Nyuszi, terror, Biblia

Reggeli kávé Erdős Virággal

Viszonylag korai órán találkoztunk Erdős Virággal egy körúti kávézóban. Megjelenésén semmi sem mutat arra, hogy abszurd, szürrealista drámák alkotója. Egy anya, aki tízóraival a tarsolyukban iskolába indította a fiait, s most szabadkozik, hogy nem az élőszóban csattanósan megfogalmazott nyilatkozatok embere.

Az írásait jellemző nyelvi játékok, szóviccek tehát nem könnyedén pattognak ki az ujja begyéből?

Korántsem, sőt. Minden egyes sor hosszú kínlódás eredménye. De a legproblémásabb maga az átállás. Mire az agyamat "anyuka" üzemmódból nagy nehezen átállítom "írás" üzemmódra, addigra a gyerekeim pont kezdenek hazaszállingózni az iskolából. Kikérdezem a leckét, egy kis főzés, mosogatás, és már szinte vége is a napnak...

Máris a nőírói lét kérdésénél vagyunk. Hogy viszonyul ehhez a kategóriához?

Ezt én mostanában nem is annyira az alkotás, sokkal inkább a befogadás oldaláról érzem problémának. Azt nem tudom, hogy mi, nők  másként írunk-e, de az biztos, hogy másként olvasunk. Mivel az irodalom évszázadokon keresztül szinte kizárólag férfiak által írt szövegeket jelentett, ezért aztán, szerencsénkre, teszem hozzá, alaposan trenírozva vagyunk arra, hogy a személyes életünktől adott esetben teljesen idegen élményvilággal is képesek legyünk azonosulni. Mindnyájunk kötelező olvasmánya volt a Toldi, az Egri csillagok vagy épp a Szigeti veszedelem, de mondjuk a Színek és évek már csak az ajánlottak közt szerepelt. Mi tehát óhatatlanul is egy sokkal nyitottabb befogadói hozzáállásra vagyunk szocializálva, mint a férfiak, ami talán némi magyarázatot adhat arra a sokszor tapasztalható nyegle értetlenségre és lekezelő elutasításra is, amivel mostanság az úgynevezett női irodalom, elsősorban férfiak által művelt kritikai recepciójában találkozhatunk. Engem személy szerint nem is az bánt és bosszant, hogy nem értenek, hanem hogy nem is érzik feladatuknak, hogy megpróbáljanak megérteni. Ami első blikkre idegennek tűnik számukra, az a szemükben egyszersmind értéktelen, unalmas és irodalmilag illegitim.

Végül milyen irodalmi skatulyába helyezte el önmagát?

A kezdeti próbálkozásaim után elég sokáig tartottam magamat ahhoz a hazafias elhatározáshoz, hogy nem írok többé verset, mondván, egy írónak a világot kell megírnia, nem pedig önmagát. Az pedig más "műfaj". Visszatekintve viszont egyre inkább arra kezdek rájönni, hogy tulajdonképp sose csináltam mást. Mindig is verset írtam, csak időnként novellának, időnként pedig drámának tituláltam ezeket a szélsőségesen szubjektív indíttatású, és ebből fakadóan esszenciálisan lírai jellegű szövegeket. Ilyen értelemben például minden egyes színpadi ötlet, aminek megírásába az utóbbi néhány év során belekezdtem, végül valamiféle fura, "többszereplős monodrámává" kerekedett, amiben tulajdonképp egyetlen, személyes világérzés vetítődött rá egy több szintű és többszereplős színpadi szerkezetre. Az persze más kérdés, hogy ezeket a műfaji tisztázatlanságokat mennyire képes tolerálni a hagyományos dramaturgiai képletekben gondolkodó mai magyar színház.

Milyen értelmezési fogódzókat adna például egy rendezőnek  drámakötete címadó darabja, a Merénylet kapcsán?

A darab központi metaforája tulajdonképp azt a nagyon is hétköznapi élethelyzetet próbálja "átvitt értelemben" megjeleníteni, amikor valaki, miután ráeszmél, hogy az élet, amit él, tulajdonképp nem az ő "története", a hagyományos társadalmi szerepek és konvenciók foglyaként kénytelen valamiféle extrém és kétségkívül ordenáré akció révén "megvalósítani önmagát". Magyarán ha valakit szörnyetegnek tekintenek, és képtelenek elfogadni, sőt, nem is csak egyszerűen elfogadni, de ad abszurdum szeretni a másságát, akkor az előbb-utóbb szörnyetegként fog viselkedni, hogy ezáltal, a maga torz módján persze, de valamiképp mégiscsak megteremtse a saját személyes identitását. Ez szerintem a társadalmi együttélés számtalan szintjén érvényes képlet, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy az intoleráns viszonyulás minden létező emberi közösségben egyfajta "időzített bombaként" működik.  

Vissza-visszatérő témája a Biblia, ugyancsak kifordítva, a blaszfémia határait súrolva. Nem tart tőle, hogy ezzel sokakból ellenérzést vált ki?

Senki érzékenységét nem akarom megbántani. Nekem egyszerűen csak  segít, ha van előttem egy konvencionálisan elfogadott szerkezet, adott esetben például egy mindenki számára ismerős bibliai történet, amin szimbolikusan is „végre lehet hajtani" azt a bizonyos módszeres és kíméletlen „dekonstrukciót", amit számomra maga az írás jelent. Lebontani a meglévő struktúrát, feloldani a téves beidegződéseket, és akármilyen nagyképűen hangzik is: valamiképp feltárni a dolgok valós szerkezetét: szerintem körülbelül ez az irodalom dolga.

A műveiben gyakoriak az olyan furcsa lények, mint a Merénylet lánya, aki valamiként nyúl, a Madarakban az emberi viszonylatokkal ábrázolt család szárnyasokból áll, Mária című novellájában pedig emberszülőktől kutyakölyök születik. Ily mértékben kirekesztőnek látja a világunkat?

Az egyes társadalmi rendszereket mindig nagyon pontosan jellemezi, hogy mit tudnak kezdeni saját "rendszeridegen" elemeikkel. Bizonyos értelemben mindnyájan "abnormálisak" vagyunk, voltaképp egész életünk a normához való igazodás és az attól való eltérés dinamikájában zajlik. Például a "bűn" és a "bűnösség" fogalmával, amit a zsidó-keresztény kultúra születésének pillanatától fogva dédelgetünk magunkban, épp "a normától való eltérés" egzisztenciális alapélményét próbáljuk a magunk számára megfogalmazni. Ezért aztán mindnyájunk számára az "otthonosság" mutatója lehet, hogy a világ, amiben élünk, hogyan viszonyul azokhoz, akik adott esetben szélsőséges normaszegőknek számítanak. Miközben persze az se véletlen, hogy egy közösség adott esetben miféle "szörnyet" termel ki önmagából. Ha elborzadunk a Mária által szült kutyakölykön, a vérengző nyúlon, vagy a fertőzött háziszárnyason, akkor valójában önmagunkon borzadunk el.

Mátraházi Zsuzsa