A történet egyfajta időkapszula
Minden olvasó felépítheti a saját olvasatát Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal A magyar irodalomba visszatért a történetmesélés - vallják a kritikusok. Kőrösi Zoltán Szerelmes évek - gyávaság című új regényével, amely az előzőhöz (Milyen egy női mell?) hasonlóan családtörténet, ehhez a vonulathoz csatlakozik. Reméli, hogy történetei másokat újramesélésre ösztönöznek. A történet egyfajta időkapszula, amibe életminták vannak belesűrítve. Épp ezért notesszel jár-kel és mindent feljegyez. Az író évekig vezette a Magyar Rádió Művészeti Szerkesztőségét, jelenleg főállásban az egri színházban dolgozik, főszerkesztője a litera.hu című irodalmi portálnak és tanít a színművészetin. Mivel színházban dolgozik, adódik a kérdés: közel áll a színházhoz és a drámához? Eddigi munkásságából inkább prózaírónak tűnik. Jó a színházban lenni, nagyon izgalmas világ. Amikor az ember otthon dolgozik, összezárva a gépével, az magányos dolog, a színház meg testmeleg közeg, amiben jólesik feloldódni. De semmi kétség: műfaji besorolásban én tényleg prózaíró vagyok, történetekben és mondatokban, bekezdésekben gondolkodom. A Szerelmes évek családtörténet, három nemzedék életét fogja át a 20. században. Mi az előtörténet vagy a motiváció? Bizonyos szövegrészletek 15 éve keletkeztek, az emlékeim 30-40 évesek, de a könyv egy év alatt kapott konkrét formát. Két család élete olvad össze: az egyik a saját családom, a másik pedig egy szociográfiai riportgyűjteményből való élettörténet. Egy hatvan év körüli asszony és a lánya története, akik a holocaust elől nem nyugatra menekülnek, hanem magukat rejtve Budán egy Wehrmacht alezredes szakácsnőiként élik át a vészkorszakot. Ebben az értelemben tehát a kiindulás mind a két szálon nagyon is valós történet, de természetesen a regényben megrajzolt család nem azonos sem az én felmenőimmel, sem az előbb említettel, mint ahogyan a jelen generációk leírt élete sem vág teljesen egybe az enyémmel vagy a fiaméval. Más kérdés, hogy remélem, hogy a regénybeli családban sokan ismernek a saját felmenőikre, s tán önmagukra is. A zsidó motívum fontos volt az Ön személyes életében, vagy az emlegetett történet miatt kapott hangsúlyt? A 20. századi Magyarország történetéről szerettem volna beszélni, a történelmi fordulók és az egyéni sorsok egymás melletti elsiklásáról,. Történeteket kerestem, és megértettem, hogy a zsidó sorsoknak van egy olyan kitettsége, ami a saját családom sorsával összeolvasztva talán egy nagyobb család, az ország sorsáról is beszélhet. De hadd áruljak el egy műhelytitkot: eredetileg kizárólag a saját gyerekkoromról, a hetvenes évekről szerettem volna írni. Régóta foglalkoztat, hogyan lehet megfogni ezt a korszakot, ami valami szürke gomolygásként él, történet nélküli történetként él bennem, miközben tele van a gyerekkor ízeivel, tapintásával, hangjaival, szavaival. Az a nevelődés érdekelt, amit a mottóul választott Nádas-idézet úgy fogalmaz meg, hogy"Élni tanítani a felnövekvő generációt vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különböző felfogás". Neki is kezdtem a gyerekkoromról beszélni, ám a történetek újabb történetekre nyíltak, s lám, máris három generáció családtörténetét meséltem el. Megértettem, hogy nem lehet a saját gyerekkoromról beszélni anélkül, hogy a szüleim nevelődését és gondolkodását ne akarnám megérteni, és nem lehet úgy sem, hogy a fiamat kihagyom belőle. Apa Apukájáról és Apa Anyukájáról beszél a regényben. Ez a távolságtartást célozza meg, vagy csupán nyelvi játék? A nyelvi játék infantilizmusa és a működő férfiszemérem, mint az emlékezés és a mesélés két végpontja, alighanem jobban leleplezheti azokat az időket, mint jónéhány komoly esszé. Ha visszagondolunk, hogy milyen volt egy Wartburg arca, vagy hogyan nézett ránk egy