Erdélyi receptekkel tűzdelt lányregény
Beszélgetés Ugron Zsolnával

Nemesi családból származó elsőkönyves írónő jegyzi az Ulpiusnál megjelent Úrilányok Erdélyben című kötetet. A szerző, Ugron Zsolna családja Székelyudvarhely mellől származik, aztán az évszázadok során szerte a világban szétszóródtak. Zsolna Kolozsváron született, s ott, valamint Budapesten nőtt fel, és a magyar fővárosban dolgozott tíz évig újságíróként. Álmában sem gondolta, hogy valaha is visszaköltözik Erdélybe, amíg nem találkozott távoli rokonával, egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő Ausztriában felnőtt fiával, s össze nem kötötte vele az életét.

– Regénybeli főhőse, Anna sorsa kísértetiesen hasonlít megalkotójának eddigi életútjára. A nagy társasági életet élő Anna tévés újságíró Budapesten, aztán rátalál örökségére és a mindent elsöprő szerelemre Erdély eldugott falujában. Csupa-csupa életrajzi elemből szőtte ezt az andalító mesét?
- Nyilván párhuzamot lehet vonni az én történetem és a könyvbeli között. De a hétköznapok ritkán meseszerűek, talán csak annyiban, hogy gyönyörű helyen élek Erdélyben, Zabolán, egy kastélyban, férjem családjának a birtokán, amelyet sikerült hosszú-hosszú évek alatt visszaharcolni. Elhanyagolt, romos állapotban kaptuk vissza az épületeket, s most próbáljuk újjáépíteni őket. Szerencsére az őspark fáit nem vágták ki. Hogy milyen fák ezek? Sétálgatni nemigen szoktam közöttük, inkább futni járok ki, és soha nem voltam nagy botanikus… Az éghajlati viszonyok miatt sok a fenyő, aztán vannak tölgyek, és éppen tegnap tudtam meg, hogy vérbükk is akad.

- Hiányzott az írás a „várúrnői” és anyai szerep mellett? Ezért látott neki a regénynek?
- Meg sem tudom mondani, miféle teendőkkel megy el úgy a nap, hogy ebédelni sincs időm leülni, noha az egyik pavilonban berendezett vendégházat már személyzet viszi, tehát nélkülem is remekül megy. Vagyis szó sincs unatkozásról. A kötet ötlete már régen eszembe jutott. De először szakácskönyvet akartam megjelentetni. Még Budapesten éltem, amikor a kezembe került nagymamám három kis receptes füzete, bennük azoknak az ételeknek az elkészítési módja, amelyeket a nagymamájától, vagyis az én ükanyámtól hallott. Mivel az alapanyagok között kapribogyó, ananász és hasonló egzotikumok szerepelnek, nagymama aligha főzött ilyeneket a negyvenes években. Szerintem azért írta le őket, hogy legalább képzeletben megalkossa az ízeket. Engem pedig rendkívül kíváncsivá tett, hogy miként is élhettek a két világháború között vagy az első előtt ezekben a házakban, hogy ilyen finomságokat főztek. Elkezdtem faggatózni még élő idősebb rokonoknál az akkori időkről, s előkerült egy-két, kifejezetten az étkezéshez kapcsolódó anekdota. Nagyon megszerettem a bennünk rejlő humort és bájt. Természetesen a mi családunkban is, mint mindenhol másutt, vannak olyan legendák, amelyekkel együtt nő föl az ember, untig hallja őket. Ezeket átköltve, tovább színesítve szerettem volna összegyúrni a receptekkel. Amikor elkészültem, valaki tanácsolta, hogy írjak köré regényt. Inspiráló volt az ötlet, noha soha nem gondoltam, hogy valaha regényt fogok írni, újságíróként is általában a legrövidebb műfajban kellett teljesítenem, hírszerkesztő voltam.

- Serdülőként kedvelte a hasonló lányregényeket?
- Akkoriban inkább történelmi regényeket szerettem olvasni, de most már mindenevő vagyok. Az írói műfaj alkat kérdése, Lévai Anikó mondta a kolozsvári könyvbemutatón, hogy nekem jól áll a lányregény. A most készülő könyvem kicsit másmilyen lesz, de az is szerelmes, talán még szerelmesebb az első regényemnél.

- Van olyan történelmi kor, amelyben szívesen élt volna?
- Jól érzem magam a mostani időkben, de olyan kor akad, ahová ellátogatnék, feltéve, hogy vissza is jöhetek. Szívesen megnéztem volna közelről Bizáncot vagy a dél-amerikai indián kultúrákat. Az 1920-as éveket is persze, de csak messziről, valami Európán kívül csücskéből a világnak.

- Valamelyest a regénye is efféle időutazás.
- A dőltbetűs részek mindenképpen, s az is volt vele a szándékom, hogy megmentsem és mutogassam, ami már nincs.
Milyen összetételű a közönsége az olvasótalálkozókon, dedikálásokon tapasztaltak alapján?
Ilyen is, olyan is. Ahogy beszélgettem velük, kiderült, hogy a mostanihoz hasonló válságos időben jólesik hátradőlni a karosszékben és olyasmit olvasni, ami kiragadja az embert a kegyetlen valóságból. Örülök, mert sok olyan visszajelzést kapok a magam korosztályából, hogy aki még sohasem járt Erdélyben, a regényem nyomán kedvet kapott ellátogatni hozzánk. Boldog vagyok, mert én csodaszépnek látom Erdélyt, noha ismerem a hibáit is. Azt pedig a turistáknak is mindig szajkózom, hogy Erdély volt az első állam Európában, ahol megvalósult a vallásszabadság. Amiatt, hogy az alattvalóknak nem volt kötelező a földesúr vallását követniük, sokan beköltöztek Erdélybe. Ebből fakad a sokszínűsége. A népcsoportok egymás mellett élése évszázadokon át olyan toleranciával járt, hogy ki-ki megőrizhette a maga kultúráját is. A szász faluban mindmáig egészen máshogy néznek ki a házak, mint a székelyföldi vagy a kalotaszegi faluban.

- Önök a családban is megvalósítanak valami hasonlót: a két szülő egymással angolul társalog, a két- és ötéves gyerekek az édesapjukkal és nagymamájukkal németül, önnel, valamint a közvetlen környezettel és az óvodában magyarul beszélnek…
- Tovább színesíti a képet, hogy az édesapjuk félig indiai, így nem szeretnénk, ha elveszítené a család az Indiával való kapcsolatot. És a gyerekek egy székely faluban nőnek fel, amelyik Romániában van, így megtanulnak majd románul is. Nyilvánvalóan az érintett nemzetek kultúrája is beléjük ívódik. Azt gondolom, hogy a tolerancia, a egymás melletti békességben élés kialakításának legjobb módja, ha úgy neveljük a gyerekeinket, hogy természetes számukra a több kultúrájú lét.
Mátraházi Zsuzsa

Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben
Ulpius-ház Kiadó, 302 oldal, 3499 Ft