmódszerrel az agresszió ellen
Interjú Eliot Aronsonnal

Elliot Aronson neve a leginkább A társas lény című könyv szerzőjeként lehet ismerős a magyar olvasóknak. Újabb könyveit az Ab Ovo kiadó jelenteti meg, utolsóként a Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája címűt, melynek megjelenése alkalmából a Magyarországhoz más szálon is kötődő neves tudós október 3-tól 10-ig Budapestre látogat korábbi könyve szerzőtársával, Carol Tavris-szal, itt workshopot és előadást tartanak a Magyar Tudományos Akadémián, és a Károli Gáspár Egyetemen. Magyarországi látogatása előtt kérdeztük Elliot Aronson professzort.


Mivel foglalkozik a szociálpszichológus?

Szociálpszichológusok nagyon sokféle, különböző területen tevékenykednek. Elég csak a magam pályafutására gondolnom: egyetemen tanítok, írok, kutatom az emberi viselkedés titkait ezen belül különösen a társas kapcsolatok érdekelnek, hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek, hogyan hatnak egymásra. De korábban megjelentek publikációim az előítéletekkel kapcsolatban, amiben azt vizsgáltam hogyan lehet csökkenteni az előítéletességet, de kutattam az agressziót és a szeretetet, a propagandát és a meggyőzést, valamint a versengést és a kooperációt is.

Hogyan talált rá az iskolára mint kutatási területre?

Az iskolák nemcsak intézmények, nagyon izgalmas a bennük megjelenő társas környezet is – különböző társadalmi háttérrel, célokkal és képességekkel rendelkező gyerekek gyűlnek össze és lépnek egymással kapcsolatba. Valójában nem én választottam az iskolát kutatási terepként, a téma választott engem! A hetvenes évek elején a texasi Austin városának tanfelügyelője látva az iskolákban egyre terjedő agressziót, felkért, hogy vizsgáljam meg a helyzetet, és csapatommal találjunk valamilyen megoldást az erőszak csökkentésére. Ez volt életem legérdekesebb kutatási projektje, ennek eredménye lett a kooperatív munka alapját adó mozaikmódszer megalkotása, melyet az egyik legfontosabb eredményemnek tartok azóta is.

A könyvében ír arról, hogy Önt is bántalmazták középiskolás korában. Hogyan tudta feldolgozni ezeket a lelki sérüléseket?

Igen, diákkoromban zsidó származásom miatt antiszemita támadások értek az iskolában. Sőt, még verekedésbe is keveredtem az egyik zaklatómmal az iskola folyosóján. Végül alulmaradtam, de nagy elégedettséggel töltött el, hogy meg tudtam védeni magamat egy nagyobb, erősebb ellenféllel szemben, ráadásul személyes tapasztalatot is szereztem arról, milyen érzés, ha valakit terrorizálnak. Ezek az élmények ötven évvel később törtek újra felszínre, amikor a Columbine középiskolában történt eseményekről írtam a könyvemet.

Az egyik oka az iskolai agressziónak a kirekesztés. Mit gondol, van lehetőség a klikkesedésből fakadó merev hierarchia megváltoztatására?

Úgy vélem, igen. Amerikai iskolák ezreiben használják az általam kifejlesztett mozaikmódszert, melynek lényege, hogy az osztály tagjai kénytelenek együttműködni a feladatok megoldása során. Amikor a diákok kooperatív munkaformában dolgoznak, lehetőségük nyílik arra, hogy meglássák egymás értékeit, előnyös jellemvonásait és korábbi előítéleteikkel leszámoljanak. Persze nem egyszerű a változás, de ha egyszerű, tudományosan megalapozott, működő eszközöket tudunk nyújtani az iskoláknak, akkor kemény, kitartó munkával elérhetjük, hogy az egész rendszer megváltozzon. És ahogy azt saját munkámban is tapasztaltam, ha az intézmény változik, akkor a kapcsolati struktúrák is megváltoznak – empátia és a megértés alakul ki a diákok között.

Az iskolai gyilkosságokat szinte kivétel nélkül fiúk követik el. Miért gondolja azt, hogy az iskolai agresszió megváltozhatna, ha jobban odafigyelnénk a fiúk érzelmi nevelésére?

Úgy vélem az érzelmi intelligencia kialakítása legalább olyan fontos, mint a tananyag elsajátítása. Sőt, egy olyan osztálytermi környezet, amelyben lehetőség van az intellektuális mellett érzelmi tanulásra is, sokkal hatékonyabbá teszi a tananyag elsajátítását. Harminc év kutatási eredményei igazolják, hogy azok a gyerekek, akik a megtanulnak együtt érezni, együtt dolgozni a másikkal, azok a legtöbb tantárgyban is jobban teljesítenek, mint a hagyományos módszerekkel tanuló társaik.

Mi az oka annak, hogy a kooperatív technikák jobban terjednek az általános iskolákban, mint a középiskolákban?

Könnyebb dolgozni kisebb gyerekekkel, mert az ő előítéleteik, értékrendszerük, szokásaik még nem kövültek meg annyira, mint idősebb társaiké. A jó hír, hogy kutatásainkban kimutattuk, hogy azok a gyerekek, akik alsóbb osztályokban megtanultak kooperálni, azok ennek eredményeként kevesebb előítélettel és nagyobb toleranciával kerülnek be a középiskolába. Röviden: ha egyszer valaki kiskorában megtanulta a kölcsönös tiszteletet és elfogadást, azok egy életen át jellemzői lesznek személyiségének.

Sikerült-e a kooperatív munkán alapuló módszert széles körben elterjeszteni az Egyesült Államokban?

Igen, általános- és középiskolákban egyaránt történtek változások, napjainkban sokkal nagyobb az igény a mozaikmódszerre, mint 10-20 évvel ezelőtt. De, sajnos, a terjedés nem elég gyors.

Ha jól tudom, a felesége magyar, és hamarosan újra Magyarországra érkeznek. Járt már korábban nálunk?

Feleségem, Vera a második világháború után még kislányként emigrált Amerikába. Többször jártunk közösen Magyarországon, a mostani lesz az ötödik közös utunk. Első utazásunk alkalmával, 1973-ban megismerkedhettem Erős Ferenccel a kiváló szociológussal, aki azzal tett ismertté az önök országában, hogy lefordította magyarra a Társas lény című könyvemet. Évekkel később pedig egy tehetséges, fiatal tévéssel kerültem közelebbi kapcsolatba: Kepes Andrással szinte rögtön közeli barátságot kötöttünk.

Mit javasol a magyar pedagógusoknak, igazgatóknak, hogyan kezeljék az iskolai erőszakot?

A mozaikmódszer alkalmazását ajánlom alsó tagozattól kezdve. Szerintem legalább olyan jól tudna működni az előítéletek csökkentésében és az iskolai erőszak megelőzésében, mint amilyen hatásos volt azokban az amerikai iskolákban, ahol bevezették.

Min dolgozik mostanában?

Kilenc évvel ezelőtt egy betegség következtében elvesztettem a látásom jelentős részét. Olvasni sajnos már nem tudok, ami meglehetősen nehézzé teszi kutatói munkámat. A látás elvesztése kicsit lelassított, ám nem állított meg: igaz, olvasni nem tudok, de az írás jól megy! Pillanatnyilag az önéletrajzomon dolgozom, amihez leginkább jó emlékezőképesség kell, no meg persze rálátás azokra a hatalmas társadalmi változásokra, amelyekben életem 77 esztendeje során részem, részünk volt a világban.
Pompor Zoltán