Könyvhét 2021
A Móra Kiadó
újdonságaiból
Mélytengeri Mentőcsapat
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Osvát Ernő
Aforizmák
A Móra Kiadó <br>újdonságaiból Mélytengeri Mentőcsapat Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Osvát Ernő <br> Aforizmák
Beszélgetés a kortárs magyar irodalom helyzetéről
 

A kortárs magyar irodalom helyzete ma*

  

Kiss József : Kiss József vagyok, a Könyvhetet szerkesztem több mint egy évtizede. Augusztusi számunk a kortárs magyar irodalommal foglalkozik bővebben. Ez az oka annak, hogy a lapban megjelent interjúkat, cikkeket megpróbáljuk a mai beszélgetés során továbbgondolni, kiegészíteni, és természetesen lehetőség szerint válaszolni a közönség kérdéseire. Kőrössi P. József, moderálja a beszélgetést, átadom neki a szót.

KáPéJé : Szép estét kívánok mindenkinek, köszönöm, hogy a meleg nyár ellenére sokan eljöttek. Engedjék meg, hogy bemutassam mai beszélgetésünk résztvevőit. Kertész Ákos, író, a Könyvhét augusztusi számának egyik szerzője; Kiss József a Könyvhét főszerkesztője; Kiss Gábor a Tinta kiadó vezetője, Kocsis András a Kossuth kiadó elnök-vezérigazgatója, a Márai program egyik kidolgozója - úgy tudom, hogy névadója is -; Margócsy István a Magyar Könyvalapítvány elnöke, irodalomtörténész;  Csaplár Vilmos író, forgatókönyvíró a Szépírók Társaságának elnöke; Harsányi László a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, úgyszintén a Márai program egyik tervezője; Gács Anna irodalomkritikus, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának tagja, ő az, aki a kortárs irodalomért felel a bizottságban; Győri László író, költő a Szépírók Társaságának egyik idei díjazottja;  Vasy Géza irodalomtörténész,  a Magyar Írószövetség elnöke. Várjuk még Mezey Katalint, amennyiben Széphalom Könyvműhelynek a vezetője időközben megérkezik, számára van fenntartva az a hely.

Tehát a kortárs magyar irodalmat járjuk itt majd körül a meghirdetett program szerint. A kortárs magyar irodalom helyzete nyilvánvalóan egészen más lenne, ha az a program, amely úgy, ahogy van, nem létezik, létezne, és amelynek az lett volna a célja, hogy a kortárs magyar irodalmat ne csak helyzetbe hozza, hanem hosszú időn át helyzetben is tartsa. Eredeti célunk nem ez volt, mégsem tudjuk megkerülni, hogy a mai este során ne beszéljünk majd a Márai program jelenlegi állapotáról, sorsáról.

(Köszöntöm Mezey Katalint, aki most megérkezett.)

Elsősorban a köztünk ülő irodalomtörténészekhez, irodalomkritikusokhoz fordulnék: nagyon érdekes az, amit Győri László a folytonosság nevében megemlít  a lapban megjelent interjúban. Arról beszél, hogy az ő költészete Petőfi, Arany, Babits és Illyés Gyula - talán mondhatom így - folytatása. Nagyon érdekes, amit Nádasdy Ádám mond, ő Kosztolányi Dezsőt és Pilinszkyt említi. Ugyanakkor ebben a lapban - eddig még nem említettem - az egyik legtöbbet szereplő, legtöbbet emlegetett szerző Tandori Dezső. Azt kérdezném tőletek, hogy létezik-e ilyen tendencia, lehet-e következtetni ebből arra, hogy Tandori valóban ennyire jelentős szerepet tölt be a szakma számára, amilyen súllyal a lapban is jelen van. Ugyanakkor pedig azt is tudjuk, hogy verseskönyvei meglehetősen kis példányszámban fogynak el. Gács Annától, Margócsy Istvántól, Vasy Gézától várhatok-e választ erre a kérdésre?

Vasy Géza : Tandori ügyében vigasztalásul azt tudnám mondani, hogy Kassák Lajos köteteit sem nagyon forgatják a mai fiatalok és idősebbek, sőt, soha nem forgatták nagyon. Attól ő még Kassák Lajos és kiiktathatatlanul ott van a magyar irodalomban. Kassák Lajos nélkül ugyan úgy más lenne a magyar irodalom, mint Ady Endre vagy Babits Mihály nélkül.  A sokszínűség vagy a legalább két-három féle egy időben, együtt jelen lévő tendencia nagyon tud egymással veszekedni, nagyon tudja nem szeretni egymást - mondjuk, ahogy Kassák Babitsot és Babits Kassákot. Madártávlatból nézve, egy kicsit messzebbről nézve szépen megférnek egymás mellett - most már talán mondhatjuk így költőkről szólva - nyolc évszázad magyar verseinek bármelyik antológiájában. Az utókor egyrészt kegyetlen, mert már a másodvonalbeli nagyszerű tehetséget is szereti elfelejteni, filoszok olvasmánya szokott maradni, de ugyanakkor igazságot is szolgáltat, mert rájön arra, hogy egyformán és egyaránt kell lehetőséget... Lehet, hogy nem egy-két évtized, mert Berzsenyi Dánielt is a Nyugat fedezte fel igazából, Vagy Johann Sebastian Bachot is elfelejtették a halála után hosszú időre. Az emberiség ameddig létezik, addig tart ez a játék.

KáPéJé : Érdekelne, hogy ti, mint ezzel foglalkozó tudós emberek, érzékelitek-e Tandori hatását a mai kortárs költészeten?

Margócsy István : Tandori hatvanadik vagy hetvenedik születésnapján hangzott el egy igen jelentős szájból, hogy az egész új magyar költészet Tandori köpönyegéből bújt ki. Gogol köpönyegéről mondták ezt a 19. századi orosz irodalmat illetően. És ez bizonyára igaz is, hogy az a költői váltás, amit Tandori a '60-as, '70-es években prezentált, az radikálisan fölforgatta a magyar költészethez való viszonyt. Teljesen egyetértek Vasy Gézával, hogy a mai magyar költészet rendkívül sokszínű, és nagyon sokféle alkotói irányzat él egymás mellett, de Tandori hatásától senki nem tudta magát függetleníteni, mert Tandorinak olyan brutálisan erős volt az indulása és a jelenléte. Kétségtelen, hogy az olvasóközönség tömegei soha nem fogják olvasni Tandori Dezsőt, ugyanúgy, ahogy, ha jól veszem észre, az olvasók tömegei Arany Jánost sem forgatják vadul nap, mint nap, legfeljebb, mint tananyagról tudnak valami véleményt mondani. Másrészt pedig Tandori egy nagyon sokféle és rendkívüli terjedelmű életművet hozott létre, ami bizonyos rétegeket megszólít. Bizonyos versesköteteit valaki jobban szereti, mint a prózáját, valaki az esszéit szereti. Tandori megítélésében is nagyon komoly különbségek vannak, csupán a jelentőségének elismerésében van, azt gondolom, egy általános konszenzus. Még egyszer mondom, az pedig, hogy a mai magyar költészetnek egy ilyen rendkívüli, újító gesztusokban gazdag figuráját tömegek fogják olvasni - hát én már ilyen utópiákban nem gondolkodom.

Gács Anna : Én is csak megerősíteni tudnám azt, hogy ha valamire, a költészetre mindenképp igaz az, hogy az irodalomtörténeti jelentőség és a példányszám semmilyen összefüggésben nincs. Vagy ha mégis, akkor könnyen lehet, hogy fordított összefüggésben vannak; egy új nyelvnek a megértése széles közönség számára nem annyira vonzó feladat. Önmagában ebben nincs semmi rendkívüli, Tandori nem kivételes ilyen szempontból.

KáPéJé : Azért gondoltam, hogy szóba hozom, mert tényleg rendkívüli súllyal és hangsúlyosan van jelen Tandori a Könyvhétben is. Akik megemlítik, mind kortárs irodalomunkban betöltött megkerülhetetlen szerepét emelik ki, akár Bán Zoltán Andrásról, akár Nádasdy Ádámról van szó, és nem kérdésre válaszolnak, ők maguk hozzák föl. Ugyancsak ezt a kérdéskört kerülgetve Vörös Istvántól idéznék, és Csaplár Vilmost kérdezném, mert ő forgatókönyvíró is. Azt mondja Vörös István a lapban közölt interjúban, hogy amikor a filmrendezők lemondanak az írói szövegről, vagy az írói kapcsolatról egy film megalkotása közben, bizonyíthatóan rosszul döntenek, mert az így készült filmek többnyire nem érik el azt a színvonalat, mint azok, amelyek írói szöveg felhasználásával, vagy az író munkájának figyelembevételével készülnek. Ezt te, mint forgatókönyvíró alá tudod támasztani, vagy cáfolod?

Csaplár Vilmos : Muszáj sarkosan fogalmazni, mert megy az idő. Nincs recept. Ismerjük jól, hogy az európai filmművészetnek milyen jelentős alkotásai jöttek létre úgynevezett szerzői vagy rendezői filmként, ahol írónak semmi köze nem volt a filmhez, és ezek is jó filmek voltak. Valamilyen írók voltak benne: dramaturgok, vagy maga a rendező tudott írni. Akkor, ha a rendező tud írni, van-e írói jelenlét vagy nincs? Az író az egy szemszög, és ha a rendezőnek megvan ez a szemszöge, akkor az írói jelenlét. Aztán van olyan, amikor azt hiszi a rendező, hogy ő írói jelenlétet is képvisel, de nem, és nem sikerül a film, mert mégsem tud írni, ilyen is sok van. Ennek vannak piszkos anyagi okai is, amik jelenleg is fennállnak, és még fönn fognak állni; több pénzt keres a rendező, hogyha mellékszereplőként dramaturgokkal dolgozik és nem íróval. Aztán van olyan is, amikor író van, de az író munkáját szanaszét szedi valaki. Az írónak használja a szövegét, de nem használja a személyét munka közben. Ebből is lehetnek jó filmek. Aztán van olyan, hogy valaki egy írót megfilmesít, abból is lehet jó meg rossz film. Valószínű, ezek a dolgok nem foglalhatók semmilyen szabályba. Azt látom, hogy a magyar filmiparban mostanában az a tendencia, hogy kezd függetlenedni az írótól, de a rendezőtől is a film, és a producer kerül a középpontba. A producer az, aki megmondja, hogy milyen mértékben kell jelen lenni az írónak, a rendezőnek, ahogyan ezt a világ más tájain már korábban is alkalmazták az úgynevezett nem művészfilmeknél. Hogy aztán az úgynevezett művészfilmeknél mi lesz? Ott aztán még inkább nincs recept. Személyesen nekem volt jó és rossz élményem is. Dolgoztam úgy is, amikor egy film együttes munka volt - például a Bódy Gáborral -, aztán volt olyan is, amikor az én munkámat nélkülem csinálták meg, az meg nem nagyon sikerült. De akkor sem mondom azt, hogy ez a helyes és az nem helyes. Helyes lenne egy producer-központúság, de ehhez kellenének jó producerek is, nem olyanok, akik mondjuk taxisofőrből lettek producerek, és még a volán a kezükben van.

Kápéjé : Egyetértesz-e azzal, hogy kimutathatóan van ilyen tendencia, mellőzni az író munkáját a filmgyártásból?

Csaplár Vilmos : Hogy mellőzni kellene?

KáPéJé : Van ilyen tendencia?

Csaplár Vilmos : Én azt mondom, hogy egy tendencia van, hogy a producer kerül középpontba. Az új magyar filmtörvény is ezt az irányt segíti. A művészfilmek egy kicsit különböznek, a nem művészfilmeknél egyértelműen az a tendencia, hogy a film a produceré. Hogy ezen belül az író hol helyezkedik el, erre mondtam többféle változatot, szerintem ez nem fog változni. Ha a producer kerül központba, akkor nyilván annak az lesz a fontos, hogy minél jobb legyen a szöveg, minél jobbak legyenek a párbeszédek. Az író azért tud valamit, egy történetet, egy stílust, emberi nézőpontokat teremt. Mindenkit arra kell használni, amire való. Nem biztos, hogy egy író arra való, hogy elejétől végéig egy forgatókönyvet az utolsó pontig megírjon. Lehet, hogy arra való, hogy a történetet találja ki, lehet, hogy arra való, hogy helyzeteket, jeleneteket találjon ki, de már a párbeszédeket nem tudja megírni, de már a dramaturgiát nem érzi egészen úgy, mint esetleg egy másik. Egy másik író, vagy egy dramaturg. Csapatoknak kellene dolgozni.

KáPéJé : A Könyvhét júliusi száma mentén lépegetünk, lépjünk tovább. Bán Zoltán András - ő esszé-kategóriában kapott Szépíró-díját az idén - azt mondja a vele készült interjúban, hogy pénzes támogatásra szükség van. Mindannyian, akik itt ülünk ennél az asztalnál ismerjük az irodalom támogatásának különböző lehetőségeit és formáit, és azt is tudjuk talán mindannyian, hogy milyen csapdák rejtőznek abban, hogyha egy mű valamilyen alapítványi vagy egyéb támogatásban részesül. Például a kiadó kényszerhelyzetbe is kerülhet, ha nincs is elég pénze rá, ki kell adnia a könyvet, vagy visszaadja a támogatást, amire tudomásom szerint még nem volt példa. Mezey Katit, és Harsányi Lászlót kell megszólítanom, mit gondoltok, szükség van támogatásra, vagy rosszabb helyzetbe is kerülhet a kiadó, hogyha támogatják a kiadandó művet.

Mezey Katalin : Mindenekelőtt elnézést kérek a késésért. Nagyobb baj sose érjen egy művészeti alkotást, egy produkciót, mint hogy támogatója van. Ezek az új szellemi értékek, alkotások még a majdani bevételekből sem tudják megteremteni az előállításuk  költségeit, amibe belekerülnek, ha mindent tisztességesen megpróbálunk megfizetni, tehát az írói, a szerkesztői, a kiadói munkát, a tördelést, a nyomdai kivitelt, és még példányszámot is igyekszünk asztalra tenni az adott könyvből. Ha nem csak néhány példány készül mutatóba, akkor ez pénzbe kerül. A pénz pedig általában hiányzik azokból a szellemi műhelyekből, amelyek hivatottak az új alkotások megjelentetésére, mert el tudják dönteni, hogy annak a műnek irodalmi értéke van-e? Egy ismeretlen név, egy ismeretlen új történet esetében szükség van arra, hogy valaki eldöntse, hogy ki kell-e könyv formában adni, szerepelnie kell-e a magyar irodalom asztalán? A szellemi műhelyek sajnos, nem arról ismertek, hogy pénzzel bőségesen ellátva működnének. Ez nagyjából a világ minden táján így van. Az új irodalmi alkotások megjelentetését mindenütt a költségvetés, különböző szakmai alapítványok vagy az önkormányzatok, esetleg magán mecénások  támogatják. Van, ahol minisztériumban működik ilyen szervezet, közalapítvány stb., van, ahol, mint nálunk is, önálló jogi személyiségű alapítványokban működnek  a szakértői kollégiumok, amik megítélik a támogatásokat. De mindenütt, ahol új szellemi alkotások jelennek meg, akárcsak a tudomány területén, ott finanszírozásra,  támogatásra szükség van. Még egy-egy üzleti sikerre pályázó könyv esetében is, ha a reklámköltségeket a mű mellé nem teszik oda, nem előlegezik meg, akkor bizony a siker elmarad. Ehhez pedig csak a nagy cégeknek, pl. a multinacionális, üzleti könyvkiadóknak van tőkéjük; a kis szellemi műhelyek annyi támogatást sosem kapnak, hogy ezzel képesek legyenek versenyezni, pl. a médianyilvánosság előtt is megfelelően be tudják mutatni új kiadványaikat. Én még nem találkoztam olyan rossz szellemű támogatóval, akinek a feltételei ártottak volna a könyv kiadásának, biztos van ilyen is, de hál' istennek engem eddig elkerültek.

