„A pengeélen táncoló helyzetek érdekelnek”
Interjú Miklya Annával

A Könyvhétre jelent meg Miklya Anna második regénye, A hivatásos. Elbeszélője egy intelligens és szép lány, aki, hogy anyja halála után családját eltartsa és kishúgát felnevelje, prostituálttá válik. Váratlanul azonban egy tanári álláshoz jut… A regényről beszélgettünk a szerzővel.

– A véletlen úgy hozta, hogy annak idején átmentek a kezem között az Országos Diákíró, Diákköltő (ismertebb nevén: a sárvári) Pályázaton induló Miklya Anna pályaművei. Te hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
– Kétszer is indultam Sárváron, mindkét alkalommal verssel és prózával is. Prózából kétszer ezüstérmes lettem, egyszer közönségdíjas, vers kategóriában mindkétszer dicsértet kaptam. Egyformán fontos volt mindkét műfaj, bár a zsűrinél kicsit kihúztam a gyufát, amikor a tizenhat évesek felsőbbrendűségi tudatával kijelentettem, hogy számomra a vers csak gyakorlóterep a prózához. Ma úgy mondanám, prózából sokkal jobb vagyok, mint versben. Azóta sokkal nagyobb alázattal tekintek az alkotás folyamatára...
– A lírát azért a mai napig használod „gyakorlóterepnek”?
– Soha nem szűnök meg költőnek is lenni, de a két műfaj számomra két különböző világ. El kell telni bizonyos időnek például, míg váltani tudok versre, miközben próza és próza között számomra van átjárás. Az egyik regényt épp befejezem, miközben már elkezdem írni a következőt. A vers egy zárt buborék. Úgy gondolom, talán harminc évesen fogom kiadni az első verseskötetemet, a jelenlegi verseim száma évente két-hárommal bővül. Az élményeket elviszi most a próza.
– Legutóbbi kisregényed is szinte az előzőből fakadt? Esetleg a főszereplőhöz is korábbi hősnőd adta az ihletet?
– Nem csúszott egybe megírásuk ideje, amin jelenleg dolgozom, már sokkal közelebb van a legutóbbi kötethez. Az Eloldozás és A hivatásos főszereplője két teljesen különböző alkat. Ami közös bennük, az én vagyok, rajtam keresztül szólal meg a hangjuk. Bár van közös vonásuk is: az érzelemmentesség. Az érzelmekkel való nehéz bánás számomra központi téma, ha még tizenöt regényt írok, mindegyikben nagyon fontos szerepet kap majd.
– Mondhatjuk, hogy alapvetően morális kérdések izgatnak?
– Igen, de nem nagy általánosságban. Nem tanítani akarok, hanem saját magam morális kérdéseit megválaszolni. Gyűlölöm, amikor más valaki akarja megmondani, mit gondoljak. A pengeélen táncoló helyzetek érdekelnek: amikor nincs külső nyomás, az embernek magának kell megfelelnie, maga ítéli meg a cselekedeteit. Ez sokkal jobban izgat, mint a társadalom ítélete, a kitudódott tikok.
– A hivatásos fő helyszíne egy egyházi gimnázium. Egyházkritikát írtál, netán iskolakritikát?
– Akár lehet így is olvasni, ha megengedő vagyok. Úgy gondolok mind az iskolákra mind az egyházra, mind rendszerekre. És ezekre is igaz, hogy minden, ami rossz, az valójában jó is. Az emberi hibák is fakadhatnak jó tulajdonságokból. A regénybeli egyházi gimnáziumban hierarchiára épülő szigorú rendszer uralkodik, ahol nagyon következetesen bánnak a diákokkal – de hogy ez hogy működik, az határozza meg, hogy milyenek azok az emberek, akik működtetik, hogyan gondolkodnak magukról és a világról.
– Ezek a regényben meglehetősen romlott emberek…
– Nem romlottabbak, mint bárki más, a romlottságuk hétköznapi. Inkább megalkuvóak.
– A történet egy pontján a volt eszkortlány Erikának azt mondja egy tanár kolléga: „Túl sokat moralizálsz”. Ironikus kulcsmondat?
– Ebben a regényben valójában senki nem moralizál. A szereplőknek épp az a legnagyobb problémájuk, hogy senki nem néz szembe a saját hibáival.
– Mintha a barátság is „hiánycikk” lenne az életükben.
– A hivatásost Erika monológjaként kezdtem írni, amelyet mintha végig Agácsnak (iskolapszichológus kollégájának) mondana. A főszereplő legnagyobb tragédiája, hogy ott van karnyújtásnyira tőle egy mély barátság lehetősége, de sosem lépi át azt a küszöböt, hogy ez megvalósulhatna, s ennek kulcsa a személyiségében van. Mintha érzelmi analfabéta lenne, és nem beszélné azt a nyelvet, amit más. De a többi kapcsolata sem maradandó, azok ráadásul mind kötelező, hivatalos kapcsolatok.
– Lehetségesnek tartod, hogy egy eszkortlányból egyszer csak tanár lesz?
– Budapesten nagyon sok luxusprostituált van. Épp a Könyvhét kezdete előtt pattant ki két-három ilyen ügy. Sok interjút olvastam a témáról, és kézen-közön át kaptam információkat. A kilépés nagyon nehéz. A tragikus kezdet a regényben nem azt szolgálja, hogy Erikát áldozatként mutathassam be, hanem hogy tudjak valami kapaszkodót adni annak elfogadásához, hogy ő ebből viszonylag könnyen kilép. De a valóságban ez nyilván nagyon nehéz. Olvastam egy jogászlányról, aki luxusprostituáltként egy nagynevű egyetemre járt. Azért kezdett bele, hogy tudja finanszírozni a tanulmányait és a pesti életét. De azt nyilatkozta, ha lediplomázik, sem fogja abbahagyni, mert hozzászokott a rengeteg pénzhez. Ilyen szempontból talán irreális Erika története, de a logikáján nem változtat.
– A készülő, harmadik művedről elárulsz valamit?
– Az első olyan regényem, ami nem Budapesten játszódik, ezért megszenvedek vele, mert létre kell hozni egy teljes világot. A főszereplő nő teherbe esik a barátjától, és a hatodik hónap vége felé jár, amikor az édesanyja hazahívja a szülőfalujába, ami egy furcsa, zárt, mágikus világ. A hangulatot meghatározza a folyamatosan zuhogó eső. A főhősnek a családja tagjaival találkozva rengeteg mindennel szembesülnie kell a közelmúlt családtörténetéből. Régóta tervezem, hogy a terhességről írjak, de nem „madonnázósan”, hanem mint egy rendkívül érdekes állapotról.
– Sok minden változott, mióta a sárvári pályázaton induló diáklányból író lettél?
– Nagyon sok minden történt velem, de azóta is az írás a legfontosabb. Ebben csupán egy év kihagyás volt tizennyolc éves koromban, amit a világ legnagyobb tragédiájaként éltem meg. Elkezdtem egyetemre járni, amit még nem fejeztem be, mert közben megszületett a gyermekem. Próbálok azóta is jobb lenni mindenben.
Laik Eszter

Miklya Anna: A hivatásos
Jelenkor Kiadó, 172 oldal, 2500 Ft