A kultúrahiány nem fáj
Beszélgetés Antalóczy Tímeával a magyar kultúra állapotáról

[Vész]jelzéseket küld a kultúráról az Antalóczy Tímea, Füstös László és Hankiss Elemér szerkesztette tanulmánykötet, amelyet az MTA Politikai Tudományok Intézete jelentetett meg a L’Harmattan Kiadó terjesztésében. A Jelentés a magyar kultúra állapotáról című, 2008-as vizsgálódás a Nemzeti Kulturális Alap ösztönzésére és támogatásával indult el, és mint Stratégiai Alapkutatás, jelenleg is folyik a PTI-ben. Az eddig lebonyolított, háromezres reprezentatív mintán végzett felmérés fő céljairól és tapasztalatairól a kutatásvezetővel, Antalóczy Tímeával beszélgettem.

– A kutatásról általában olyan elképzelésük van az embereknek, hogy az arról készült beszámoló nagyon száraz műfaj, adatok tengerét sorolja – mondja. – Azt kívántuk megmutatni a kötettel, reményeink szerint, sikerrel, hogy lehet olyan olvasmányos tanulmányokat is létrehozni, amelyek nem veszítik el az informatív jellegüket. Könyvünk természetesen nem ad teljes képet az eredményekről; egy kiadványsorozat első darabjának szántuk. A kutatással az a célunk, hogy a kultúrában tapasztalható elbizonytalanodást, pénzhiányt és szakmai hiányosságokat feltárva a döntéshozók munkáját segítve adatokat biztosítsunk, illetve a kultúra iránt érdeklődő szakmai és laikus közönség számára minél hasznosabb információkat nyújtsunk.
– Nyilvánvalóan valamilyen prekoncepcióból indultak ki. Mely sejtések vezérelték Önöket?
– Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire férnek hozzá a kulturális javakhoz az emberek, mennyire érzik azokat magukénak, mennyire aktívak e javak fogyasztásában és mennyit tesznek hozzá maguk a kultúrához. Mi ugyanis a kultúra tágabb értelmezését tartjuk fontosnak. Ebbe a fogalomba lényegében a környezetünkben előállított tárgyi vagy szellemi javak összessége beleértendő. Lényeges, hogy a kultúra állapotáról legyen információ, tudjuk, ki mit miért fogyaszt, vagy mit miért nem fogyaszt, illetve a keresett kulturális termék milyen erkölcsi, tudásbeli munícióval vértezheti fel társadalmunkat. Hangsúlyozom, hogy itt nemcsak az államilag dotált elit kultúrára kell gondolni, hanem a mindennapi kultúrára is. Megvizsgáljuk, hogy képesek-e a ma előállított mindennapi kulturális termékek arra, amire képesek voltak korábban, egyrészt segíteni a mindennapi életben való tájékozódást, másrészt olyan klasszikus vagy modern műveltséget adni, ami szebbé, jobbá teszi a világot.
– Milyen fontosabb megállapításokra jutottak a vizsgálódás során?
– Sok új műfaj jelent meg, amelyekből azonban a közönség inkább a tömegműfajokat preferálja. A kötet egyik tanulmányában (Csepeli-Prazsák) olvasható, hogy a megkérdezettek 49 %-a úgynevezett „kulturális szegény”. Igaz, az internet megjelenésével bővült azoknak a közvetítőcsatornáknak a száma, amelyek valamilyen módon tudást, információt nyújtanak a közönségnek. Alaposabb vizsgálódás után azonban kiderül, hogy ez a lehetőség nem tereli a kultúra felé a használóit (illetve ha valaki már kultúrát fogyasztó, annál felerősíti a hatásokat), sokkal inkább a maga teremtette műfajokkal szolgálja ki közönségét. Az általa nyújtott képi és verbális kínálatot bőven elegendőnek tekinti például a fiatal korosztály. Nagy probléma, hogy a hátrányos helyzetű emberek nagy része már a kultúrafogyasztás terén is hiányt szenved.
– Vagy először éppen kulturális igényeit kell visszafognia.
– Igen, s az a baj, hogy ez nem fáj. Az egészségügyben azonnal jelentkeznek a problémák, a művelődés hiányának hatásai csak később mutatkoznak, s nem könnyen mutatható ki bármiféle ok-okozati következmény. Korábban az oktatásnak fontos feladata volt, hogy felmutassa az értékes dolgokat, egyféle zsinórmértékként működjön. Ez a szerepköre azonban kiveszőfélben van, s ennek is messze vezetnek az okai onnantól elkezdve, hogy a humán értelmiség presztízse csökkent. Sok esetben bennük sincs már meg a fiatalok oktatását célzó ambíció, ami az igazi pedagógusokra jellemző volt. Nincs hozzá idő, kedv, sok a stressz.
– Visszaléphetünk-e még a lejtmenetből egy kedvezőbb kulturális környezetbe, vagy megy minden tovább a maga útján, aminek következményeit legföljebb csak kutathatjuk, megállapíthatjuk?
– Nem csupán látleletet akarunk adni, hanem összefüggéseket és megoldásokat is keresünk. Érzésem szerint a mi pályánk is erősen specializálódik, és ezért sokszor nem teljességükben látjuk a folyamatokat. Most egy ilyen áttekintő nézőpontra törekedtünk, hogy segíthessünk a döntéshozóknak: figyeljenek oda bizonyos jelenségekre. Ugyanakkor azt is vizsgáljuk, hogy az állami szerepvállalás révén mennyire van joga a politikának beleszólni az emberek életébe. Az aczéli érában erős kulturális diktátumok voltak, ami nyilvánvalóan nem jó, ma viszont az olyan káros hatásokra kell odafigyelni, amelyek nem feltétlenül az erkölcsöt, a szépséget, a humánumot szolgálják. A mindennapokban eluralkodó agressziót például a kulturális szférában jól ismert műfajokkal lehet tompítani.
– Vagy erősíteni, ha a tévéműsorokból sugárzó durvaságra, brutalitásra gondolunk…
– Vészjelzés, hogy a fogyasztói igények eltolódtak a populáris kultúra irányába. A kérdőívre válaszolók 85 százaléka számára a televízió maga a kultúra. Ez nem feltétlenül rossz, csak akkor, ha a műsorokban a nem építő jellegű tartalmak, értékek, mentalitások válnak szokásossá, elfogadottá, vagy ez az eszköz úrrá lesz a befogadón, elveszi az idejét a konyhaművészettől, a kertműveléstől, a szabadlevegőn való sétától, horgászástól, a kreatív tevékenységnek számító barkácsolástól, ami mind-mind szerepelt az általunk kultúrának megjelölt tevékenységek között. Nem az a cél, hogy mindenki az elit kultúrát fogyassza, hanem az, hogy az emberek tudatosabban éljenek, lássák, mi az, ami a humánumot szolgálja, közösséget épít, felvilágosít, tudást ad, vagyis képesek legyenek különválasztani az értékest az értéktelentől.
Mátraházi Zsuzsa

Antalóczy Tímea - Füstös László - Hankiss Elemér: (Vész)jelzések a kultúráról - Jelentés a magyar kultúra állapotáról
L'Harmattan Kiadó, 425 oldal, 2800 Ft