KáPéJé : Mi van akkor, ha ténylegesen kevesebb pénzt kap a kiadó egy könyvre, mint amennyiből elő lehet állítani? Mondjuk a negyedét sem...

Mezey Katalin : Akkor nagy baj van. Vagy tovább kell koldulni, vagy a szerzővel valami módon megértetni, hogy egyelőre nem tudunk foglalkozni a könyv kiadásával. A legtisztességesebb az, hogyha az ember minden erőbedobással tovább koldul, a szerzőt is megkéri, hogy próbáljon támogatókat szerezni, és ha mégsem jön össze az összeg, akkor el kell halasztani a kiadást.

KáPéJé : Harsányi László, tud-e olyan esetről, amikor egy kiadó visszalépett azért, mert kevesebb pénzt kapott?

Harsányi László : Majdnem biztos, hogy volt ilyen, de nem tipikus. Valóban ebben a nyolc évben, mióta az Alapot vezetem, nem találkoztam panasszal a tekintetben, hogy valaki támogatást kapott volna. Kétségtelen másfelől, hogy van egy örök dilemmája ezeknek a pénz odaítélő mecénás testületeknek. Van egy keret, amivel gazdálkodhatnak, és voltaképpen az ő döntésüktől függ, hogy hogyan terítik szét. Mondjuk, képzeljünk el egy adott irodalmi pályázatnál 200 jelentkezőt, kiadót, van egy adott összeg, az ő döntésük, hogy ezt ötnek, negyvennek vagy száznak adják oda. Nagyon nehéz kérdés ez, és itt nem arról van szó, hogy kinek merre hajlik a keze, hanem hogy milyen megítélés és milyen szisztéma alapján tudják eldönteni ezt a kérdést. Vannak-e fogódzkodók, avagy nincsenek fogódzkodók és saját ízlésük és lelkiismeretük szerint döntenek. Egyébként nem nagyon vannak. Én magam állandóan arra szorítottam a különböző szakmai testületeket, hogy minél kevesebb pályázónak minél több pénzt adjanak. Magyarán, amit Kati mondott a végén, hogy legyen meg az a lehetőség, hogy a megkapott pénzből elvégezhesse azt, amire pályázott. Másfelől - ez lehet, hogy illúzió - azt is szoktuk mondani, hogy a Kulturális Alap támogatása belépő.  Aki a Kulturális Alaptól támogatást kap, annak a további „koldulási" lehetőségei egy nagyságrenddel megnőnek, , mert az Alaptól már mégis megkapta a szükséges összegnek a harmadát, felét. Ezt nagyon nehéz eldönteni, mert nincs visszajelzés... Arról igen, hogy a könyv megjelent-e vagy sem, mert, azt be kell mutatni, de ezen kívül a Kulturális Alap mint mecénás szervezet nem kíséri figyelemmel a könyv sorsát.

Csaplár Vilmos : Beszélünk az eddigi sanyarú helyzetről, de kellene arról is beszélni, hogy mi lenne a jó. Ezzel kapcsolatban az irodalmi szervezetek már kezdenek összefogni. Új kormány, új reménység, új reménytelenség. Erről vannak elképzeléseink, kritikai észrevételeink. A Vasy Gézától kezdve gondolom a Katinak is, mindenkinek. Ennek vannak különféle részletei, például Margócsy a Magyar Könyvalapítvány igen válságos jelenlegi helyzetét tudná elmondani, és búcsúzóban Harsányi Laci is tudna javaslatokat adni, hogyan kéne ezt meg az máshogy csinálni.

KáPéJé : A Márai-program helyzetének elemzése közben beszéljük meg, vagy akartok erről most beszélni? László a nyolc év tapasztalata, amivel rendelkezel, elég sokat segíthet abban, hogy valamilyen irányba elmozdítsd az eseményeket.

Harsányi László : Nem vagyok én orákulum, de egy állandó problémát hadd mondjak el. Állandóan az volt az érzésem és érzésünk - és aztán Anna vagy erősít, vagy cáfol -, hogy speciel ebben az irodalmi mezőben a támogatásokat a két szél felé kéne elhúzni. Részben meg kéne növelni a közvetlen alkotói támogatásokat, részben meg kéne növelni azokat a támogatási lehetőségeket, ami az olvasónak jut - most ez eufemizmus, könyvtárakról beszélek elsősorban -, és kevésbé kellene támogatni a kiadókat. Állandóan szembe találkoztunk azzal a problémával, hogy ez rendkívül nehezen lebonyolítható. Bár az alkotók támogatása technikai értelemben még viszonylag egyszerű dolog, ennek a rendszerét mégsem tudtuk megalkotni. Nem akarok itt még a Márai-programról beszélni -, de bizonyos értelemben itt fordultunk rá a Márai-programra. Ez azért érdekes talán, mert fölveti a Kulturális Alapnak egy általános dilemmáját. Hogy egy ilyen állami szervezet, ami mégiscsak elég nagy - na, nem a kultúra egész pénzlehetőségeihez mérten, de mondjuk más mecénás szervezetekhez képest mégiscsak egy robosztus szervezet - mi a feladata? A műhelyeknek, az alkotóknak, a művészeknek a fennmaradását, támogatását kell elérni, vagy azt az elképesztően szomorú tényt kell valamilyen módon orvosolni, hogy a magyar kultúrafogyasztó részarány a felnőtt népességben összességében 10% körüli. Mi a feladat? Hogyan lehetne valamilyen módon összeforrasztani ezt a két lehetőséget? Nem akarok a Kulturális Alapról sokat beszélni, de azt értsék meg, hogy például ezt célozza az egyik kínlódásunk, a magyar irodalmi folyóiratok fenntartása minden áron, megértve azt, hogy a magyar irodalom - legalábbis úgy gondolom - erősen folyóirat-párti. Ezért ezeket a lapokat nemcsak támogatással, hanem vásárlással, sok más technikával kívántuk fönntartani. De nem tudom, hogy jó úton jártunk-e. Itt ülnek, akik „elszenvedték" döntéseinket, majd megmondják.

KáPéJé : Jó úton jártak, amikor a folyóiratok támogatását előtérbe helyezték? - kérdezem mindenkitől.

Győri László : Mondanék erről néhány szót. Ha nem lenne folyóirat, nem kapnék sehonnan sem honoráriumot. Könyvekért nem kap az ember honoráriumot, egyedül a folyóiratokra számítok, úgyhogy nagyon örülök ennek a mondatnak, ennek a gondolatnak, hogy a folyóiratokat minden áron támogatni. Így támogatják a szerzőt. Én persze szerencsére mindig dolgoztam. Írtam, az is munka, de állásban voltam, most is könyvtáros vagyok. Ilyen értelemben szabad vagyok, nem nagyon érint az (érint persze nagyon), hogy kapok-e egy könyvért honoráriumot. Jólesik a folyóiratoktól kapni honoráriumot, a folyóirat az, ahol elevenen él az irodalom. Nem a könyvekben igazán, inkább a folyóiratokban.

Kápéjé : Ez egy tapasztalatokra alapozott vélemény.

Mezey Katalin : Pedig a támogatók is kikötik, hogy a könyvek megjelentetéséért a szerzőnek honoráriumot kell fizetni. Az NKA összes szerződésében szerepel ez a feltétel. A könyvkiadók is adnak honoráriumot, és többet is adnának, ha lenne hozzá megfelelő támogatás. Nagyon fontosnak tartom - nem csak én, gondolom, mindannyian, akik a mai magyar irodalom szereplői vagyunk -, hogy a folyóiratok tudnak honoráriumot fizetni, akármilyen szerény mértékben is. Korábban a Nemzeti Kulturális Alap támogatási gyakorlatában szerepelt a könyvkiadók úgymond hosszútávú programtámogatása. Igaz csak éves kiadói programokra vonatkozóan. Amikor néhány szerencsés könyvkiadó - hiszen a kiadói műhelyek közül mindig csak néhány kerülhetett bele ebbe a programpályázatba - kapott  ilyen éves támogatást, akkor szilárdabb alapon állt, nem egyik napról a másikra élt, biztosabb volt a kiadványainak a megjelenése, biztosabb volt a szerző honoráriuma is. Mindenki tudja, aki ezen a területen dolgozik, hogy az irodalmi folyóiratok és az irodalmi könyvkiadók lététől, kondíciójától függ az írók tiszteletdíja. Az általuk megjelentetett műveiért kaphat az író valamilyen kis  jövedelmet. Én a két intézményrendszer között nem szívesen választanék. Mind a kettő nagyon fontos, és fontos lenne, hogy mindkét struktúrát olyan pályázati rendszer segítené, amely a hosszabb távú gondolkodást lehetővé teszi, és biztosítja az írói honoráriumokat is.

Gács Anna : Érdemes volna pontosítanunk, hogy milyen szempontból van nehéz helyzetben a magyar irodalom, és milyenből nincsen. Ha például egy nagy ország, egy nagy nyelvet beszélő ország irodalmi életével vetjük össze, egy pályakezdő számára a magyar irodalom maga a mennyország. Sok angol vagy amerikai írót olvastam már arról nyilatkozni, hogy több tucat ügynökséget és kiadót megjárt a kézirata, mire sikerült publikálni. Ez Magyarországon valószínűtlen. Egy valamirevaló huszonegy-két éves ember egy-két évvel az indulás után rendszeresen publikálhat valamilyen folyóiratban és elég jó esélye van arra, hogy kötete jelenjen meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem itt van a probléma. Ennek részben a nagyon széles folyóirat-paletta és az állami támogatás az oka - értelemszerűen nem a piac logikájából következik, hogy fiatal emberek sokasága publikál néhány száz példányban kiadott, sokszor ezoterikus nyelven megszólaló irodalmat. Van azonban sok olyan terület, ahol hiányzik vagy nagyon kevés a támogatás. Van például egy terület, amiről kevés szó esik, amikor az irodalom állami támogatásáról beszélünk: a digitális irodalmi kultúra, az irodalomnak, az irodalom intézményeinek, az irodalom szereplőinek és szövegeinek, az irodalomról szóló diszkussziónak a jelenléte az interneten. Úgy zajlott le egy hatalmas változás, nevezetesen az, hogy a felnövekvő generációk számára elsődleges tájékozódási ponttá vált az internet, hogy erre a magyar támogatási rendszer nem reagált - legalábbis hosszú távú, következetes stratégiával nem. Problematikusnak látom, hogy a támogatási rendszernek semmiféle válasza nincsen egy olyan radikális kulturális változásra, ami biztos, hogy nem hagyja érintetlenül a kortárs irodalmat sem. Vagy mondok egy másik területet, aminek a támogatási stratégiájáról fontos volna beszélni: Amikor az irodalom állami támogatásáról esik szó, elsősorban az irodalom létrejöttének, publikálásának és az irodalomból élők egzisztenciájának a támogatására szoktunk gondolni, és kevésbé arra, hogy hogyan lehet támogatni a születő irodalom és a közönség kapcsolatát. Fölmerülnek természetesen olyan megoldások is, mint a Márai-program, ami a könyvekhez való hozzájutást támogatja, de más módszerek is felmerülhetnének, olyan tévéműsorok támogatása például, amelyek egy érdeklődő, de nem nagyon szűk közönség számára közel hozzák a kortárs irodalmat, olvasási javaslatokat tesznek. Az ilyen törekvések támogatása ad hoc jellegű, pedig ez is nagyon fontos része az elit irodalmi kultúrának. Ilyen szempontból szerintem nagyon gyerekcipőben van a magyar irodalmi élet, és érdemes lenne ezeket a témákat is bevonni az ehhez hasonló beszélgetésekbe.

KáPéJé : Erre még visszatérünk, hiszen ha a kortárs irodalom helyzetéről beszélünk, az internet megjelenését mindenképp szóba kell hoznunk, illetve az elektronikus könyvek, e-book, stb. megjelenését. Kocsis András nagyon bólogatott, amikor Gács Anna arról beszélt, hogy próbálna csak meg egy nyugati pályakezdő író publikálni valahol. András, van erre példád, vagy valami másról akarsz beszélni?