szódásszifon, az tán többet árul el a hetvenes évekről, mint néhány évszám. Egy mindentudó történetmesélő és egy, a világot éppen megismerni akaró gyerek nyelvezete egy regényben, azt hiszem, akkor működhet jól, ha vannak olyan biztos nyelvi kapaszkodók, amelyekre mindannyian ráismerünk. Ha él és hat a történet, akkor Apa Apukája és Apa Anyukája megjelenítése mindannyiunk szüleiről és mindannyiunk gyerekkoráról beszél. Tudatosan kutatta a saját családtörténetét? Nézze, errefelé, a mi országunkban évtizedek teltek el úgy, hogy nem tanultuk meg, hogyan kell meghallgatni másokat, és nem tanulhattuk meg azt sem, hogyan meséljünk a saját életünkről. Csak annak vannak emlékei, aki el is tudja mesélni őket - mi azonban a hallgatásról többet tudunk, mint a mesélésről. A családtörténeteink, akár a szűkebb, akár a tágabb családra gondolunk, ott élnek, bennünk, elmondásra, mesélésre várnak. Ez a regény a fiam szavaival, az ő nézőpontjából íródott, valójában ő meséli el az apja, anyja, a nagyapja és nagyanyja történetét. Ha akarja, úgyis olvashatja hát, hogy ez a regény a bizalomról szól. Arról, hogy a hallgatások ellenére élnek és velünk vannak a történeteink. Vagy úgy is mondhatom: velünk vannak az ő szerelmes éveik. Ezért is mondhatja, hogy már 15 éve megvannak bizonyos epizódok, történetek a regényben. Hogyne. A családom sok szempontból tipikus családja volt és maradt is ezeknek az éveknek. Arról a titokról akartam beszélni, hogy miként lehetett boldog az ember a 60-as, 70-es években a létező szocializmusban, pontosabban, mit jelentett akkor, s mit jelenthet ma a boldogság. Nem volt más választásom, mint a legőszintébb személyesség. Mert nem csak az a kérdés, hogy létezett-e boldogság (persze, hogy létezett), fontosabb titok, hogy vajon felismerték-e ezek az emberek, hogy éppen boldogok, vagy boldogtalanok. Ez az a tudás, aminek ma is a híján vagyunk, s ez az, amiről muszáj beszélnünk. A családom apai ága ahogy a regényben is - öt fiútestvérből állt, a Vas megyei faluban az apai nagyapám volt a hentes, mészáros, vendéglős, a nagyanyám a Hangya boltot igazgatta. Az öt fiúgyermeket ezekre a szakmákra oktatták, az államosítás azonban közbeszólt és radikálisan megváltoztatta a fiatalembereknek az életét. A létező szocializmusban mindegyikük egyfajta karriert csinált, mindegyikük megérte a rendszerváltást, többé-kevésbé tragédiaként. Történetként tehát nem kerülhettem meg e parabola valóságát, s mondhatom, igen, a saját családomról is beszélek. Nemcsak hallgatni kellett megtanulni, gondolom, hanem rávenni őket, hogy meséljenek, hiszen ezek az elhallgatás évei is volta Sajnos, mifelénk nagyon megtanultak az emberek hallgatni, ami nem csupán a történetek hiányát jelentette, hanem azoknak az életmintáknak a hiányát is, amivel a következő generációk magukra nézhetnének. S ráadásul a mesélés képessége, ezt tudjuk, a testnek és e léleknek egyaránt fontos, tanulni és gyakorolni kell. Azt hiszem, ilyen szempontból az én családom megint csak tipikusnak mondható: a történelem mellett éltünk, és befelé fordultunk, ez tűnt a túlélés zálogának. Úgy érzékeltem, hogy jelen vannak a férfiak a történetekben, de valahogy mindig a nők szűrőjén át tapasztaljuk meg a világot. A magamfajta férfiak sokat handabandáznak a világban, de a tartófonatok a nők kezében vannak. A folytonosságot és továbbélést a nők jelentik, mint ahogy ők a legjobb mesélők és olvasók is. A regény alcíme: gyávaság. Mit jelent ez? A regényben szereplő mindhárom generáció olyan korszakban élt, amikor az élés és a továbbélés kérdése elválaszthatatlan volt a megalkuvástól. A gyávaság nem csak alcím, hanem kérdés és állítás: a boldogság lehetőségét jelenti, a szeretni merés, az élni tudás bátorságát és gyávaságát. Szénási Zsófia |
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával