Szép állami bevételt hoz a könyvüzlet
Beszélgetés Csaplár Vilmossal

A magyar irodalom pozitív diszkriminációját szolgáló ötlet a Márai-program, amelynek ismételt átgondolására a hosszas tétovázás miatt volt lehetősége a szakmai szervezeteknek, köztük, a Szépírók Társaságának. Ennek elnöke, Csaplár Vilmos elmondta, hogy a kulturális tárca ígérete szerint augusztus végén elindul a program, feltételként az érintett feleknek július 1-jéig el kellett küldeniük észrevételeiket a programmal kapcsolatban. Ők megtették, ami rajtuk múlott, várják a visszajelzést. E tervezett irodalomtámogató akció nyomán kerestem meg Csaplár Vilmost a kérdéssel:

– Íróként jelentős változást tapasztal-e az olvasási szokásokban?
– A szocializmusban sok ember volt tétlenségre ítélve. Olvasással ütötték el az időt a géemkázás, káeftézés beköszöntéig. Az állam beavatottjai intézkedtek, mások számára nem volt tere a tevésnek, sokan küzdöttek magánszorgalomból, szabadidejükben is az eszmék hibáival, a hazugságokkal, „eltorzulásokkal”, ami gondolkozásra késztetett. Ha gondolkozol, jobban igényled az olvasást is. Mi több, még a hatvanas-hetvenes években az egész nyugati civilizációban is elterjedt szokás volt, hogy gondolkodni kell. Tömegek ültek be úgy mozikba, hogy nem értették a filmet, vettek kézbe könyveket, hogy nem értették a szöveget. Érteni akarták, mindent elolvastak, hogy megértsék. Biztos őbennük van a hiba, gondolták. Hol van ez már? Az egyén egyetlenségének, megismételhetetlenségének, következésképp sajátos szabadságának kultusza elbizakodottsághoz, mindenféle, esetleg gondolkodással megközelíthető érték lebecsüléséhez vezetett. A könyvek drágák lettek, igaz, a sör is. De a télikabát és a kenyér is. Ennek ellenére, a fene érti, miért, de még mindig vannak, akik olvasnak. Tehát, ha a körülményeket beszámítjuk, a helyzet jobb, mint volt. Most már tényleg azok olvasnak, akik nagyon olvasni akarnak. Ennyien vannak.
– A könyvforgalmazási sikerlisták élén ritka esetben találni kortárs magyar szépírót. A nagyobb tömegekhez eljutó közmédiák könyvpropagandája, ha van nekik ilyen, a lektűrt vagy az ezoterikus műveket részesíti előnyben. Egy verskötet nyilván nem „hozná be” a rá fordított reklámköltségeket. Tényleg: ha költőnek adja a társaságuk a Szépírók Díjjal, akkor megrohamozzák-e a lírikust a kereskedelmi csatornák csevegőműsorainak szerkesztői?
– A jó költők a kortárs közember számára néhány kivételes korszaktól eltekintve olyanok, mint a csillagászok, fizikusok. Ma már Einstein feje világszerte embléma, és az egykor pár példányt eladó József Attila sorait a hajléktalanok, házmesterek, kocsmai törzsvendégek éppúgy kívülről fújják, mint a tévé-műsorvezetők. Ez valamilyen, időben, térben érvényesülő munkamegosztás. Még az irodalmon belül is a költészet az, amely leginkább a kevesekhez jut el. Ennek ellenére, érdekes, itt ma messzemenően nem érvényesül a kereslet-kínálat elve. Szinte több ember ír verset, mint aki olvas. Ilyen körülmények között rengeteg rossz vers, rossz verseskötet jelenik meg, még ha a költő szándéka emberileg hiteles is. De ott vannak köztük a jók, nemegyszer még kevesebb figyelmet keltve. És ki dönti el, melyik a jó, melyik a járt utak középszerű újrajárása? A média és a reklám mindenesetre kegyetlen, úgy szelektál, mint az úthenger. Ugyanakkor föltűnnek jó költők, híresek lesznek, egyre többen olvassák őket, bizonyos népszerű fórumokon. Vannak olyan költők is, akik sokat szerepelnek a rádiókban, tévékben, de a státusz és a mű iránti érdeklődés kettéválik. „Ja, az a híres költő, mondják. A múltkor is láttam a tévében! Hogy mit ír? Nem tudom, nem szoktam verseket olvasni”.
– Milyen eszköze van a Szépírók Társaságának, hogy valamivel közelebb vigye a közönséghez a hazai szépirodalmat?
– A könyv utóélete című programunk hosszú évek óta működik. Pályázatok útján nyerjük a pénzt rá, két forrásból: a Nemzeti Kulturális Alaptól és a Magyar Szépírók és Szakírók Reprográfiai Egyesületétől. Keretein belül az országban könyvtárakba, klubokba, kulturális centrumokba, iskolákba mennek íróink, a határon túli magyarlakta területekre is, de távolabbi európai országokba szintén. Ezen kívül már hatszor szerveztünk nagy sajtóvisszhangot kiváltó, kétnapos őszi fesztivált, ahol sok író lépett föl a Petőfi Irodalmi Múzeumban, több, tizenkilencedik századi báltermet megtöltő közönség előtt.
– Milyen pozitív diszkriminációt, érdeklődés-élénkítő kezdeményezést tart még sikerre vihetőnek a kortárs magyar szépirodalom népszerűsítésére?
– A Márai-program, amelyet a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete dolgozott ki az utóbbi években, és kemény harccal (főleg Zentai Péter László révén) elérte, hogy ne süllyedjen el a feledés világában, eredetileg öt pontból áll. Amit most Márai-programnak nevez a sajtó, az az első pont; a könyvtár-támogatási program. A többi részben az egész írói pályát érintő tervek fogalmazódnak meg, az alkotói munkát segítő állami díjaktól, ösztöndíjaktól a könyv- és folyóirat-támogatáson át a fordítási támogatásokig, és a magántőke bevonását segítő adókedvezményekig. Tulajdonképpen régóta kellene egy irodalmi törvénysorozat. Az irodalom sikeres művészeti ág, az országot a világban jól képviseli sok szerző útján. Ez nemcsak erkölcsi haszon, tudjuk, hogy az ilyesmi jó hatása lecsapódik az idegenforgalomtól kezdve az üzleti életig mindenhol. Ha megnézzük, a könyvüzletből származó évi állami bevételeket, a támogatások eltörpülnek. És jó hír az, hogy például a színházzal, filmmel, komolyzenével szemben az irodalom soha nem fog igényelni annyi vagy pláne több közpénzt, mint amennyit megtermel a költségvetésnek. Az irodalmi szakmai szervezetek már tárgyalnak egymással, készül egy ajánlat e témákról, és hamarosan indítványozni fogjuk a kulturális kormányzat képviselőinek, hogy kezdjünk el egyeztetni, még akkor is, ha a terveinkhez szükséges pénzügyi eszközök csak később fognak rendelkezésre állni.
M. Zs.