Kocsis András : Erősen bólogattam, nyilvánvalóan sokan ülünk az asztal környékén, tehát körülbelül másfél percig fogok beszélni. A helyzet rendkívül nehéz, a téma nagyon összetett. Én próbálom úgy értelmezni, hogy a könyvkiadás a magyar nyelvkultúráról, és a magyar kultúráról szól, aminek kiemelkedően fontos része a magyar irodalom. A magyar könyvkiadás összforgalmából a magyar szépirodalom körülbelül 20-22%-ot tesz ki, plusz 13% a gyerekirodalom. Tehát, amikor nyelvkultúráról beszélünk, hagyományokról, örökségekről, megőrzendő értékekről, számomra az ismeretterjesztés, a tudományos szaknyelv ugyanúgy evidensen és fontos. Sorrendet nagyon nehezen tennék. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Sok külföldi kapcsolatunk van, külföldön megjelentetni egy könyvet egészen horrorisztikus, sokkal nehezebb betörni. Grafomán nemzet vagyunk. Mindannyian megéljük azt, hogy naponta egy-két kézirat beesik a kiadóba, amiből borzalmasan nehéz úgynevezett értékeket, értékcsokrokat képezni. Vannak értékcsokrok, amire egy kiadó azt mondja, ez az érték. Ezzel is egy kicsit szkeptikus vagyok, mert ezt ki tudná eldönteni. A világ szivárványos jellegű, tehát vannak különböző értékek, de azért vannak esszenciális dolgok és vannak igazgyöngyök. De azért azt nem mondanám, hogy feltétlenül a társadalom felelősége, hogy mindenkit, aki egy kézirattal beesik, azt feltétlenül a magyar könyvkiadásnak meg kell jelentetni. Ezt én semmiképp nem támogatom. Ez ilyen circulus vitiosus, miért? Szeretném argumentálni, hogy a magyar irodalomnak egyértelmű támogatásra van szüksége. Ugyanakkor 13500 cím jelenik meg egy évben, őrületes túlkínálat van a magyar piacon, ciklikusan 10 évenként megtelíti a magyar piacot, tehát van egy kiürítés. 93-99-ben ez történt, majd jön egy túltermelés, jönnek a kihelyezési problémák. És a vásárlókat nagyon nehéz meggyőzni, hogy ezt a könyvet feltétlenül meg kell vennie. A mi kiadói csoportunkban, valóban értékes szépirodalmat adunk ki, de a tavalyi nettó árbevétel 1,1%-a volt az az összeg, amit mindenfajta nyílt pályázaton, tehát az NKA-tól kezdve bármilyen más forrásból be tudtunk szerezni. Ha van egy eredményesebb program, akkor abból próbáljuk meg finanszírozni a szépirodalmi művek megjelentetését, ami bizony 800-1000-1200 példány, és tudjuk azt, hogy két-három évig készleten tartjuk, és ez idő alatt is valószínűleg annak a kétharmadát fogjuk eladni. Tehát én azt is szeretném megemlíteni, hogy felelős itt maga az író, felelősek a műhelyek, kiadók, és természetesen felelős a magyar kulturális mecenatúra is. Nagyon hosszasan lehet beszélni erről, de én azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy nagyon látom a problémát, a problémákat, nem feltétlenül van a magyar irodalom a legrosszabb helyzetben. Befejezésül említenék egy példát, még véletlenül sem fogom mondani a nevet, jól ismert íróról van szó, állandóan panaszkodott arról, hogy rettenetesen nehéz helyzetben van. Felajánlottam neki, beszélsz három nyelvet, kiválóan fordítasz, örömmel adnék neked fordítást. Amikor elmondtam azt a nem kevés fordítói honoráriumot, amit fizetni tudunk, megkérdezte, hogy te hogy képzeled, hogy én ennyiért dolgozom. Szeretném megkérdezni, hogy Ady, Kosztolányi mennyiért dolgozott?  Utolsó példa - három nappal ezelőtt találkoztam egy amerikai hölggyel, aki festő, nagyon érdekesek a munkái. New Yorkban él, kiállításai vannak, fő foglalkozása az, hogy festő, de hogy eltartsa magát, heti négy nap a Mac Grow Hill-nél, angol nyelvkönyveket szerkeszt. Egy percig nem tűnt bánatosnak, azt mondta, reméli, eljön majd az idő, amikor a fő profiljából élni tud. Befejezésül nagyon fontosnak tartom a támogatási rendszereket, de rettenetesen fontosnak tartom az egyéni illetve a kiadói felelősséget.

KáPéJé : Igen, erről beszéltél az interjúban, amit a lapnak adtál. De tudnunk kell, hogy a magyar írók legnagyobb része szintén valamilyen szerkesztőségben dolgozik, egyetemen, gimnáziumban tanít, két kezemen megszámolhatom, mennyien vannak azok, akik kizárólag írói jövedelemből élnek. Többnyire vagy kizárólag azok, akik külföldön több-kevesebb rendszerességgel megjelennek. Vasy Géza jelentkezett.

Vasy Géza : Anna beszélt az előbb az irodalom és a közönség kapcsolatáról, ami valóban kritikusan nem jó helyzetben van, de a legidősebbek emlékezhetnek arra is, hogy ez a '60-as, '70-es években nem így volt. Többezres példányszámban fogytak el verseskönyvek, a Szép Versek volt, hogy hetven-nyolcvanezer példányban jelent meg és fogyott el könyvhéten. Író-olvasó találkozókon kortárs írók iránti érdeklődés meglehetősen komoly volt. Ez a kapcsolat számos okokból - ezt most ne részletezzük - fokozatosan csökkent, és nem csak a kortárs irodalomról van szó. Tudjuk mindannyian, hogy az irodalom, a magyar irodalom, a világirodalom, egyáltalán az irodalommal kapcsolatos különböző közlésformák is kiszorultak a sajtóból, a tévéből, rádióból, kiszorultak a nagyközönség érdeklődési köréből. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, azt ugyanúgy nem tudjuk eldönteni; kiszorult a politika érdeklődési köréből is... Én határozottan többször elmondtam ezt már, hadd ismételjem meg, hogy az utóbbi húsz évben idáig nem volt olyan kormány Magyarországon, aminek az irodalom fontos lett volna, beleértve a klasszikus irodalmat és a kortárs irodalmat is. Van egy hajszálnyi remény, hogyha a kulturális államtitkár író, talán egy kicsit fontosabb lesz.

KáPéJé : A mai meghívást például nem fogadta el...

Vasy Géza : De nincsen, sajnálatosan nincsen semmi garancia. Van még egy probléma. Ugye, szoktunk beszélni a föld túlnépesedéséről, a magyar irodalom is egy kicsit túlnépesedett, amit nem hibáztatok, én például örülök neki. De megint csak hadd térjek vissza a 40-50 évvel ezelőtti időszakra. A Kárpát-medencében és a nyugati diaszpórában 50 évvel ezelőtt 500 olyan magyar nyelven alkotó szerző volt, aki viszonylag folyamatosan publikált, könyvei jelengettek meg. Most, ha valaki ezt összeszámolná, szerintem 2500-3000 körül járnánk. Kötetekkel rendelkező, nem lektűr-szerzőkre gondolok. Tehát legalább egy ötszörös számnál tartunk. Ez nyilván az általános műveltség, iskolázottság növekedésével is összefügg, illetve, hogy a társadalom egy bizonyos szűk rétege számára alkotóként nagyon fontos az, hogy írjon. Ezt csökkenteni hiba lenne és bűn lenne, mert sohasem tudjuk, hogy melyik az a közlegénye az irodalomnak, akiből tábornok lehet majd, akár csak 50-60 éves korára. Ezért van szükség sok folyóiratra, ezért van szükség sok könyvkiadóra, sok könyvnek a kiadására. Mondhatjuk azt, hogy a magyar állam teherbírása, gazdasági helyzete rossz, ezt nem bírja el. Én jó pár évvel ezelőtt, de már ebben az évszázadban csináltam egy futólagos számítást, és merem azt állítani, hogy évi 3-4 milliárd forintból a magyar irodalom minden lényeges gondja folyamatosan rendezhető lenne. Ez a magyar népgazdaság éves költségvetését tekintve... Vagy: én operarajongó vagyok, de a Magyar Állami Operaháznak 5,5-6 milliárd forint az éves költségvetése, fele annyi vagy kétharmad annyira volna szüksége a kortárs magyar irodalomnak.

KáPéJé : Köszönöm. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy ma - 20 évvel a rendszerváltás után - nem lehet a 40-50 évvel ezelőtti helyzetet, az akkori példányszámokat a maiakkal összehasonlítani. Kinyílt a világ, minden kívánatos és nem kívánatos irodalom ezerrel és gát nélkül áramlott be. Lehet választani, és az olvasó választ, ennek részleteibe ne menjünk bele, éljük, ami történik. Te azt is mondod, Géza, hogy az irodalom trónfosztása következett be és bízol abban, hogy ha eddig valahány kulturális kormányzat vezető személyisége nem támogatta soha a magyar irodalmat, most majd, a jelenlegi fogja. Úgy tudom, hogy a kulturális államtitkár hivatalosan meg lett hívva erre a beszélgetésre. Nincs itt, remélem, hogy legalább képviselteti magát. Nem tudom, hogy ebben lehet, szabad-e tendenciát látni, hogy nem jön el, hogy a kulturális tárca nem képviselteti magát; mégiscsak a kortárs magyar irodalmat járjuk körül.

Csaplár Vilmos : Bizonyára mondott valami okot, hogy nem fogadta el, nem? Például nyár közepe van, az a csoda, hogy ennyien össze tudtunk gyűlni. Azonkívül óriási kulturális elvonások vannak. Ez nem a legjobb alkalom egy friss kulturális vezetőnek, hogy megjelenjen az „elvontak" körében.

KáPéJé : Szerettem volna kihangsúlyozni Gézának az interjúban is olvasható mondatát, ami reményteli, hogy talán most valami változás történik, és az irodalom nagyobb figyelmet kap.

Mezey Katalin : Abból, hogy az államtitkár úr nem jött el, ne vonjunk le túl messzemenő következtetéseket. Két hét múlva, szintén a nyár közepén lesz a Tokaji Írótábor, augusztus 11-12-13, oda elfogadta a meghívást és eddigi tudomásunk szerint képviselteti magát a kulturális kormányzat. Bízom benne, hogy nem az irodalomnak szól ez a mai lemondás.

KáPéJé : Nem lemondás, nem fogadta el. Persze, nem érdemes ezen ennél hosszabban lovagolni. Kati, éppen téged akartalak idézni. Az interjúdban azt mondod, és nyilván így is van: van egy törvényes rendelet, a könyvtáraknak azt a könyvet, amit két évig nem veszi ki senki, nem mozdult el a polcról, azt le kell selejtezni. Elég szörnyű, ha ez így van. Pár hete szereztem tudomást arról, hogy a salgótarjáni megyei könyvtárban tízezer könyvet selejteztek le anélkül, hogy megkérdezték volna például az iskolákat, hogy szükségük van-e erre a tízezer kötetre. Klasszikus magyar irodalom, klasszikus világirodalom, kortárs magyar irodalom ment ezerszámra zúzdába, ennek a megsemmisítése sem kis pénzbe került. Amikor erről tudomást szereztem, megpróbáltam a sajtót rászabadítani, de sehol meg sem említették.

Csaplár Vilmos : Az, mit jelent, hogy leselejtezték?

KáPéJé : Egyszerűen kidobtak, bezúztak tízezer könyvet, és egy kínai használtruha-árusnak adták át a könyvtár területének egy részét.

Győri László : Elnézést kérek, negyvenhat évig könyvtáros voltam. Tudni kell, hogy a könyvtár egy élő szervezet. Könyvek jönnek, könyvek mennek. Persze azt hallod, hogy selejteztek tízezer könyvet. Biztos, tízezer volt? Biztos, jól tudod? Kérdezem, biztos a szám? Másfelől pedig, ha én iskolai könyvtáros vagyok, körülnézek a polcomon, és azt látom, hogy a könyvek nem férnek a polcra, és éppen most zúdítanának a nyakamba egy újabb, ötödik Dosztojevszkijt, nem tudom, mit csinálnék. Óvatosan bánjunk ezzel, Jóska, ez nem szenzáció!

KáPéJé : Anélkül, hogy ebbe az irányba szeretném terelni a szót, a könyvtár akkori vezetője, aki szakember, azonnal lemondott, amikor erre utasítást kapott, és odatettek egy úgynevezett menedzser-könyvtárvezetőt.

Győri László : Utasításra selejtezték?

KáPéJé : Tessék?

Győri László: U tasításra selejtezte az igazgató?

KáPéJé : Igen, megyei könyvtárról van szó. Kínai ruhakereskedő telepedett be a könyvtár egy részébe. Nem az ötödik Dosztojevszkij kötet számára kellett helyet biztosítani, hanem a negyediket is zúzdába küldték, anélkül, hogy az ötödikre igényt tartottak volna.

Győri László : Na, ezt nem mondtad az előbb, ez érdekes.

Vasy Géza : Egy mondatot hozzátennék. Megyei könyvtár... Egy ilyen szintű könyvtárnak nem lenne szabad leselejtezni Győri László tíz évvel ezelőtt megjelent verseskötetét, és hasonlókat. Egy megyei szintű könyvtár esetében ez felháborító.

KáPéJé : No, ha már a könyvtárnál vagyunk, a Márai-programról a közvélemény csak azt tudja, arról olvashat, hogy könyvtárakon keresztül támogatná a kortárs magyar irodalmat, nagyon leegyszerűsítettem. De mi tudjuk azt is, hogy nem csak erről van szó. Arra kérném Kocsis Andrást vagy Harsányi Lászlót, hogy mondja el röviden, miből is áll a Márai-program. Hiszen ti vagytok itt közülünk azok, akik ennek az előkészítésében részt vettetek.

Harsányi László : Úgy fogalmaznék, hogy mi lett volna a Márai-program. És azt mondom, hogy olvasási és könyvtámogatási rendszer egyidejűleg. Egyszerűen nem igaz az, hogy csak és kizárólag könyvtárak hasznára. Már a kitalálás pillanatában is többcélú  volt, és az alkalmazandó technikák is e felé tolták volna el. Egy kísérlet, kísérlet arra, hogy egy olyan rendszer jöjjön létre, ahol prioritást kap a hazai irodalom, a gyerekirodalom és némi tényirodalom. A konkrét címeket a kiadók kínálják fel, és egy testület rakja össze, azt az ezer (900-1200 mindegy) címet, amiből könyvtárak válogathatnak. Kísérlet arra, hogy ez működőképes-e. Milyen alternatívái lettek volna ennek? Úgy tudom, hogy a vitában egyik elhangzott alternatíva, hogy vegye meg az NKA. Jelölje ki valaki a könyveket, és az NKA vegye meg a könyvtáraknak. Ez ostobaság, ez korábban már ki lett próbálva, nem működik, megy a selejtbe. Aztán az lett volna még ennek az értelme, hogy a beindulás után 100 millió forinttal támogatta volna az írókat, azonnal. Szeretném mondani: a mai napig nem értem, hogy a magyar irodalom jelesei egy szót sem szóltak a Márai-program védelmében soha. Ha nem kell, nem kell.

Csaplár Vilmos : Ezt miért mondod így, hogy „ha nem kell, nem kell"? Akkor én meg megkérdezem tőled, hogy három-négy hónapig miért nem írta alá a kulturális kormányzat a véglegesre kidolgozott Márai-programot. Ha megtette volna, akkor már elindult volna a kormányváltás előtt. Erre még senki nem tudott nekem magyarázatot adni. Az volt a baj, hogy nem beszéltünk eleget róla? Hát eleget beszéltük róla. Miért nem csináltátok olyan szinten meg? Te jobban tudsz erre válaszolni. Visszadobom a labdát, ne keltsünk olyan hangulatot, mintha az írók maguk tehetnének arról, hogy hónapokon át nem lett aláírva a Márai-program.

Harsányi László : Jó, jó, Vili! A Márai-program védelmében senki nem szólt, maradjunk ebben. Hogy miért nem indult el előbb? Nagyon egyszerű oka volt annak, végtelenül unalmas történet, hogy ameddig ennek a fedezete nincs meg, addig az Alap nem képes egy ilyen programot indítani. Tavaly ősszel született meg a döntés a forrás bővítésről - a történetet tudjátok, tudják. Abban a pillanatban megkezdődött az a feladat... Biztos, hogy elszalasztottunk egy hónapot, kettőt-hármat. Elismerem, lehet. Ezen múlik? Nem ezen. Két ostoba beavatkozáson múlott a Márai-program sorsa, az egyiket egy hivatalnok hajtotta végre, a másikat a Kulturális Bizottság elnöke hajtotta végre, akinek semmiféle kompetenciája nincs a Nemzeti Kulturális Alap ügyeibe beavatkozni. Erről szól a történet. Ha akkor elindul, akkor mondjuk a kétmilliárdos zárlatot nekem másképp kellett volna megoldani, mert egy elindult programot nem állítok le. Így, ugye, be kellett áldoznunk. Most csak annyit szeretnék mondani, nem a hitükre alapozva, hogy ez a program induló filozófiájában és szándékaink szerint az íróknak, kiadóknak, könyvtáraknak egyaránt hasznos lett volna.

