„A költészet isteni adomány”
Beszélgetés Deák Lászlóval

A könyvhétre jelent meg nyolcadik verses kötete, A felejtés angyala címmel. Költészetről, öregedésről, alkotástechnikáról beszélgettünk.

– Milyen visszajelzések érkeztek az új kötetével kapcsolatban?
– Keserűnek tartják, és ez számomra nem meglepetés, mert keserűnek szántam. Sajnos ez jött össze. Ha transzponálódik a valóság a versekbe, ez lesz belőle. Az utóbbi időben súlyos betegségen estem át. A betegség teljesen mértékben megváltoztatja az ember életmódját. És hozzájárul ahhoz, hogy az ember hirtelen úgy érezze, hogy megöregedett. Olyan nyavalyákkal foglalkozik, amivel előtte soha, olyan részletességgel, mint ahogy előtte soha. A menetrend egy – mondjuk így – kószább életmódról egy teljesen zárt életmódra változik. Gyógyszerek, stb., stb. Ezek mind valahogy öregítik és torzítják az embert.

– Hogyan születnek a versei? Fejben? Vagy leírja és javítgatja?
– Többféleképpen. Úgyis, ahogy mondja. Van, hogy fejben megszületnek, aztán leírom és változtatok rajtuk. Van úgy, az eseteknek jó részében, hogy az egyik inspirálja a másikat és írás közben születnek újabb versek. Egy harmadik csoportot – ez a legnagyobb része a verseimnek – füzetbe vagy papír fecnikre írom, utána legépelem vagy az írógépbe vagy a számítógépbe, és akkor megint elkezdek dolgozni a szöveggel. Méghozzá állandóan húzva a sorokat, engem ezek a gépi segédeszközök arra ösztönöztek, hogy tömörítsem a mondókámat. Több vágást is – nemcsak tudatoson, hanem tudattalan vágást is alkalmazok ilyenkor. Van, hogy számomra is meglepőeket.

– Képzőművészként indult. Mostanában foglalkozik képzőművészettel?
– Inkább rajzolok már csak. Egy időben gesztus sorozatokat csináltam, majd néhány erotikus tárgyú sorozatot is. Mindig próbálok kitalálni valamit, de részint a kiadós munka, részint az írás, harmadrészt meg ezek a testi dolgok elveszik a drága időt. Magamra jut a legkevesebb.

– Ha egy szóval kellene magát jellemezni, melyik lenne az? Költő?
– Most már azt mondanám, hogy költő vagyok. De ma ez olyan keveset jelent, hiszen majd mindenki költőnek nevezi magát, aki írt már három-négy verset. Valamilyen lelki alkatot jelentene eredetileg, ezt vállalom persze, és ezt vállalom elsősorban. Úgy gondolom, hogy amit korábban csináltam, annak valamilyen módon a gyökere, a magja valamilyen költői látásmód. Régen azt mondták erre: a világ megismerésének az egyik módja.
Kezdetben nem volt olyan nap, hogy ne írtam volna. Okádásszerű jött belőlem, tele voltam mondanivalóval, és hihetetlen tempóban, nagyon sokat írtam. Ez idővel megváltozott. Mikor elkezdtem a költészettel foglalkozni, akkor tulajdonképpen elég idős voltam már. Harminchárom éves koromban, ’79-ben jelent meg az első kötetem. Későn indultam, persze ez nem jelenti azt, hogy korábban nem írtam verseket, de mivel akkor még festettem, nem vettem komolyan az írást. A későbbiekben megszűnt a nagy kirajzás, ahogy tudvalévő, hogy egy idő után megszűnik. Utána bizony már a munka kuli része következik, de persze a költészet sosem lehet igazán kulimunka. A regényírás, a prózaírás természeténél fogva kulimunka. De a költészet nem, hanem isteni adomány végeredményben, ahogy a régiek is tartották. De ezt az adományt mindig karban kell tartani. És valamire mindenkinek szüksége van, amivel egy kicsit felcsiholja az agyát. A költészet feltétlenül stilizált, tehát nem az élet megszokott menetét, sorrendjét éli tovább vagy folytatja, hanem stilizáltan teremti újjá. És az alkotás során, úgy tűnik, a pótszereknek és a módszereknek jelentősége van. Sokaknál még az is számít, hogy mivel írnak – Kosztolányi leírja, hogy milyen tollal, milyen színű tintával ír. Mások fontosnak tarják, hogy franciakockás vagy rendes kockás füzetbe, vagy csak sima lapra írnak-e. Bolondériának tűnnek ezek, de nem azok. A lélek és szellem is igényli a komfortot. Weöres Sándornak például volt egy olyan módszere, amit akkor alkalmazott, ha végképp nem ment az írás. Elővett egy könyvet, és mint a szürrealisták, rábökdösött szavakra, amelyekből összeállt egy mondat, és ha eléggé vibráló szöveg lett, akkor azt már tudta folytatni. Vannak ilyen cselek.

– Önnek milyen cselei vannak?
– Ezeket én is mind kipróbáltam. Hogy milyen tollat, ceruzát használok, az mindig fontos volt számomra, mert ennyi feltétlenül marad az emberben a képzőművészet manualitása után.

– Mit ad Önnek a költészet?
– Egy bizonyos módon látom általa a világot. Amikor festettem, akkor is, bármilyen triviálisan hangzik ez, a festő szemével néztem, ami körülöttem történt. Nagyon nehéz megmagyarázni, hogy ez mit jelent, de az embernek kiélesedik a látása, ha mélyen, alaposan és szorgalmasan művel valamit, Az írás is kifejleszt ilyen képességeket, melyek részint nyelvi dolgok, mert idővel természetesen, sokkal érzékenyebbé válik az ember a nyelvet illetően. A költő olyasvalaki, aki asszociatív láncok sorozatát tudja megalkotni. És ez a látásmód a hétköznapokban, amikor nem ír verset, akkor is dolgozik rejtélyes módon.

– Mi ösztönzi a különböző életeseményei precíz megírására?
– Ez szisztematikussá vált nálam. Azt tapasztaltam, hogy a huszadik századi világlírából lassan eltűnt minden kézzelfogható dolog. Különösen a francia költészetben nagyon erős ez a vonulat. Puszta fogalmakkal operálnak, inkább lélekállapotokkal, mint látványokkal építkeznek. Ezért fűzött rokonszenv Gregory Corsóhoz, a beat nemzedék egyik tagjához, mert ő egész egyszerűen leírta a dolgokat, valamilyen pőre szemtelenséggel. Úgy éreztem, ez a magyar költészetből hiányzik, és hiányzik – akármilyen furcsán is hangzik – a szituációs, tényleíró vonulat is, amitől fontos helyi értéket is nyer a vers. A Horváth Mihály tér vagy a Baross utca nem egészen azonos az Andrássy úttal. Ennek hallatlan fontossága van számomra. És éppen ezt próbáltam meg kiaknázni és megírni. És azt is, hogy mit jelentett az ötvenes, hatvanas években élni, fiatalnak lenni, átélni újra és rögzíteni a hajdani életérzést. Hogy később ez érdekes lesz-e azt nem tudom, de én ezt is fontosnak tartottam.

Jolsvai Júlia