Tegnap még Arany Jánossal sétált…
Beszélgetés Rónay Lászlóval

Írók-költők lelkes ismerője Rónay László, aki új könyvében nagy utazásra hívja a magyar irodalom kiemelkedő képviselőit. Segítségével olyan legendás személyiségek tesznek látogatást a mában, mint Arany János, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, s a szerző egyik kedvence, Ottlik Géza.


Mi ihlette ezt a képzeletbeli utazást?

Mindig azon tűnődtem, hogyan lehetne valahogy novellahősökké tenni azokat az írókat és költőket, akiket én nagyon szerettem, ráadásul isten segítségével meg is ismerhettem személyesen. Gondolkodtam, s ráébredtem, hogy ezek az emberek egyensúlyban éltek, ellentétben velünk, ellentétben a mával. Elgondolkodtam, hogy miként viselkednének ők a mi korunkban. Úgy véltem, rendkívül furcsán, rendkívül meglepetten. Kigondoltam, hogy másképp kéne őket megörökíteni, feleleveníteni, mint napjainkban szokás. Az egyik baj ma az, hogy föltesszük őket egy szobortalapzatra. Néha egy-egy évfordulón pompázatos ünnepségeket tartunk, majd megint elfelejtjük az ünnepelteket. Holott azt érdemelnék, hogy olvassuk a műveiket. Legfőképp az volt a célom, hogy közelebb hozzam, rokonszenvesebbé, barátibbá tegyem ezeket a legendás alakokat. Az irodalomtörténet a száraz elméletre összpontosít, maguk az alkotók emberként nem is érdekesek a számára. Gyerekkoromban nekem Ottlik dühöngő férfiú volt. Apám révén ismertem meg, aki, amikor elutaztunk Gödöllőre, elvitt hozzájuk. Ottlik egyszer éppen iszonyú szitkok közepette egy kutat reparált az udvaron. Máskor pedig Mándyval vitatkoztak azon, hogy az atlétika vagy a futball érdekesebb-e.

Tulajdonképpen mind emlékek ezek, melyek megtörténtek? Vagy csak megtörténhettek volna?

Mindegyikükről, s mindegyiküktől sokat olvastam. Tehát az összes portréban van valami, ami igaz. Például Krúdyról az, hogy amikor szóltak neki, most éppen Tihanyban szüretelnek, akkor felszállt egy konflisra, s elment Tihanyba, hogy megkóstolja a friss nedűt. Ezek igaz történetek, s aztán én hozzátettem az én saját elképzelésemet arról, hogy ők mit kezdenének a mában. Manapság a pedagógusoknak kötelező továbbképzéseket tartanak. Milyen mulatságos is volna, ha a tanár Babitsnak ilyen fejtágításra kellene mennie.

Vajon ugyanolyanok lennének ezek az irodalmi személyiségek, ha a mába születnek, mint akkor voltak?

Az ember nem bújik ki a bőréből. Legfeljebb az a kérdés, hogy jobban vagy rosszabbul éreznék-e magukat. Ezt nem tudom. De ugyanők lennének ma is, a maguk sajátos tulajdonságaival. Hiszen egy művészember, egy író, egy költő mindig kiforrott személyiség. A valódi művész leginkább szabadságra vágyik. Amikor annak idején Mándy Ivánnal üldögéltem az eszpresszóban, ő megkérdezte, tudom-e, miért jár focimeccsre. Mert ott szabadon lehet ordítani, adta meg a választ. Hát ezt szolgálja a művészet is. Hogy szabadon lehessen ordítani.

Miért pont a novellákban megjelenő írókra esett a választása?

Nagyrészt a múlt miatt. Azokat választottam ki, akiket én a legjobban szeretek. Akik hozzám a legközelebb állnak. Akiket ismertem. Apám író volt, így nagyon sok pályatársával személyesen megismerkedtem, és nem maradtak rejtve előttem a szokásaik, faksznijaik sem. Egy nagy asztaltársaságban nőttem fel. Thurzóval, aki a keresztapám volt, és Sőtérrel minden vasárnap találkoztunk. Nemes Nagy Ágnes pedig úgy szólított bennünket, amikor a feleségemmel megismerkedtünk, hogy "gyerekek". Hát persze, hogy róluk írtam! Öröm volt minden mondatot megfogalmazni, mert újra találkoztam velük, ha csak képzeletben is. Ezeknek az íróknak, valamiképpen a gyerekük voltam, megörököltek az édesapám után.

Ha fordítva lehetne ilyen utazásokat tenni, és Ön látgathatna el valamelyikükhöz a múltba, kihez menne vendégségbe?

Ez nehéz ügy, mert nem szeretek utazni. De ha mégis útra kelhetnék, oda látogatnék el, ahol Ady Endre üldögél. Rettentő kíváncsi lennék rá, amint a fojtott bort, azaz a pezsgőt megrendeli, megissza, és közben úgy néz, mint egy dúvad. Nagy egyéniség volt, és noha sokat írtak róla, szerintem a személyiségét még nem fejtették meg igazán. Nagyon kíváncsi lennék rá.

Ez a novellagyűjtemény üzenet a ma emberének. Hozzánk szólnak, nekünk szólnak, vagy értünk szólnak ezek az elbeszélések?

Igyekeztem ezeket a történeteket némi derűvel megírni, tehát ennyiben feltétel nélkül hozzánk szólnak, akik olyan keservesen élünk a mában, pedig ez a világ derűs, csak észre kellene venni benne a kellemest. Továbbá szól mindez az irodalomért, amely szerintem az egyik legnagyobb kincse az embernek. A szavak a hiteles kommunikáció eszközei, kivéve, ha hazudunk velük. Az irodalomban azonban rögtön tetten lehet érni a fals hangokat. Tehát én azt hiszem, értünk szólnak e novellák, azért, hogy olvassuk és szeressük az irodalmat. Talán leginkább a fiatalokhoz, akik értékelik a fantáziajátékot, s nem gondolják marhaságnak, hogy a régi írók, költők a mában járkálnak. Talán egy kicsit irodalom ez, egy kicsit a történelem tanulmányozása mai szemmel, és a mi világunk elemzése a régiek nézőpontjából.


Akkor tulajdonképpen egy kicsit az Ön időutazása is ez a könyv?

Persze. Hiszen az „íróimat” nem tudom sms-ben meg levélben elérni. Sajnos már kávézni sem hívhatom át őket. Így minden egyes történet időutazás volt számomra. Jó volt újraélni a régi históriákat, s elfelejteni egy pár órára, hogy mi van itt körülöttem. Ballagtam Arany Jánossal a Margitszigeten, üldögéltem Kassák Lajossal a Duna-parton, s egyszer csak, csodák csodájára, megszólalt a modern kor hírmondója, a mobiltelefon…

Kurcz Orsi

Rónay László: Elárvult panoptikum
Hungarovox Kiadó, 174 oldal, 1700 Ft