KáPéJé : Kinek lett volna hasznos?  Részletezd, kérlek.

Harsányi László : 900 millió forinttal megnövelte volna a könyvtárak vásárlói kapacitását a magyar irodalomban, világirodalomban. Aki tudja, tudja, hogy a könyvtárak jelenlegi beszerzése - dokumentumokról beszélek, tehát könyvekről, nem folyóiratokról -, durván kétmilliárd forint. Óriási növekedést tett volna lehetővé. Olyan rendszert találtunk ki, ami flexibilis. Mindenki, aki részt vett ebben azt mondta, hogy ezt az évet hagyjuk meg az indulásnak, és utána, ha nem jó valami, hozzányúlunk. Erre minden lehetőség meg van, a Kulturális Alap autonóm szervezet és azok a döntéshozó testületek, amik létrejöttek, ezt mind fölvállalták. Nekem nagyon rossz kedvem van ettől, nem is fogok erről sokat beszélni. Én már ebben úgysem veszek részt, de a mai napig nem látom be, hogy kinek és miért fájt ez a történet ennyire. Milyen okból avatkoztak be rossz időben és rosszkor.

KáPéJé : Úgy látom, van köztetek egy kis magán-vita. Nem osztanátok meg velük, András és Vilmos, min vitáztok?

Kocsis András : Néhány mondatot hadd mondjak, nagy fájdalommal. A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülésülése három évvel ezelőtt fogalmazta meg az öt elemből álló programot.

KáPéJé : Zentai Péter nevét említsük meg.

Kocsis András : Természetesen, Péter az egyesülés igazgatója, ő volt az, aki elnökségünk döntése alapján rettenetes lobbierővel próbált három éven át egyeztetni szervezetekkel, kormányzattal, sorolhatnám tovább. Három év alatt jutottunk el odáig, hogy egyáltalán a hajdani kulturális miniszter hajlandó volt foglalkozni ezzel a programmal. Ami az után következik, annak is körülbelül 1-1.5 éves története van. Nagyon felelősnek tartom magunkat a kialakult helyzetért. Nagyon nem szeretném a labdát dobálni, de igen, a szervezetek, az NKA, az NKA Főbizottságának tagjai, a könyvszakma szereplői, a könyvtárosok, felelnek a Márai program csúszásáért. Adva volt egy olyan lehetőség, hogy egymilliárd forint kerülhessen be a magyar könyvszakmába, illetve a magyar könyvkultúrába. Ekkora volumenű program soha nem volt. Megszületett a döntés, majd elindultak a rettenetes viták. Kéjes magyar közjáték, mert itt élünk, ebben az országban. Ezerféle akarat, ezerféle indulat. És egy ideig, sajnos nem az volt a cél, hogy a magyar nyelv védelme, a nyomtatott kultúra, mint olyan megjelenhessen benne, nem. Elindult a vita, hogy a könyvtárak pénzt kérnek, hogy az írószervezetek egészen más filozófiában gondolkodnak, hogy az egyik csoport mást gondol, a harmadik csoport megint mást gondol. Végül eljutottunk egy konszenzushoz, bizony későn. Ebben teljesen igazad van, Vili. Azt még szeretném elmondani, megvédendő az előző kulturális minisztert, ugyanis a politika nem hajlandó tudomásul venni, hogy az NKA egy önálló szervezet. Ez nem úgy van, hogy egy miniszter kiad egy napiparancsot, és az alapján strukturálódik egy Márai-program, legalábbis a ma érvényben lévő jogszabályok szerint. Ezért a felelősség valóban a mienk is, és ne lökdössük át kizárólag a politika oldalára. Az más kérdés, hogy az elmúlt két hónapban sajnos erősen megszólalt a politika. Ezt az NKA-nak kellett volna indítania. Sajnos, most már mindenkit érint az elvonás, az NKA-nál ez kettőmilliárd forintot jelent. Ameddig ennek a felszabadítása nem történik meg, kétséges az indulás. Senki nem tudott erre semmit mondani, ígéretet tenni. Természetesen, hogy nem tudott, az egy egészen más döntésstruktúra következménye. Ha valóban mi vagyunk egy kicsit összefogottabbak - és nagyon szeretném használni a többes számot -, ha nem megyünk bele olyan vitába, hogy akkor most az élő magyar irodalom [támogatottsága] 40-45 vagy 50-55% legyen. Időben kellett volna egyeztetni, ebben meg lehetett volna egyezni. Az elhúzódó egyet nem értés következtében most valóban nincs Márai-program. Ha meg tudtuk volna tenni az első lépést februárban, „ahogy azt Hiller úr bejelentette", akkor már túl lennénk az első körös kiíráson. Felvetődött még egy gondolat. A mai napig is él, éget bennünket ez a vita. Nagyon sokan megkérdezik, hogy ehhez a könyvtárosoknak mi köze van? Nagyon örültem [Győri László], hogy megszólaltál a könyvtárosok nevében. Kérem, gondoljon valaki bele, hogy a könyvtárak is rettenetes helyzetben vannak, vannak fizikai dimenziói egy könyvtárnak. Hogy működött a Soros támogatási program '93-94-ben? A Soros Alapítvány akkor kitalálta azt a megoldást, hogy kiadóktól egy bizottság kiválasztott könyveket, és hatszáz darabot fölvásároltak, és elküldték a könyvtárakba. Szeretném elmondani, hogy még tavaly is találtak olyan csomagot, amit '95-ben megkaptak, s amit az adott könyvtár azóta föl sem bontott. A könyvtárak egy része azt mondja, hogy ez ne így működjön. Még egyszer szeretném elmondani, a magyar könyvkultúra egy végtelen színes valami, a lírától az ismeretterjesztésen át a szakkönyvekig. Nehezen tudnám elképzelni azt a tiszta paternalista felfogást, hogy megmondják, mire van szüksége az embereknek. Az emberek sok esetben tudják, hogy mire van szükségük. Teljesen egyértelmű, hogy értékorientációval ezt a választást segíteni lehet. Nagyon óvnám magunkat attól, hogy ilyen direktíva jelleggel kötelező anyagokat kelljen gyűjteni. Nem tudom, ki veszi magának ezt a bátorságot. Utolsó mondat: a Márai-programban hármas szelekció volt. Az első szelekció azt jelentette volna, hogy meghatározódott egy feltételsor, hogy milyen könyvekkel lehet a Márai-programban pályázni. Nem lehetett mindennel, szó sincs róla, jól kodifikáltan ez körül volt írva. Majd jött volna a tíztagú bizottság, a különböző írói szövetségek tagságával, az NKA tagjaival együtt, ehhez a kiadóknak közvetlenül semmi közük, könyvtárosok is benne lettek volna. Az én feltételezésem szerint az első körben kb. 3000-3500 címmel pályáztak volna a kiadók. Ebből kellett volna kiválasztani azt az 1000-et ennek a tíztagú testületnek, amiről azt gondolták - ez egy értékorientáció -, hogy a könyvtárak számára ezt felkínálják. A harmadik választási metódus a könyvtárak részéről lett volna. De jelen pillanatban sajnos nem látható a konszenzus a kötelező könyvcímekkel kapcsolatosan.

Mezey Katalin : Bocsánat, hadd hívjam fel mindannyiunk figyelmét még egyszer arra, hogy az államtitkár úr arra kért mindenkit, aki érdekelt, hogy július 31-ig, augusztus 1-ig küldjék el a véleményüket.

Csaplár Vilmos : Július elsejéig, és ő fogja augusztus elsején...

Mezey Katalin : Tehát mód volt ezek után is, amikor megfeneklett a program, mód volt mindannyiunknak  javaslatokkal előállni, bizonyítani, hogy szükség van rá. Bízzunk benne, hogy kiformálódik az új Márai-program, úgy, ahogy a mai anyagi viszonyok között lehetséges.

Csaplár Vilmos : Elsejére ígérte a választ, de ez júliusban volt még, mielőtt ezeket a kétmilliárdos elvonásokat bejelentették. Most attól mi változik - az a biztos, hogy időben változik. Vártunk, és mindent úgy csináltunk, meg is írtuk a javaslatainkat közösen, úgy tettünk, mintha semmi baj nem lenne. [Július 28-a van és] várjuk, hogy augusztus elsején mi hangzik el ezzel kapcsolatban.

Harsányi László : Csak a pontosítás kedvéért, a Kulturális Alap vezetését, döntéshozó testületét nem kérdezték meg azóta sem. A tényleg tisztelt államtitkár úrnak el kéne viselnie, hogy a Kulturális Alap tényleg entitás. Nem rólam van szó, nekem két napom van az elnökségből hátra. A Kulturális Alap törvényi szabályozás szerint kizárólag és egyedül a miniszternek tartozik felelősséggel. Minden javaslatot örömmel veszünk, csak egy olyan vita, ahol az Alap különböző, eddigi döntésben részt vett tagja nem vesznek részt, az elég furcsa lenne.

Csaplár Vilmos : Laci, pénzügyileg nézve a dolgot, hát itt óriási lottóláz volt az elmúlt hónapokban, míg a hárommilliárdos nyeremény el nem ment. Nincsenek már adatok arról, hogy mondjuk július 30-ig úgy fölszökött a lottóból fakadó jövedelem 90%-a, hogy még a kétmilliárd elvonása ellenére is elég sok pénzt fog kapni az Alap? Vagy erről neked már nincsen tudomásod?

Harsányi László : De, van. Igen, az elmúlt három hónapban az átlagot meghaladó bevétele keletkezett a Kulturális Alapnak. Nem tudom a júliusi számot, a kihúzott ötös lottó után természetszerűleg visszaesik ez a bevétel. De a kétmilliárd, hölgyeim és uraim, az iszonyatosan nagy pénz, főleg akkor, ha belegondolnak, hogy az Alap működése tízenvalahány éve olyan, hogy a megtervezett költségvetése kétharmadát az év első felében költi el, hogy beindítsa a programokat, és ami hátramaradt az a kisebbik rész. Ha pontos számot nem is tudok fejből mondani, a kétmilliárd után az Alapban néhány százmillió forint maradt erre az évre. Nem sok pályázatot fognak kiírni. Rögtön, hogy nehogy félelmet keltsek, természetesen tudomásom szerint ki fogják írni a kulturális folyóirat-pályázatokat év végén, hiszen az mindig a következő évben megy. Elképzelhető, Vili, hogy október táján az akkori vezetés azt mondja, hogy fölszaporodott a bevétel, és úgy látjuk, hogy a tervezettet meghaladó bevétel keletkezik. Én erre becslést merek tenni. Azt gondolom, ha ilyen jó lesz a második félév - vagy nem ennyire jó, de jó lesz - akkor körülbelül 5-600 millióval több bevétele keletkezhet a Kulturális Alapnak, mint amennyit betervezett. Akkor év végén a Márai-program első ütemét be lehet tervezni. De ilyen becslésekre, most felelősséggel vállalkozni nem lehet.

KáPéJé : Ha itt időhúzásról, időnyerésről van szó, azt is meg lehet érteni, hiszen aki kormányszinten most került helyzetbe, ismerkednie kell a történetekkel. Én inkább erre gyanakszom, javaslatok bekérése, Tokaj, mintha időnyerésre menne a játék. Akar valaki erről mást is mondani?

Kocsis András: Nagyon racionális érv, amit a [Harsányi] Laci mondott, ez finanszírozási kérdés. Összesen az NKA-nak optimális számítások szerint idén 10 milliárd forint áll majd rendelkezésére.  Ebből  2 milliárdot zárolt a kormány, vagyis éves szinten jelenleg kb. 8 milliárd áll rendelkezésre. Többen voltunk kuratóriumi vezetők, így tudható, hogy a döntések jelentős része már az első félévben megszületik. Ennek következtében azt gondolom, hogy jelenleg a Nemzeti Kulturális Alapnál ez évben már csak kb. 1-1,2 milliárd forintnyi elkölthető pénz áll rendelkezésre. Ahhoz, hogy a program idén beinduljon, gyakorlatilag az összes kuratóriumtól el kellene vonni a második félévre szánt összegeket. Működik az a tízenvalahány kuratórium, abból meg egy kulturális belháború alakulna ki, ha ez megtörténne. Ennek egyetlen megoldása van, ha valóban az ország gazdasága olyan irányt vesz, hogy a kormány azt gondolja, ezt a két milliárd forintot már nem kell zárolni. Csak ezt az egy lehetőséget látom.

Csaplár Vilmos : Amikor abban a hitben osztják szét máshova a pénzt, hogy majd jön még pénz, de nem annyi jön, akkor visszavesznek onnan, ahova korábban bővebben adtak, hogy oda jusson, ahova korábban nem jutott, mert nem jött be a pénz vagy el lett vonva. Én el tudok képzelni egy ilyet, ettől nem lehet senki megsértődve. Nem kell elkölteni előre a pénz.

Harsányi László : Nem lehet, a kötelezettségvállalást nem mondhatja föl a Kulturális Alap, ez teljesen nyilvánvaló.

Csaplár Vilmos : Ezek szerint az jár jól, aki előbb megkapja a kötelezettséget, és utána nem jön be a pénz, a többiek rosszul járnak.

Harsányi László : Praktikusan ez történt ebben az évben, igen.

KáPéJé : Vasy Géza akar még szólni, úgy látom.

Vasy Géza : Teljesen egyetértek Csaplár Vilmossal, hogyha elvonások vannak, akkor azoknak arányosnak kellene lennie, még akkor is, ha itt egy új program beindításáról van szó. Nyilvánvaló, hogy egymilliárdot idén semmiképp sem lehet már a Márai-programra elkölteni. De például annak a harmadrészét, vagy 40%-át a legnagyobb nyugalommal el lehetne költeni. Közbevetőleg hadd jegyezzem meg, hogy a Márai-program megvalósulás előtti végső változatában szó nem volt arról, hogy 100 millió forintot kapnak az írószervezetek. Ez egy békebeli ábránd lehetett, sajnos ilyenről nem volt szó. Az írószervezetek lényegében ki voltak hagyva a több hónapos folyamatból, legalább is a Magyar Írószövetség 100 %-osan ki volt hagyva ebből a folyamatból. Nem rossz pillanatban, hanem a megvalósulás pillanatában értesültünk olyan dolgokról, amik elfogadhatatlanok voltak, ahogy elfogadhatatlan számunkra változatlanul, hogy a könyvtáros szakma dirigálja ezt az egész programot. Ez egy nonszensz, amikor írókról és írók műveiről van szó. A másik nonszensz pedig az, ami most is elhangzott, hogyha az 1000 cím szabadon kerül a könyvtárak elé választásra, akkor nyilván könyvek sorozata lesz, főleg kortárs szépirodalom és főleg a fiatalabb évjáratú szerzők műveinek sorozata, amiből 10-20-50-100 példányt fognak a könyvtárak rendelni. Következésképpen a könyv kiadhatatlan lesz, mert ahhoz legalább 300-400 példány kellene, hogy rentábilissá válhassanak. Egyetértek, nyilván sokoldalú a felelősség, de én nem hiszem azt, hogy az írószervezetek ebben hibásak vagy vétkesek lennének. Az írószervezetek a semlegesítésüket kifogásolják, és az érdekeik figyelmen kívül hagyását.

