„Ember nélkül a Rossz nincs sehol”
Kérdezz-felelek egy újdonsült akadémiai taggal


A közelmúltban tartotta székfoglalóját a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián Krasznahorkai László. Előadása ÁllatVanBent című új kötetének megszületéséről szólt.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát társult intézményeként alapította 1992-ben a Magyar Tudományos Akadémia, rehabilitálva ezzel az irodalmat és a művészeteket, amelyek képviselői 1949-től nem lehetnek tagjai az MTA-nak, noha a Magyar Tudós Társaság létrehozásának egyik központi gondolata a magyar nyelv ápolása volt. Arany János tizennégy évig főtitkári teendőket vállalt a testületben, Kodály Zoltán pedig négy esztendeig elnöki tisztet töltött be ott. Az újdonsült tagot először a nagy múltú grémiumhoz kötődő érzéseiről kérdeztem:

- Mit jelent Önnek az Akadémia? Az elődök, élükön Arany Jánossal?
– Nagy, nemes szellemek kísértetét jelenti. E kísértetek járnak az Akadémia ódon falai között. Még mindig járnak, még mindig kísértenek, emlékeztetnek egy múltra, mely nincs többé, és nem is lesz soha már. Járnak és kísértenek, mert nem találnak nyugodalmat. S én magam meg ott bolyongok most már közöttük, figyelem nyugtalanságukat, és magam is meglehetősen nyugtalan vagyok, hogy vajon méltók vagyunk-e itt bolyongani közöttük, s figyelni nyugtalanságukat.

- Szörényi László laudációjában az Ön műveit "dantei ihletben szerkesztett túlvilági és túl evilági utazás"-nak minősítette, Mészöllyel és Hajnóczyval vonta párhuzamba, mondataiban pedig a "homéroszi és vergiliusi hexameter ringató végtelenségé"-hez foghatót talált. Más Becketthez és Kafkához közelinek nevezi a Krasznahorkai-prózát, de Gogolhoz és Melville-hez is hasonlították már az Ön alkotásait. Vállalja ezeket a „rokonságokat”? Kit tekint rajtuk kívül „mesterének”, követendőnek találva művésziségét, gondolatvilágát, stílusát?
– Tisztelettel vállalom eme rokonításokat, de tudja, valahogy úgy, ahogy az ember egy hegy tövében áll, és néz felfelé: ott a magasban, ott van Mészöly és Hajnóczy, természetesen, és ott van Beckett és Kafka, természetesen, és még sokan, még nagyon sokan mások, mennyei alakok, egy egész Olümposz… Ebben a viszonylatban, hogy ők fent, én meg lent, én is a hegyhez tartozónak tekintem magam. Nem is adja meg más az értelmét mindannak, amit csinálok, csak ők, s az a rang, amelyet ők képviselnek. Nélkülük minden sivár. Nélkülük soha egyetlen sort le nem írnék, s le nem írtam volna. Az Olümposz nélkül egy szomorú sík volna csak, ott meg nem jutna az eszembe soha semmi, emlékezet nélkül, képzelet nélkül, akarat és ideák nélkül tengetném az életem. Más kérdés, hogy persze mit művel az ember itt a hegy tövében. Hegymászásra gondolnia sem lehet, a lábai nem bírnák már az első lépéseket sem. Úgyhogy létezésének egyetlen oka az a varázslatos tény, hogy ez a hegy van, ott magasodik tényleg, s fent, a nagy magasban, alig látni már, de mégis: a nemességnek ezek a hősei.

- Akadémiai tagság kezdetén talán megengedhető az írót művészeti hitvallásáról faggatni, az irodalom fontosságába vetett hitéről, tehát: milyen ars poeticát vall sajátjának Krasznahorkai László?
– Minden egyes ív, minden egyes szó, minden írásjegy, az a rengeteg vessző, amit elhasználtam már, és amit még el fogok használni, pontosan ugyanazért és pontosan ugyanazokhoz szól, akikhez mi valamennyien beszélünk: a legfontosabb emberekhez, s eme embereken, az ő méltóságukon és terheiken keresztül ama birodalomhoz, mely egy magasabb lét hiedelmének oszlopait tartja.

- A székfoglaló alapja az ÁllatVanBent című kötete. Sajátos alkotás: párbeszéd a képzőművészet és az irodalom között. Hogyan született ez a mű?
– Úgy született, hogy nagyon hosszan néztem egy festményt, olyan hosszan, ameddig csak bírtam, aztán kiszakadt belőlem egy mondat arról, mi az, ami ott van előttem. E mondat ismeretében kezdődött el Max Neumann-nal, a mű alkotójával egy dialógus. Mindketten már régóta el akartunk mondani valamit, pontosabban mind a ketten már nagyon-nagyon régóta meg akartuk jeleníteni, aminek léte a legsúlyosabb fenyegetés volt és maradt az emberi létezésben. A súlyos tény az volt munkánk során, hogy belülről engedte csak ez a valami, hogy megjelenítsük, hogy ábrázoljuk, s bent lenni ebben az ijesztő tényben, belül lenni a brutálisban, éppoly kibírhatatlan volt, mint amilyen kibírhatatlan lett, midőn szembesültünk vele, hogy alakot adtunk a Rossznak, megidéztük, felfestettük, ami, ugye, tilos.

- Süt a könyvből a rémület, a fenyegetettség, a kilátástalanság. Valóban érzi a jelét annak, hogy nem lehet semmi reményünk, nincs semmi esélyünk?
– Nincs nagyon értelme általánosságban beszélni. Azt azonban megtehetjük, hogy kijelentjük: számos helyzet támadt már és támadni fog még, amelyben a rémület az egyedül lehetséges élő reakció. Nem csak a jelét érzem annak Max Neumann-nal együtt ebben a könyvben, hogy ok van erre a rémületre, nemcsak a jelét, hanem valóságos közelségét is annak a fenyegetésnek, hogy az ember viselkedésén, gonosz szándékain át a Rossz időről-időre megnyilatkozik. De a valóban rémületes az, hogy ember nélkül ez a Rossz nincs sehol. Mire gondoljak ekkor?!

- A döbbenetes ötlet és a könyvben megvalósuló megoldása felveti a művészetek közötti átjárhatóság lehetőségét, amelyben Ön mélységesen hinni látszik. Elképzelhetőnek tartja, hogy a tudományokkal is lehetne hasonló párbeszédet folytatni? Ha igen, akkor azok is ilyen reménytelen üzenetűek lennének?
– Feltétlen lehetségesnek tartom ezt a párbeszédet, sőt, ilyen párbeszédekből áll az, amit szellemi életnek nevezünk. Az ellenkezője szorulna és szorul is magyarázatra. Tudja, Bólyai és Hérakleitosz és Dante és Platón és Kafka és Leonardo és Bohr és Buddha és Jézus és Rilke és Praxitelész és Ze’ami között a párbeszéd: végleges. És nem reménytelen.

m. zs.

Krasznahorkai László – Max Neumann
ÁllatVanBent
Magvető Kiadó, 32 oldal, 1990 Ft