Harsányi László : Ott ültetek nálunk, Géza, az isten szerelmére!

Vasy Géza : Egy évvel ezelőtt, egyetlen alkalommal.

Harsányi László : Így van, és az lett megvalósítva, amiben akkor maradtunk.

Vasy Géza : (Üvölt) Nem igaz! Nem igaz!

Csaplár Vilmos : Laci [Harsányi], én is azt állítom: azt beszéltük meg, hogy az egy előzetes megbeszélés volt, utána fogunk véglegesen egyeztetni, és el fogjátok küldeni nekünk azt az anyagot, ami akkor hirtelen került az asztalunkra. És ez, Laci, nem történt meg. De ennek ellenére, az tény, hogy az a bizonyos 100 millió forint szerepelt ebben a tervben. Hozzá kell tenni - Zentai és a könyvkiadók munkáját méltatva -, hogy a Márai-program eredetileg egy öt pontból álló terv volt, aminek a könyvtári támogatás csak egy pontja.

KáPéJé : Szeretném, ha valaki elmondaná, mi az az öt pont.

Csaplár Vilmos : Jó, akkor majd a Kocsis András elmondja, de én most azt szeretném mondani, hogy valóban volt egy 100 millió körüli tétel, ami az eredeti Márai-koncepcióban arra volt fönntartva, hogy a könyveket egy program keretében népszerűsítése. Például a Szépírók Társasága A könyv utóélete című programjával, az Írószövetség, a JAK, a FISZ hasonló programjával pályázhatott volna. Az NKA-nál elfogyott a pénz, a Szépirodalmi Kollégiumnál közben meg kistafírungoztak három évre előre különböző folyóiratokat, és utána azt hitték, hogy majd több pénz lesz, de nem lett...  Ez az előbb elmondott forma... Mi azóta is várjuk, hogy pályázhassunk, mert ilyen módon az egyik pénzforrásunk teljesen eltűnik. Ez meg volt hirdetve, Géza, és utána volt még...

Vasy Géza : Meghirdetve semmi nem volt.

Csaplár Vilmos : A kiírásban benne volt.

Vasy Géza : Az nem jelent meg, nincs meghirdetve.

Csaplár Vilmos : A kiírás tartalmazta. Valóban a másik része, a 40 millió, valamilyen formában kísérőtevékenységet jelentett volna. Persze ez a 100 millió aztán még kevesebb lett, most már még kevesebb - ebbe én nem látok bele. De volt egy ilyen, és hasznos lett volna, hogy a Márai-program tartalmazza. Ez azért volt így, mert nem az egész program valósult volna meg az öt pontjával, hanem csak egy pont, amibe egy másik pontnak egy részét belevették, tulajdonképpen a Márai-program másfél pontját akarták beleszorítani ebbe az első pontba; írók, ösztöndíjak, egyebek. Hát ebből lesz most az, ami lesz.

KáPéJé : Mielőtt átadnám Kocsis Andrásnak a szót, hogy elmondja azt az öt pontot, Gács Anna akar Vasy Gézának válaszolni.

Gács Anna : Azt gondolom, Vasy Gézának abban tökéletesen igaza van, hogy ez a program a kortárs magyar irodalom nem minden szegmense számára egyformán kedvező. De arról szó sem volt, az én emlékeim és tudomásom szerint, hogy ez legyen az egyetlen fajta támogatása a kortárs magyar irodalomnak. A Szépirodalmi Kollégium éppen ennek megfelelően kezdte el átalakítani a támogatási politikáját, amikor úgy tűnt, hogy beindul a Márai-program. Úgy döntöttek például hogy azok a kiadói tevékenységek, amelyek számára a Márai-programban szereplő támogatási forma nem előnyős, továbbra is kapjanak támogatást a kollégiumtól - ilyen tevékenység például az első kötetes szerzők kiadása. Tehát nem arról volt szó, hogy a Márai leváltana mindenféle egyéb támogatási formát, hanem pluszban jelent volna meg, és nyilván átalakította volna az egyéb pályázati kiírásokat. Ezzel önmagában szerintem nincsen semmi probléma. A probléma akkor keletkezett, amikor kiderült, hogy a Máraira, illetve más hagyományosan a Szépirodalmi Kollégium által meghirdetett pályázatokra nincs pénz.

KáPéJé : András, akkor elmondanád azt az öt pontot?

Kocsis András: Nagyon röviden, mert ugye, most már ez is jelentősen változott. Inkább azt mondom, hogy mi volt az egésznek az alapfilozófiája. Az egésznek az alapfilozófiája az volt, hogy a Márai-program létrejöjjön. Második lépésben egy Nemzeti Könyvalap létrehozását szerettük volna javasolni nagyon komoly pénzzel, mondhatom, hogy 2-3milliárdos nagyságrenddel kellett volna kezdeni. Írói ösztöndíjakban gondolkodtunk. Fontos eleme lett volna a magyar irodalom, illetve a magyar szerzők külföldi jelenlétének az elősegítése és beemelése. Szeretném elmondani, és itt egy kicsit mindig zavarba jövök, lehet, hogy szegény hallgatók unják is. Van egy alapvető félreértés, vagy elbeszélünk egymás mellett. Eredetileg a Márai-program nem a magyar szépirodalom programja lett volna, ez egy alapvető tévedés, Márai-program a magyar könyvkultúra programja lett volna, amelynek nagyon fontos része a magyar szépirodalom, de már említettem, ide tartozott volna a szakirodalom, az ismeretterjesztés, a tankönyv, a szakkönyv. Egy jóval komplexebb program, amit mintha megpróbálnánk leszűkíteni csak a magyar szépirodalomra, amit én rettentően fontosnak tartok, csak úgy gondolom, eredetileg nem erről beszéltünk. Itt bejött egy fontos megjegyzés, valóban így van: a Márai-program többletpénzt hozott volna a mi világunkba, mert a Nemzeti Kulturális Alap elvileg ugyanúgy működik tovább, az 1 milliárd forint többletforrást jelentett volna. A másik, nem biztos, hogy mindenki tudja, azért több forrásból táplálkozik a magyar irodalmi mecenatúra, ha kevés is az a pénz, amire szükségünk van. A Magyar Könyv Alapítvány - itt ül Károlyi Dóra, Margócsy István - fontos mecenatúrát jelent, és ne hagyjuk ki a MASZRÉ-t. A MASZRE évente 150-200 millió forintot pályáztat írószervezetek között. Többek között az Írószövetség és a Szépírók Társasága is meglehetősen komoly összeget kap, azért, hogy szerzőit különböző programok keretében támogathassa. Örülnék, ha valaki ezt egyszer a neten megnézné; 40-50 szervezet kap különböző programok finanszírozására pénzt. Persze mindig több az igény. Lett volna egy kétszer 30 millió forintos ösztöndíj - ami valóban most megint, a megfogás miatt nem lett meghirdetve -, ez harmincszor 1millió forint kifejezetten írók, és harmincszor 1millió forint pedig szakírók részére lett volna kiírva. A MASZRE a Nemzeti Kulturális Alappal közösen írta volna ki.

Harsányi László : És 20-20 millió, amit a Márai-program vitt volna.

Kocsis András : Így lett volna a 100 millió, 50 millió, 20+30 a szépirodalomnak, plusz 20+30 a szakíróknak.

Kápéjé : Mindez a Szerencsejátékokból, állami finanszírozás nélkül.

Csaplár Vilmos : Azt is hozzá kéne tenni a pontosság kedvéért - és szintén a könyvkiadók javára írandó -, hogy az eredeti kuratóriumi összetételhez képest, épp a MKKE volt az, amelyik kiharcolta azt, hogy legyen más a kuratórium összetétele, a könyvtárosok dominanciáját valamennyire visszafogandó. Így került be az eredeti formációhoz képest a két írószervezet képviselője, az Írószövetség és a Szépírók Társaságáé, és így került be a MKKE képviselője is. Azt lehet mondani, hogy nincs azért akkora ellentét közöttünk, mint amekkorának látszik.

 KáPéJé : Beszéltünk a honoráriumokról, arról, hogy a szerzők hozzájutnak-e és milyen honoráriumhoz jutnak hozzá. Elhangzott az is, hogy a folyóiratokat támogatja az NKA, meg a folyóiratok legalább fizetnek is a szerzőnek. Szerintem a kiadók is fizetnek... El szeretnék mondani valamit, amit lehet, hogy sokan ismernek már. Németországban, ha megjelenik egy szerzőnek a könyve, akkor vagy a kiadó, vagy a kiadó más vidéki szervezetekkel összefogva, turnéztatja a szerzőt. Különböző vidéki városokban, sőt még falvakban is. Én kisebb településen is láttam Bodor Ádám könyvének plakátját, amikor németül megjelent. Azt hallottam különböző német íróktól - kisebb írókról van szó természetesen -, hogy nagyon gyakran egy-egy ilyen turné alkalmával több tiszteletdíjat kap, több jövedelemhez jut, mint amit könyve után kaphat. Gondoltatok-e valami hasonlóra a Márai-program tervezése közben? Egyáltalán jó út-e ez? Itt van a Szépírók Társaságának több évre visszatekintő programja, A könyv utóélete , tulajdonképpen az, amit a németek már rég kitaláltak, de kaliberében mégsem akkora.

Csaplár Vilmos : Elhangzott, hogy a Márai-program tartalmazott egy összeget, amely könyv-könyvtárkapcsolat, olvasókapcsolat kísérő program volt, a másik része pedig ösztöndíj. Az egyik része ilyen, erre akartunk mi pályázni, ez elúszik, és természetesen marad a MASZRE, ami tényleg, ahogy azt a Kocsis elmondta, nagyon fontos tényezővé vált e tekintetben számunkra is. Én úgy tudom, hogy Németországban helyi pénzek is vannak ezen a területen, vagy mondjuk úgy, ott természetesen több helyi pénz van, mint itt. Itt is vannak olyan helyszínek, ahol van helyi pénz.  A könyv utóélete c. program gyakorlatilag író-olvasó találkozóknak a sorozata, évek óta van, de vannak különböző, ehhez hasonló rendezvények, amiket innen-onnan támogatnak. A mi programunk gyakran tud kapcsolódni ezekhez, a költségek egy részét a meghívó fél, a partner vállalja. Ha mi fizetjük a honoráriumot, az útiköltséget, akkor ők adnak szállást, vacsorát, ők fizetik a terembérletet. A legtöbb esetben ebben részt vesznek a helyi erők, közösen csináljuk. Nem tudom, hogy az Írószövetség programjai hasonlóak-e. Én azt veszem észre, hogy van a helyekben pénz, csak sokkal kevesebb, mint Németországban; most még kevesebb van. Tehát ezek a programok nem tudnak olyan nagyszabásúak lenni, turnékká alakulni. Lehetséges, hogy a németeknél a könyvkiadók is részt vesznek ebben, ők is tesznek bele pénzt, lehet, hogy még kevésbé híres írók esetében is, hátha majd megtérül; ez azt jelenti, hogy a könyvkiadóknak is van erre keretük. Netán még a könyvterjesztők is részt vesznek esetleg benne, ami itt Magyarországon nem szokás, egyelőre. Ez még kiaknázatlan terület.

KáPéjé : Géza, akarsz ehhez hozzászólni? Az Írószövetségnek is vannak ilyen programjai, rendszeresen én is megkapom a meghívókat, de nincs neve. Vagy van neve?

Vasy Géza : Aki kinyitja a Könyvhét legújabb számát, az Vörös István képe mellett látja a címet A szocialista brigádok dicsérete . Manapság ez groteszkül vagy humorosan hangzik, de tény az, hogy persze hogy más volt 40-50 évvel ezelőtt a világ, mert 40-50 évvel ezelőtt volt a kultúrházaknak, művelődési házaknak, könyvtáraknak olyan hálózata, amelyben mindig - nyilván az akkori tanácsházak, a mai polgármesteri hivatalok költségvetési keretéből -, mindig rendelkezésre állt egy összeg, amiből ilyesmit finanszírozni lehetett. Ez nem ma, hanem a '80-as évek közepén kezdett felszámolódni. Először a pénz tűnt el, aztán a művelődési házak hálózata, és könyvtárak, megszűntek a szakszervezeti könyvtárak, és ez úgy ahogy volt valahogy elfelejtődött. Természetesen az Írószövetség tagjai, íróink egyrészt a klubhelységünkben, a Bajza utcában, másrészt ahol csak lehet, például emberemlékezet óta az ünnepi könyvhéten járják az országot. Említetted a pénzt. Hadd mondjam el azt, miután nagyon szűkösek a keretek, egy író legfeljebb két rendezvényen vehet részt, és bruttó 25000 forintot kap rendezvényenként. Ez több, mint a könyvének a mellékes honoráriuma, de mivel ez adóköteles, stb., ebből sem fog az író meggazdagodni. De nem is ez a baj, mert a közönségkapcsolat szerintem nélkülözhetetlen egy normális író számára, ha csak nem valami nagyon ezoterikus személyiség az illető. De előfordult idén is - ugye a megyei könyvtárakon keresztül szervezzük ezeket a rendezvényeket -, hogy a megyei könyvtár azt mondta néhány felajánlott íróra, akinek könyvheti könyve jelenik meg, hogy őket nem hívják meg, mert a közönség nem kíváncsi rájuk. Tehát ők előre tudják, hogy a megyeszékhely közönsége nem lesz kíváncsi X vagy Y íróra. Hát ez van...

KáPéJé : Kiss Gábor akar szólni. Hadd mondjam el, hogy a lapban van egy nagyszerű írása arról, hogy hogyan tűnnek el szavak, hogyan kerülnek be új szavak a nyelvünkbe, és milyen borzasztóan nagy szükség van arra, hogy ez a folyamat egyrészt lezajlódjon, másrészt pedig a régi szavakat, amiket már nem használunk, mert esetleg már nem használatos vagy nem is létező tárgyhoz kötődnek, azokat valahogy az irodalomba beemelve hasznosítani tudjuk.

Kiss Gábor : Másról szeretnék beszélni. A fejemet az író-olvasó találkozókon kaptam fel. Azért a kudarc esélye benne van ezekben az író-olvasó találkozókban. Miért? A bevezetőben hallottuk, hogy Kassákot nem olvasták, most sem olvassák, mégis nagy író. De a mai magyar írók mindent megtesznek-e, kiszolgálják-e a potenciális olvasóikat? A közönség soraiból szólok. A Tinta Könyvkiadó, szótárak kiadója, mint a nyelvvel foglalkozó, természetesen nagyon erősen a nyelvhez kötődik. Zárójelben megjegyzem, hogy nagyon-nagy problémák vannak. Magyar Értelmező Szótár 35 éve jelent meg. Miért van munkája a bíróságoknak? Mert lehet szavak jelentésén vitatkozni. Betelefonálnak a kiadóba, hogy meg tudom-e mondani mit jelent egy szó. Mondom, meg tudom mondani, igen. A kérdezett szó: megfizetjük. Tehát kiszolgálja-e a mai magyar író az olvasóját? Húsz év eltelt a rendszerváltás óta. Felteszek egy kérdést, Jókai A kőszívű ember fiai t hány évvel írta a '48-as szabadságharc után? Megszületett-e - lehet, hogy megszületett, de hozzám nem jutott el - a rendszerváltásnak a regénye, vagy a regényei a magyar írók részéről? Megszületett-e a bankprivatizáció regénye? Olvasunk-e erről? Ha ezeket a könyveket letenné a mai magyar írótársadalom az asztalra, megfordulna a helyzet és volna lehetőség arra, hogy a magasnak nevezett rétegköteteket egy ilyen bombasikernek a bevételéből támogassa. Az a véleményem, hogy az írók is felelősek a kialakult helyzetért. A Márai-programról nekem sajátos a véleményem. A Márai-program egy elhibázott demokrácia-felfogás áldozata. Ide felelős kultúrpolitikusok kellettek volna, akik azt mondják, hogy így lesz, mert így jó. Az, hogy bele akartunk szólni a döntéshozásba mindnyájunk felelőssége. Megválasztottunk embereket, náluk a kassza kulcsa, bízzunk benne, hogy akik ott vannak, azok felelősen döntenek a mi érdekünkben, az írók, az olvasók érdekében. Milyen egyeztető bizottságot hozott létre Klebelsberg Kunó. Semmilyet, döntött, és létrehozta a munkáját. Felelős politikusok kellenek, felelős kultúrpolitikusok. A magyar történelemnek tulajdonképpen az a rákfenéje a kiegyezésig visszamenőleg, hogy nincsenek jó kultúrpolitikusaink, kivétel az a néhány a két világháború között, és nincsenek felelős, nagyformátumú politikusaink sem.

Csaplár Vilmos : Mint érintett, nem tudom válaszolhatok-e erre a határozott és igen számon kérő beszédre. Jókai Mór, ugye, megjelent folyóiratokban. Ez az általad említett regény is folyóiratban jelent meg először. Voltak tehát folyóiratok, amik folyamatosan közölték ezeket a folytatásos regényeket, nagyon divatos volt. Akkor, amikor Jókainak könyvben akarták kiadni a regényeit, nem tudták összegyűjteni a megfelelő számú előfizetőt. Igen nagy probléma volt könyvben kiadni Jókainak ezeket a teáltalad már úgy emlegetett regényeit, hogy ő kiszolgálta az olvasóközönséget. Egyáltalán ez a kiszolgálni az olvasóközönséget, meg szolgálni az olvasóközönséget... Lehet, hogy én az írói szabadság rákfenéjében szenvedek, de ez egy kicsit bonyolultabb kérdés, mint ahogy te itt felvetetted, még a Jókai példája is azt bizonyítja, hogy utólag levezetni valamit olyasmiből, ami nem is úgy történt, kétséges.

KáPéJé: Annyit hadd mondjak én is, hogy születtek regények a rendszerváltásról, privatizációról. Ha például Kerékgyártó István nevét említem, akkor utána lehet nézni a címeknek, mert még sorolható. Kukorelly Endre azt akarja, hogy legyünk interaktívak.

Kukorelly Endre (A hallgatóság soraiból): Kezdtétek Tandorival, és utána három perccel eljutottatok a pénzig. Oké, semmi probléma ezzel. Egy dologra azért én is felhívnám a figyelmet. Amikor elkezdünk mi irodalmárok pénzről beszélgetni, akkor rögtön beleesünk ebbe a remegő hangregiszterbe, és rögtön elkezdünk ilyeneket beszélni, hogy gyenge, meg kevés, meg támogatás. Támogatás nem tudom hányszor hangozott el. Meg koldulás, összeget koldulni... Baromira nem szeretem ezt a dolgot. Igazából az a helyzet, hogy szembe kéne néznünk azzal, hogy a magyar irodalom kiárulta magát valami tűrhető vagy normális helyzetből. Gondoljunk csak bele, hogy középiskolában csak irodalom-oktatás van, tehát az összes művészeti ágból csak az irodalmat tanítják. Ennek ellenére a magyar irodalomra fordított pénz töredéke az összes művészeti ágra fordított pénzeknek. Elhangzott az opera példája - én is operamániás vagyok -; 5 és 8 milliárd között kap támogatást, az irodalomra, a könyvtámogatásra meg összesen fél milliárd jut. Egy ember által nem megnézett közepes költségvetésű magyar filmre is 200 millió megy el, és nem nézik meg többen, mint ahányan megvesznek egy könyvet. Ezen is el lehetne gondolkodni. Igazából szerintem ezzel a remegő hanggal fordítva ülünk a lovon. Szembe kéne nézni azzal, hogy mitől van ez a helyzet. Attól van, hogy a kortárs művészetek, és ezzel együtt a kortárs magyar irodalom egy terra incognita a mai magyar társadalom számára. Nem úgy szocializálódtunk az iskolában, hogy létezik egyáltalán olyan, hogy kortárs magyar irodalom. A középiskolai oktatás megáll egy hatvan évvel ezelőtti dolognál, maximum Radnóti Miklóst veszik utoljára. Még egy normális, átlag művelt, érettségizett ember számára sem létezik a kortárs magyar irodalom, nem, a kortárs magyar írók nem léteznek. Kivéve azt az egy kezemen meg tudom számolni hány írót, akik rendszeresen szerepelnek a TV-ben, és valami módon helyzetbe hozták magukat. Véleményem szerint - és én is használom a szót - a támogatásnak, a pénznek oda kellene folynia, hogy ne egyszerűen az legyen, hogy kapjanak az írók, meg kapjanak ingyenkönyvet, hanem arra kellene mennie a pénznek, hogy minél több kortárs írót megismerjenek. Amit Vilmos is említett, amit a Szépírók csinálnak A könyv utóélete címmel, és amit nyilván az Írószövetség is csinál; az író-olvasó találkozóknak van értelme. Még egy fokkal nagyobb értelme van annak, hogy az írókat elkalauzolják középiskolába, ahol irodalomórákat tartanak. Én mindig elmegyek mindenhova, ahova hívnak, és a következőket tapasztalom: az első tíz percben üveges szemmel néznek rám a gyerekek, ott áll mellettem a magyar tanár, aki engem egyébként meghívott, tehát a legjobb, elit magyar tanár; ott áll összehúzott kuksilukkal, és meg van ijedve. Mert az van, hogy a gyerekek nem értik, hogy mi van. Miért ilyenek az írók, az írók nem 150 évvel ezelőtt haltak meg, és nem bronzba öntve állnak a Duna partján és mutatnak a kettes villamos megállója felé, mint Petőfi Sándor? Mert az a normális író, aki minimum 150 évvel ezelőtt halt meg. És körülbelül 20 perc kell, amíg föllazul a társaság, de a második húsz percben már lehet velük beszélgetni mindenféléről. Nem csak fociról, meg csajokról, hanem lehet például irodalomról is beszélni, és a harmadik - az már nincsen. Ha harmadik 20 percben kialakulhatna valami, a társaságnak legalább a kétharmada rácuppan ilyenkor az emberre. Szerintem mindenkire, aki el tudja magát egy kicsit is adni, és nem komoran csinálja a dolgokat. Erre kellene a pénz adni. Egész egyszerűen viszonylag sok pénzzel érdekeltté kéne tenni a középiskolát is meg az írót is, mind a két oldalt, hogy menjenek el. 10 könyvet oda kellene ajándékozni a gyerekeknek, ha nem is ingyen, 100 forintért, jelképes áron, hogy mégis érezzék, valamennyi pénzt kiadtak érte, stb. Mert én hiába viszek el magammal három könyvet, nem tudják megvenni. Ha elmegy onnan az író, a gyerekek el fognak róla feledkezni, de ha 3-4 gyerek megkapja azt a könyvet, aláíratja az íróval, el fogja olvasni, talán még be is jelöli a facebook-on... Az a gyerek meg lesz véve a kortárs magyar irodalom számára. A horizontjába kerül, hogy van ilyen diszciplína, mert nincs a horizontjában. Ez a probléma. Én hiába megyek megyei könyvtárba vagy bárhova író-olvasó találkozót tartani, elmegy oda az a 10 kávénéni vagy keksznéni, vagy az a 3 könyvmoly... Annak tényleg olyan túl sok értelme nincsen. De ha középiskolába mennének az írók, az szerintem egy elképesztő tanulási folyamatra rúgná a gyereket, a legbutább gyereket is, egyáltalán fölfognák, hogy van ilyen is. Én azt mondanám, hogy annak a programnak, ami pénzzel bír, annak ezt kellene nyomatni. Érdekeltté kéne tennie minden magyar írót. Az íróknak kapniuk kéne 100 ezer forint honoráriumot; kapjon akkora pénzt, hogy ne tudjon ellenállni a csábításnak. És ha elmegy, ha már ott van, rá fog jönni, mekkora élvezet, mennyire élvezetes a gyerekekkel összehaverkodni, dumálni nekik mindenféléről.

KáPéJé : Ehhez a témához azzal kapcsolódnék, hogy találkoztam Balassagyarmaton egy magyar tanárral, aki minden író-olvasó találkozóra elviszi az osztályát csak azért, bevallottan, mert ő nem érti azt az irodalmat, amit tanítania kellene, és így hátha közelebb kerül ő is meg a diákjai is.

Gáspár Ferenc (a hallgatóságból): Nagyon örültem annak, amit a Kukorelly Bandi mondott. Ő gimnáziumokba jár, én általános iskolákba járok, interaktív órákat tartok. Ifjúsági történelmi regényeket írok. Egy általános iskolás gyerektől nem várhatom el, hogy a könyveimet elolvassa és kérdéseket tegyenek fel ezzel kapcsolatban. Viszek kardokat, maketteket, fegyvereket, kihívom őket és interaktív órákat tartok. Ezenkívül országos vetélkedőket szoktunk rendezni, mert van egy saját kiadóm is. Ezekre az országos vetélkedőkre egy időben Miskolc önkormányzata adott pénzt, az első díj egy diósgyőri kirándulás volt, de pénz hiányában ez is kifulladt. Szeretném támogatni, ami elhangzott előttem, nagyon szeretik a gyerekek, és nagyon beindul az aktivitásuk. Voltam már Kárpát-Ukrajnában és Erdélyben is, sokszor tényleg minimális pénzből. Van egy írótársam a Cserenyák Imi, aki most már velem szokott tartani, ő is írt ifjúsági regényt.

KáPéJé : Át szeretnék térni egy másik témakörre.

Csaplár Vilmos : Még egy pillanatra, ehhez mondhatnék valamit? Vagy előbb a Géza? Jó.

KáPéJé : Rendben, Vasy Géza. Aztán majd szeretnék elmenni Kertész Ákos felé az elektronikusan megjelentetett irodalomról beszélgetve.

Vasy Géza : Néhány hónappal ezelőtt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Irodalmi Tagozatának vezetője, Füzi László kezdeményezésére még négy reprezentatív írószervezet, a Fiatal Írók Szövetsége, József Attila Kör, a Szépírók Társasága és az Írószövetség létrehozott egy bizottságot, ami kidolgozott egy programtervezet-vázlatot arról, hogy milyen feladatok várnának a magyar írótársadalomra, milyen igények volnának egy leendő új kulturális kormányzat irányába. Ez a tervezet most összeállt és az az elképzelés, hogy az őszi szezon kezdetén eljuttatnák a kulturális tárcához, úgy hogy előtte más írószervezetekkel is egyeztetnénk. Ezt most azért említem, mert ebben a tervezetben kiemelten szerepel egy olyan pont is, hogy író-olvasó találkozók az iskolában. Rendhagyó magyar órák minél nagyobb számban, mert rettenetesen fontosak. Szerencsére az harminc évvel ezelőtt volt, amikor fiatalok voltunk, hogy Radnótiig jutottak el, ma már muszáj legalább két-három további szerzőt feldolgozni, de ezek a szerzők Pilinszky János, Örkény István, stb. Tehát, akik szintén 20-30 éve már a klasszikusok sorába távoztak, semmiképp sem nevezhetőek kortárs szerzőknek. Azért említettem ezt a programtervezetet, mert talán mutatja azt, hogy nem csak a magyarországi magyar nyelvű írótársadalom próbál olyan közös programot, javaslatcsomagot előkészíteni, ami tárgyalási alap lehet az állami apparátussal és a kulturális tárcával. Ennek talán egyszer majd lesz olyan eredménye, hogy létrejön egy irodalmi törvény. Nem sokan emlékezhetnek itt arra, hogy 2004 legelején az akkori kulturális tárca a filmtörvény vélt sikerén felbuzdulva megpróbált előkészíteni egy irodalmi kerekasztal-tárgyalássorozatot, ami két-három hónap után sajnálatos módon kudarcba fulladt, hátha most több eredményt lehet elérni. Ha volna ilyen törvény, az nyilván több egzisztenciális kérdést is rendezne. Megoldatlan az írótársadalom, az egész művésztársadalom nyugdíjhelyzete, megoldatlan az egészségügyi ellátás, szociális segélyezés. Ezek az elmúlt 20 évben mind szétforgácsolódtak, és a művésztársadalom nem csekély része komoly nehézségekkel küzd.

Csaplár Vilmos : Annyit mondanék az utóbb elhangzottakhoz, valóban én is akartam említeni, hogy a helyzet nem rossz, de lehet rosszabb, és ezt szeretnénk elkerülni. Tehát az, amit itt utólag páran elmondtak, gyakorlatilag arról szól, hogy mennyi lobbierő van ebben az egészben, bennünk. Mert a művek azok vannak, de a körülötte kiépülő szervezeti rendszernek kell a lobbierőt megfogalmazni, és más művészeti ágaktól példát venni. Nem irigykedni, hanem azt mondani, hogy ők jól csinálták. Nem csak az operáról lehet itt beszélni meg a filmről, a színházról is lehet beszélni. Ugye vannak olyan lobbierővel rendelkező művészeti ágak, amelyek az állam és a művészeti ágak közötti térben jobban tudnak nyomulni. Ennek az egyik előfeltétele, hogy legyen bizonyos egyetértés bizonyos kérdésekben. Erről beszélt [Vasy] Géza. Ez az egyetértés nem csak az írószervezetek között kell, hogy legyen, hanem az MKKE felé is. Az egyetértésnek nem igazán jól sikerült próbái voltak a Márai-program különböző stádiumai. Az a tanulság, hogy a lobbierőnket kell növelni, és a lobbierőben benne van az, hogy az írószervezetek mondják ki, mi az, ami közös, mi az, amit képviselnek. De nem csak az írószervezetek, hanem a Könyvkiadók Könyvterjesztők Egyesületében testet öltött érdekszervezetek is. A Márai-terv az egyik ilyen lobbierővel létrejött valami, de még sok más is lehet. Új kormány, új lehetőség vagy nem lehetőség - most ugye ez rossz pillanat, mert mindig a pénzről van szó. De igenis, elő kell készülni arra, ahogy Kocsis András mondta, hogy jobb helyzetben lesz az ország; szerintem nincs olyan rosszban, mint amilyen rosszban van akkor, ha nem csináljuk meg és nem képviselünk lobbierőt. Amely, ha elég nagy, és miért ne lehetne nagy, akkor ennek lesznek következményei és sikerei.

KáPéJé : Köszönöm. Csorba Csilla jelezte, hogy szólni akar. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóasszonya.

Csorba Csilla : Nagyon örülök, hogy ez a beszélgetés itt történik meg. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a Márai-programhoz a Petőfi Irodalmi Múzeum is beadott egy tervezetet Harsányi úrnak - részben Harsányi úr kérésére, részben magunktól. Ebben egy elég nagy programot kidolgoztunk ki. A kortárs magyar irodalom és a klasszikus magyar irodalom terjesztése, képviselete mellett iskolák szerepeltek benne, pont úgy, ahogy az az imént elhangzott. Ebben tudunk támaszkodni a tapasztalatainkra, idén a 18. olvasótáboron vagyunk túl, itt a szomszéd szobában voltak a gyerekek. Az egész országban, Tiszacsécsétől Csöngéig és északtól délig mindenhol voltak táborok. Ezeken kortárs költők és írók is részt vettek, olyan helyekhez kapcsolódtak, ahol irodalmi emlékhelyek voltak. Ezentúl is sok ilyet csinálunk, és ebben a programtervben kifejezetten olyan programokat terveztünk, ahol kortárs írók saját műveikkel ott lehetnek. Ehhez múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartottunk volna azokkal a múzeumpedagógusokkal, akik itt már hosszú-hosszú évek óta ezen dolgoznak. Úgyhogy, ha lobbiról van szó, akkor szeretném kérni, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum is bekerülhessen ebbe a körbe, a mi tapasztalatainkat is használjátok fel a jövőben.

KáPéJé : Köszönjük. Most köszönöm meg a helyet, ahol vagyunk és az időt, amit itt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a PIM-ben eltölthetünk. Kertész Ákos faggatásával folytatnám. Nem csak azért, mert ő eddig még nem szólalt meg, hanem mert tudomásom van arról, hogy könyvei jelentek meg elektronikus formában egy internetes könyvkiadónál. Tehát internet, elektronikus könyv, digitalizált kortárs magyar irodalom, e-book, stb... Milyen tapasztalataid vannak Ákos? Jelen vagy a hagyományos könyvpiacon, és ott vagy ezen a - nem tudom másképpen nevezni - elektronikus könyvpiacon is.

Kertész Ákos : Még annyi ideje nem vagyok ott az e-könyvpiacon, a fapados-könyvpiacon - erről van szó, nem?

KáPéJé : Kerültem a megnevezését.

Kertész Ákos : Nem vagyok még ott annyi ideje, hogy tapasztalatokról beszélhessek, de biztos vagyok benne, hogy a dolog rendkívül hasznos. Biztos vagyok abban, hogy sokkal több könyvet lehet így eladni, mint a hagyományos papír formában. Eddig is van egy-két olvasóm, aki annak idején olvasta a Zakariás t, de nem figyelt és most újra elolvasta.

KáPéJé : Elektronikus formában jutott hozzá?

Kertész Ákos : Igen, fölhívott és el volt ragadtatva, dicsért. A Zakariás nem kapható könyvesboltban, elfogyott, és a kutya sem gondol rá, hogy érdemes lenne kiadni, csak a Fapados. Eddig jók a tapasztalataim, de az is igaz, hogy annyi idő nem telt el, hogy kiértékelve tudjak erről beszélni. Egy-két dologhoz hadd szóljak hozzá, ahhoz, amiről eddig szó volt. A kolléga úr arról beszélt, hogy a írók vajon kiszolgálják-e az olvasó közönséget. Az olvasóközönség részéről vetette fel ezt a kérdést, hivatkozott Jókaira, A kőszívű ember fiaira , és arra, hogy az elmúlt húsz év jelentős eseményei nem jelentek meg nálunk regény formában. Ennek ezer oka van, ezt most nem akarom piszkálni. A kérdéshez az író szempontjából szeretnék valamit hozzá tenni. Azt ugyanis, hogy abban a tekintetben, hogy én mit akarok mondani az olvasónak, soha egy jottányit nem engedek. Én mindig azt akarom a társadalom kommunikációs csatornarendszerébe bocsájtani, amit én akarok elmondani. Mondanivalómban nincs alku. Azonban szeretném az olvasót becsalogatni az utcámba. Azt szeretném, ha azt, amit el akarok mondani, minél több ember meghallhassa, minél több emberhez juthasson el. E tekintetben igenis megpróbálom kiszolgálni az olvasót, és nem veszem észre, hogy más író is komolyan próbálkozik ezzel, kivéve a lektűr-irodalmat, ami egy más kategória. Igyekszem fordulatosan írni, igyekszem nem untatni az olvasót. Igyekszem izgalmasan felépíteni a történeteket, olyan mesét elmondani, amire az olvasó odafigyel. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a mondanivalóm eljusson az olvasóhoz, megérintse. Milyen sikerrel, milyennel nem, azt nem az én tisztem eldönteni. De e tekintetben tényleg sokkal több figyelmet kellene az írónak az olvasóra fordítania. Nem véletlen, hogy az amerikai vagy az orosz irodalom, epika, olyan nagyra tudott nőni. Egyszerűen el kellett adni a könyveket, muszáj volt úgy írni, hogy az olvasók el is olvassák, hogy megvegyék. Az orosz irodalom megint egész más kategória. Sajnos olyan epikusok, mint az oroszok, úgy látszik csak ebben a hatalmas, hideg országban teremnek, ahol a nagy téli éjszakákon evidensen mesél a mesélő. Nem kell hozzá semmi trükk, nem kell megindokolni, hogy miért mesélek. Mesélek, mert mesélnivalóm van, eltelik majd az éjszaka. Ezt borzasztó nehéz utánozni, nekem ez az álmom, én ezt szeretném elérni, nem mindig sikerül. Ez az egyik, amit akartam mondani. A másik; itt többször felmerült, többen beszéltek a rendhagyó irodalmi órákról, a haldokló író-olvasó találkozókról, amelyek azelőtt rendkívül népszerűek voltak, mindenesetre működtek valamennyire. Milyen szervezetek szervezik ezeket a dolgokat - ahogy Kukorelly is elmondta, ahogy Gáspár Ferenc is elmondta, magam is rengeteget jártam valamikor, amíg hívtak, író-olvasó találkozókra, rendhagyó irodalmi órákra elemibe, középiskolába, bárhova, ahova hívtak, és tudtam, hogy mit kell mondani. Eszem ágában sem volt a saját műveimet népszerűsíteni, tudom, hogy úgysem olvassák. Nem is arról beszéltem, az irodalomról beszéltem mindig, arról, hogy mikor jó, ha van, ha olvashatunk, ha egy fikcióba beleélhetjük magunkat, hogy mit adhat az embernek egy szép vers, a szép epika. Ezenkívül néha megkíséreltem verseket mondani gyerekeknek, felnőtteknek is, népszerűsíteni az irodalmat. Erre én bármikor hajlandó lennék, a kutya nem hív. Miért?

KáPéJé : Arról is beszéltünk, hogy nem csak az van, amiről most te beszélsz, hogy nincsenek író-olvasó találkozók, vagy hogy egyre kevesebb van, hanem hogy mind az Írószövetség mind a Szépírók Társasága által szervezett események veszélybe kerültek, nem tudjuk, hogy a jövőben finanszírozza-e ezeket a programokat az új kurzus.

Kertész Ákos : Más sem ebből akar meggazdagodni, én sem. Sőt, még csak nem is ebből akarok élni, megelégszem az útiköltséggel. Ingyen nem tudok elutazni Miskolcra, benzinpénz kell. De már szálláspénz nem kell, mert hazautazom este, vacsora sem kell, mert otthon majd eszem. Csak a benzinköltség. Ez nem olyan nagy összeg! És nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt ennyiért vállalná.

KáPéJé : Ilyen egyszerű lenne? Ákos, köszönöm. Visszatérnék még az elektronikus könyvhöz. Megkérem Kocsis Andrást is hogy beszéljen erről, hiszen az e-book terjesztés területén van tapasztalata. De még mielőtt erre rátérnénk - kérem mindenkinek a véleményét - meg szeretném szólítani Margócsy Istvánt, úgy mint a Magyar Könyv Alapítvány kuratóriumának elnökét, ugyanis a beszélgetésünk elején fölvetette Gács Anna, az NKA képviselőjeként is, hogy nem számolunk a neten terjesztett irodalommal. Nem számolunk azzal, hogy itt van az e-book, nem számolunk azzal, hogy elektronikus könyvek tölthetőek le, és akár otthon kinyomtathatók. Te, István, mint alapítványi elnök, mit gondolsz, kell-e foglalkoznod ezzel? Vagy egyáltalán, van-e erre kompetenciája egy alapítványi elnöknek?

Margócsy István : Nehéz és jelen pillanatban okafogyott kérdés. A Magyar Könyv Alapítvány jelenleg az elvonások következtében olyan helyzetbe került, hogy az őszi magyar könyvkiadói pályázatot nem tudja kiírni, nincs rá fedezet. Úgyhogy, hogy mit akar a Magyar Könyv Alapítvány, az utópiáknak a sorozata lenne. Természetesen, ha a Magyar Könyv Alapítvány egy jelentős könyvtámogatási vagy kultúratámogatási pénzösszeg fölött diszponálna, akkor érdemes lenne elgondolkodni, hogy azt a két funkcióját, amit jelenleg betölt, tehát a magyar könyvkiadóknak magyar irodalmi támogatása, ami jelenleg szünetel, illetve a magyar irodalom külföldi megjelentetésének, és  a magyar irodalom külföldi nyelvekre való fordításának támogatása - ez a két alapfunkciója - , ezt nyilvánvalóan jó lenne bővíteni. De mivel amióta én ebben a kuratóriumban benne vagyok, az anyagi eszközök olyan szűkösek, hogy egy újabb funkció beállítása csak valamelyik alapfunkció erélyes visszametszése mellett lett volna lehetséges, nem gondolkodtunk azon. Jóllehet én pontosan értem, amit az Anna mond, és teljesen egyet is értek vele, hogy az ország nagy kultúratámogatási koncepciójában feltétlenül sokkal nagyobb súlyt kéne kapnia a digitalizációs programoknak, az irodalomnak, az egész kultúrának, a magyar kultúrának a különböző netes programokon való jelenlétében. Sokkal több pénzt kellene fordítani a kultúra jelenlétének sulykolására különböző nem könyvi és könyvtári helyeken. Akár az iskolákra lehet gondolni, vagy amit Anna is mondott a televízióban a kultúrműsorok erőteljesebb jelenlétére. Ezt mind rendkívül helyesnek vélném, de még egyszer mondom, ez a Magyar Könyv Alapítvány szűkös lehetőségeibe egyáltalán nem fér bele. Nekem lehetnek vízióim arra, hogy milyen szép lenne egy egyetemes koncepció keretében mindezt megcsinálni, hiszen valóban milyen mulatságos, hogy a magyar klasszikus kultúra csak töredékeiben van fönn a neten, rendkívül rossz minőségű kiadások vannak digitalizálva a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Holott én, mint az egyetemen tanító, pontosan látom, hogy a hallgatóknak a nagy többsége még életében nem volt könyvtárban, bölcsészhallgatók nem tudják, hogy a könyvtárban vannak a könyvek. A bölcsészhallgatók többsége is rögtön rábukik a netre, és ott, ha nem találja meg egyből a kötelező szakirodalmat, azt mondja, hogy az nincs. Természetesen rendkívül fontos lenne, a klasszikus magyar kultúrának a digitalizálása, a klasszikus magyar filmkultúrának digitalizálása, és még egy csomó mindent lehetne mondani. Voltak törekvések, mert volt Archívum, ami a mozgókép-kultúrát óhajtotta, de ha jól tudom, az sem fejezte be a programját. Nagyon szépek lennének, de ezek megint olyan új pénzforrások után kiáltanak, amire nem tudom mikor ki fog gondolni.

KáPéJé : András, mondanál valamit a tapasztalataidról?

Kocsis András : Nagyon röviden, hogy ne untassak senkit. Egy hónappal ezelőtt egy éves fejlesztés után beindítottuk a Multimédia Plázánkat, Magyarország első kulturális letöltő központját. Jelen pillanatban ennek a kulturális letöltő központnak, öt boltja van. Az első boltból könyveket lehet letölteni, e-könyveket, a második boltból hangos-könyveket, a harmadikból multimédiás anyagokat, a negyedikből képeket, az ötödikből zenét. Jelenleg [2010 július vége] körülbelül 300 könyvet lehet letölteni tőlünk, CD-ből kb. 400-at. Ezek száma hetente növekszik, év végére (2010 ) 1000-1200 könyv lesz letölthető formában és CD-ből is 1500-1800. A könyveket fejezetenként is le lehet tölteni. Forgalmazunk egy e-olvasót is, ez tíz napja áll a potenciális vásárlók rendelkezésére [2010 július vége!] . A könyveket alapvetően két formátumba tesszük fel, pdf és e-pub. E-pub formátum azért fontos, mert a pdf buta, ha nagyítom, akkor kilövi az oldalról, az e-pub formátum pedig az egészet áttördeli, háromszori nagyítási lehetőséggel. Állandóan kérdezik a kollégák, hogy miért foglalkozik egy könyvkiadó egy - idézőjelben - ellenséges világgal. Hangoskönyvben mi vagyunk Rejtő Jenő kiadója, és most Tuskó Hopkinsot szeretném idézni, aki baromira utálta, ha felolvasták a névsorolvasáson, ezért rendszeresen ő olvasta a névsort. A mi döntésünk abszolút ezt célozta. Egészen biztos, hogy az e-világ rohamosan fejlődni fog, bár én kicsit cinikusan mosolygok, mint, aki nyakig benne van, én azért messze nem félek annyira, mint sokan tartanak ettől. De ettől függetlenül, egy kiadói filozófia azzal foglalkozik, amit Margócsy tanár úr az előbb említett: borzalmasan fontos, hogy mi kerül fel a netre és milyen minőségben. Egy befektető számára ez teljesen indifferens dolog, felpakolja, aztán töltsd le, amit akarsz. Nagyon nagy fejlesztésbe kezdtünk, és szeretném elmondani, egy árva fillér támogatást sehonnan nem kaptunk, ezek mind belső fejlesztések. Egyetemek felé indultunk el, két egyetemmel szerződést kötöttünk. Az első a Kodolányi főiskola lesz - reményeink szerint -, ugyanis a felsőoktatásban irdatlan mennyiségű pénz megy el a nyomtatott 150-200 példányos kiadásra, amely számukra egy rettenetes anyagi veszteség. Ahhoz, hogy rentábilis legyen, 6-7ezer forintért kellene adni, egyet megvesznek, és fénymásolják a szomszéd utca sarkán. Az e-világ itt van, de én azért szeretném mellette ezt a korábbi világot csinálni, ezt a szép világot, hogy megmaradhassunk könyvkiadónak, mármint nyomtatott könyvnek kiadójának.

KPJ : Köszönöm, Mezey Katalin jelezte, hogy szólni akar.

Mezey Katalin : Két dolgot szeretnék mondani ezzel kapcsolatban. Az úgynevezett e-könyves szakmában, illetve egyáltalán a világhálón terjesztett irodalom, művészeti, szellemi termék tekintetében csak két dolog nincsen tisztázva. Az egyik a szerzői jogi kérdése - ezt mindenki tudja, akinek a műve fent van.

KáPéJé : Ha kiadó van mögötte...

Mezey Katalin : Ezeknél igen, de én a világhálón terjesztett irodalmi művekről beszélek. Ezek terjesztése nem áll meg annál az egy-két hivatásos cégnél, akik e-könyveket adnak ki. Nincsen szabályozva...

KáPéJé : Meg kell mondanom, az általam ismert könyvkiadók, akik e-book-ot terjesztenek, adnak ki, jogdíjat fizetnek az eladások után.

Mezey Katalin : Természetes, de nem arról beszélek. A világháló nem abból a három-négy kiadóból áll, akiknek nagyon új és lehet, hogy korrekt a megjelenésük. Nem fedi el, hogy a szellemi termékek világhálón való terjesztése sok esetben még elviekben sincs tisztázva. Milyen módon kerül vissza a bevétel, a haszon a szerzőhöz? Kivétel persze, amikor teljes könyvek szerződés alapján kerülnek fel a világhálóra. Ez a világhálón való használatnak százalékban még meg nem fogalmazható hányada, például a magyar nyelvű anyagok területén. A másik, ami nincs igazán végiggondolva, hogy takarékosság-e ez vagy pazarlás a könyvkiadáshoz képest? Ha egy könyvtárból kihoz az egyetemi hallgató egy könyvet, azt vissza is viszi oda, jó esetben, miután megtanulta belőle a megtanulni valót. Azt, amit letölt, kinyomtat, amiből elvesznek oldalak, azt aligha használják majd mások. Ráadásul sokszor csak a papír egyik oldalára van nyomtatva, és míg a könyveket 10 pontos betűvel nyomtatják, a nyomtatóval általában A/4-es papíron 14 pontos betűt nyomtatunk, ha nagyon spórolunk, akkor is 12-sel. Akkor takarékos megoldás ez vagy inkább pazarló? Meggyőződésem, hogy nem tartunk ott, hogy a könyvkultúrát a múlt hagyományai közé lehetne sorolni. Ebben a pillanatban úgy működik a világháló használata, az elektronikusan rögzített anyagok használata nálunk, ahogy az örökös rohanás közepette mindannyian rákényszerülünk: nem megyünk el a könyvtárba, hanem megnézzük, mi van fönt az interneten. Nem ellenőrzöd, hogy pontosan van-e fönt, milyen forrásból van fönt, és legtöbbször az alkotónak semmilyen haszna sincs ebből a mindennapos használatból. Tudjuk, hogy ez a jövőnek is nagyon fontos területe, de ebben a pillanatban a dzsungel törvényei uralkodnak benne, már ami az irodalmi szövegek használatát illeti. A zenei alkotások felhasználása ennél jóval előbbre tart. De még a tiszteletdíj-fizetés alapelvei tekintetében is nagy ellentétek vannak. Például a gyártó és a szerző ellentéte átjött a világhálón való használatra is. Az amerikai és az európai szerzői jogi koncepció ellentéte. Nagyon oda kellene figyelnünk, és bizony meg kellene a kívánságainkat ezzel kapcsolatosan is fogalmazni, hogy az írónak és a könyvkiadónak is valamilyen haszna származhassék egy-egy mű interneten való megjelenéséből.

KáPéJé : Kati, azt hiszem a félelmeidet százszázalékosan érteni vélem. De gondold el, hogy a hagyományos könyvkiadók között is vannak különbségek. Ugyanaz, amit most az elektronikus kiadóknál tapasztalsz, tapasztalhattad vagy tapasztalhatod mai napig is. Azt hiszem [Margócsy] István is és [Kocsis] András is arra célzott, hogy egy bizonyos könyvtár, nem akarom kimondani a nevét, de mindannyian tudjuk, gátlástalanul, minden szakmai kontroll nélkül rak fel, enged fölrakni felületére minden beérkező szöveget iszonyatos, könyvtárhoz nem méltó minőségben; szerkesztetlenül, korrektúra nélkül, mondat és betűhibásan ott van. Ha, mondjuk, a diák onnan akar forráshoz jutni, találkozik a tanár úr haragjával. Kivéve, persze, ha a tanár úr is abból a forrásból dolgozik. Szörnyű!

Győri László : Én egy bizonyos kisvárosba való vagyok. Néhány évvel ezelőtt megjelent egy olyan prózakötetem elbeszélésekből, amelyek jó része erről a kisvárosról szólt. Van két könyvesbolt, egyik sem rendelt belőle, gondoltam, küldök. Kilencet küldtem el, ebből kettőt megvásároltak. Hogyha internetre fölteszem, csinálok egy saját honlapot, akkor ezt nem ketten fogják megvenni, olvasni, sokkal többen. Most honlapok százezrei vannak, klónoznak engem is. Győri Lászlónak Pósa Lajos-szerű versei vannak tömegével az interneten. Egy idő után meguntam, annyit értem el, hogy ifj. Győri László lett belőle. Úgy látszik, az én fiam. De ti másról beszéltek, e-könyvekről. Ha a könyveimet terjeszteni akarom, akkor tessék honlapot csinálnom, úgy el fog jutni emberekhez. Én ebben látom a jövőt.

KáPéJé : Köszönöm, Laci! Utolsó kérdésem, nem tudom, mennyire van tudomásunk arról - nyilván sokan hallottátok már -, évtizedek óta létezik a zeneszerzők számára - könnyűzenéről beszélek - egy pontrendszer. Év végén összesítik a pontokat, a pontozás szerint hozzájut a szerző valamilyen jövedelemhez. El tudjátok-e képzelni, mindenkihez szól a kérdésem, hogy valami hasonló legyen az irodalommal is, a könyvekkel, amit a könyvtárakban lehetne mérni. Persze megvan az a veszély, hogy pályakezdő írónak, a kevésbé ismertnek nem veszik ki a műveit.

Csaplár Vilmos : Két dologról beszélsz most. Egyszer beszélsz arról, ami létezik az Artisjus kezelésében, ezek a kisjogok. Ez működik, hogyan pontosan, azt nem tudom. Hol kapom, hol nem kapom. Úgy működik, ahogy te mondod, számon tartják. Van egy bevétel, amit elosztanak a megjelenés arányában. A másik, ami könyvtárakra vonatkozik, az nem működik. Az Európai Unió már előírta, de ebben egy kicsit hajlékonyabbak még, mint az országnak az államadósság szintjével. Ezt lehet halogatni. Már megalakult a MISZJE nevű szervezet, ami készen áll, de nem született meg a jogi törvény, nincs meg a beindítás pénzügyi feltétele. Iszonyatos logisztikai rendszer kellene, hogy számon tartsák minden könyvtárban a forgalmat. Eljutottunk oda, hogy az Európai Unió majd megint ránk szól, de hiába szól ránk, mert nem lesz olyan sürgős. De ez is van. A másik, az Artisjusnál hál' isten működik. Nyilván mindenki elégedetlen, mert szeretné, ha jobb arányok lennének. Ebbe nem lát bele senki, csak aki ott csinálja, vagy ha akarsz, akkor lehet, hogy beleláthatsz. De ez működik.

Budai Katalin : [A hallgatóságból] Bocsánat, Budai Katalin vagyok. A közkönyvtári kölcsönzés után járó jogdíj 2008. december 18-án bekerült a szerzői jogi törvénybe. Tehát létezik a törvény, csak a fizetését 2012-re hirdette meg a törvényszöveg. 2011-es adatok alapján 2012-ben fizetnének először. A könyvtárba  bekerült könyvek után fizetnek a kikölcsönzött élő magyar szerző művei után a szerzőnek. Fontos bekerülni a könyvtárba, hiszen minden kivett könyvhöz rendelne a törvény egy bizonyos összeget. Aki abban az évben regisztrálta magát szerzőként, annak egy évben egyszer jönne a postás, és kifizet egy bizonyos, mondjuk, hatezertől hatszázezer forintig terjedő összeget. Úgy hívják, hogy Public Lending Right, azaz a közkönyvtári kölcsönzés után járó szerzői jog.

Csaplár Vilmos : Tehát gyakorlatilag minden könyvtár jogi vétséget követ el, de nem azért mert ő akarja, hanem mert nincs pénz arra, hogy kiépítsék azt a rendszert, amivel teljesítheti ezt a fizetési kötelezettséget.

Budai Katalin : Tökéletesen egyszerű a rendszer, ki van dolgozva. A világ 38 országában működik.

Csaplár Vilmos : Na de pénz kell hozzá, hogy működtessék, nem?

Budai Katalin : Nem olyan nagy összeg maga a működtetés. Igazából a relatíve nagy összeg az, amit körülbelül 4500 szerzőnek kéne kifizetni a könyvtárból való kölcsönzés után.

Csaplár Vilmos : De ez nincs...

Budai Katalin : Nem mondhatom 2010-ben, hogy nincs, 2012-re, amikor a törvény szerint majd fizetni kell, addigra lesz.

Szávai Ilona [A hallgatóságból] Köszönöm a lehetőséget, Szávai Ilona vagyok a Pont kiadótól. Kicsit ünneprontó leszek, visszakanyarodok a kezdő beszélgetéshez, tehát a Márai-programhoz. Mielőtt elindultam volna, egy pillanatra bekapcsoltam a magyar királyi televíziót ahol egy reggeli programot ismételtek. Ül a műsorvezető és ül a könyvszakmának két képviselője. Azt mondja a műsorvezető, hogy a Márai-program meg van lékelve. Hogyhogy nem tudunk mi erről. Az egyik panaszkodott, a másik mosta kezeit. Elbizonytalanodtam, hova megyek én ma délután, emberek? Nem lenne jobb a nyarat megérdemelt pihenéssel tölteni? Július 28-a van! Az írók írják a könyveiket, a kiadók készüljenek az őszi kezdésre. Minket egyszerűen hazavágtak, hazavágták a magyar könyvszakmát az Ünnepi Könyvhét nyitó napján. Egymást néztük sandán, hogy kinek van kitűzve a fehér masni**, kinek nincs. Utána hallgattuk, hogy lesz valami vagy nem lesz valami, itt vagyunk július végén és olyasmik hangzanak el, hogy talán október, talán november, talán jövőre. A terjesztők nem fizetnek, a Könyvtárellátó majdnem millióval lóg egy olyan kiadónak is, mint a Pont Kiadó. Itt ülünk és beszélünk a nemtudommiről, és a sajtó a füle botját sem mozdítja. Kérem, amikor a bankok csődbementek vagy csőd közelében voltak, akkor miről szólt az egész világ? Az összes televízió, az összes sajtó harsogta, hogy csődbe mentek a bankok. A magyar könyvszakma csődbe ment lassan, lassan csődbe jutunk. És a mai műsorvezető a magyar televízióban azt mondja, hogy mi nem tudunk erről semmit. Szeptemberben is erről fogunk beszélni, októberben is erről fogunk beszélni. Miért nem lehet őszintén felháborodni és az asztalra csapni, hogy ilyen disznóságot nem lehet megcsinálni a magyar kultúrával, a magyar könyvkiadással, a magyar könyvszakmával. Miért sunyítunk mindannyian ilyen szépen összegyűlve egy nyári délutánon.

Csaplár Vilmos : Egyáltalán nem hiszem, hogy sunyítottunk. Igaz, nem csapdostuk az asztalt. Ha az árvízkárosultak is hiába csapnak az asztalra, akkor a Márai-program se lesz asztalra csapással megoldható. Próbáltunk beszélni a helyzetről és a megoldási lehetőségekről. Ha ezt fölöslegesnek érezte, sajnálom.

KáPéJé : Nem ide szántam, de el kell mondanom, hiányolom a Könyvhét itt bemutatott augusztusi számából, hogy a határon túli irodalom nem képviseli magát. Tudom, hogy ezzel rosszat mondok, mert különválasztom a hazait a határon túlitól, de nem ez a szándékom, és nyilván Önök is értik. Úgy érzem, nem természetes arról beszélni, hogy határon túl is írnak irodalmat, mert azt nem ott írják, hanem a magyar irodalom határain belül írják, de akkor miért nincsenek itt!

A lapot mindig forgatom, ezt kiemelkedően jó számnak tartom, sikerült a korábbi struktúráját megtartva valamit az állóvízbe bedobni. Biztos vagyok benne, hogy visszhangja lesz néhány itt olvasott interjúnak. Azt kérdezném Kiss Jóskától, hogy van-e valami mondanivalója a végén, mert azt hiszem, hogy 2-2,5 óra beszélgetés után befejezhetjük a beszélgetést.

Kiss József : Csak annyi, egyszerűen boldog vagyok... Ez az este szerintem nagyon jól sikerült, nem biztos, hogy mindenki így gondolja, vagy úgy gondolja, ahogy én gondolom. A lényeg az, hogy köszönöm szépen mindenkinek, hogy eljött, itt volt, végighallgatott minket, köszönöm, hogy végighallgattuk egymást.

KáPéJé : Szép estét, további jó nyaralást mindenkinek!

 

* A Könyvhét szerkesztőségének szervezésében a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2010 július 28-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata; a szöveget gondozta Kőrössi P. József.

**2010 júniusában a Vörösmarty téren, az Ünnepi Könyvhét idején a kiadók, valamint a velük szolidáris írók, vásárlók fehér szalaggal jelezték tiltakozásukat a Márai-program leállítása miatt.

 

 

 

 

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2021/4ÉS Páratlan oldalKőszeghyA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó leszmacskarácsonyEMMIPKÜ
Belépés