Ben és Holly
apró királysága
Mélytengeri Mentőcsapat
Babák magyar
népi viseletben
A hosszú hajú
királykisasszony
Ben és Holly <br> apró királysága Mélytengeri Mentőcsapat Babák magyar <br> népi viseletben A hosszú hajú <br> királykisasszony
Interjú Sven Nordqvisttal
Pettson és Findusz alkotója újra Budapestre jön

Interjú Sven Nordqvisttal

2008 szeptemberétől tart már a Findusz-év, amelynek még nem lesz vége idén áprilisban. De bizonyára a sokféle részből álló programsorozat kiemelkedő eseményének, megkoronázásának számít, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon részt vesz a svéd író-grafikus, Sven Nordqvist is. A Mester április 25-én és 26-án találkozik rajongóival, a gyerekekkel és szüleikkel, továbbá az újságírók kérdéseire is válaszol. A Könyvhét "stockholmi munkatársa" azonban már most szolgál olvasóinknak információkkal, érdekességekkel.

Kovács Kornél: - Ön évek óta közismert személy Svédországban, de Magyarországon az emberek nem sokat tudnak a Pettson, Findus és a többi könyv mögött meghúzódó emberről. Mesélne kicsit nekik a hátteréről? Például arról, hogy hol nőtt föl?

Sven Nordqvist: - Helsinborgban születtem, de viszonylag hamar Halmstadtba költöztünk, és aztán többé-kevésbé ott éltem harminc éves koromig. A szüleim válópere miatt költöztünk oda a mamámmal, akinél a válás után a fivéremmel együtt laktunk. Most Stockholmban, egy elég nagy lakásban élek a feleségemmel és a már kirepülésre készülő kisebbik fiammal. Két fiam van, az idősebbik fiam is a közelben lakik. A feleségem fordító, és ő kezeli a pénzügyeinket, a könyvelést, meg az ehhez hasonlókat. Én könyveket csinálok, no meg másokét illusztrálom. Mostanság nem dolgozom olyan sokat, próbálok kicsit lazábban élni.

K. K.:-  A gyerekei mivel foglalkoznak, csak nem az Ön nyomába léptek?

S. N.: - A kisebbik fiam természettudósnak készül, biológiát tanul az egyetemen, az idősebb fiam rajzoló, manga-képregényeket rajzol.

K. K.: - Mi a vélemény a manga-műfajról?

S. N.:  - Nem sokat olvastam ezekből a könyvekből, többnyire csak a képeket néztem, és azok közt van jó és kevésbé jó is. Ez egy sajátos világ, de engem nemigen érdekelnek az ilyen hosszú, szinte regény formát öltő képregények. Ezekhez nincs sok affinitásom. Szívesen tanulmányozom a manga-műfaj ügyes rajzolóit, de az az igazság, hogy sok gyenge dolgot  is lát az ember, amit nem tudok kedvelni.

K. K.: - Ha már más rajzolókról beszélünk, vannak olyanok, akik hatással voltak Önre?

S. N.: - Persze, főként egy Ralph Steadman nevű angol művészt említhetek, akinek a technikáját sokat tanulmányoztam. Ügyes tusrajzai vannak, de a színezéstechnikában és egyebekben is jó. A képein keresztül próbáltam tanulni. Tizenévesen olvastam egy MAD nevű, svéd fordításban megjelent újságot is, ahol sok nagyon ügyes rajzoló akadt, akiknek szívesen tanulmányoztam, valamint másoltam a képeit.

K. K.: - Soha nem tanult rajzolni iskolában magasabb szinten?

S. N.: - Nem. Érettségi után jelentkeztem különféle művészeti iskolákba, de nem jutottam be egyikbe se. Így hát építész lettem, mert oda fölvettek. Négy évig jártam a lundi építészeti főiskolára. Néhány évig dolgoztam is építészként, illetve tanársegédként a főiskolán, de azután visszatértem a rajzoláshoz, hiszen egész idő alatt meg voltam győzödve arról, hogy rajzoló akarok lenni. Tizenhatévesen kezdtem tudatosan készülni erre a pályára, és a főiskolai évek alatt se hagytam föl a rajzolással. Kiskoromtól erre készültem, a főiskolai tanulmányok csak arra kellettek, hogy egy rendes képzésem legyen és boldoguljak, akkor is, ha a terveim nem válnának valóra.

K. K.:  - Minden  kisgyerek rajzol. Van valami emléke a saját gyerekkoráról ezzel kapcsolatban?

S. N.:- Emlékszem, hogy sok dicséretet kaptam az iskolában, mert én rajzoltam a legjobban az osztályban. A mamám is sokat dicsért. Fontos, hogy az ember kiskorában sok bíztatást kapjon. Már ötévesen is szerettem rajzolni, de az első megőrzött rajzaim tízéves koromból vannak. Azokon nem látok semmi olyat, ami megkülönböztetne engem a többi gyerektől, talán kicsit alaposabbak és ambíciózusabbak a rajzaim. Tizenhatévesen kezdtem különbözni kicsit a többiektől, amikor tudatosan gyakoroltam rajzaimban az emberi test és más figurák fölépítését.

K. K.: -Volt valami "elbeszélő jelleg" már az akkori képein is?

S. N.:- Nem, egyedi képek voltak, többnyire lovasfigurák, vadnyugat, meg ilyesmi. Az ötvenes években ez volt a menő, ilyeneket másoltam műanyagfigurákról és képekről. 

K. K.: - Nem sokára zsűrizője és díjátadója lesz egy magyarországi rajzpályázatnak. Sokan nem is sejtik, hogy az Ön karrierje is egy hasonló pályázattal indult.

S. N.: - Így igaz. Egy reklámcégnél illusztráltam tankönyveket, meg ehhez hasonlókat, de lassacskán elegem lett ebből a munkából, és szerettem volna mással próbálkozni. Olvastam, hogy az Opal nevű kiadó meghirdetett egy pályázatot, és erre megcsináltam az első, "Agaton Öman och alfabetet" (Öman Agaton és az ABC) című könyvemet. Mivel egy írót se ismertem, magamnak kellett a szöveget is megcsinálnom. Ez volt az első alkalom, hogy írással foglalkoztam, azt is mondhatjuk, hogy ez a pályázat csinált belőlem írót. Szokatlan volt, hogy az egész könyvet elkészítettem a pályázat beadása előtt, hiszen a kiírás szerint elég lett volna beküldeni kb. 4 képet. Én teljes művel pályáztam, ahol még a képekre is rátettem a szöveget, hogy láthassák, hogyan kéne a végső műnek festenie. A stílusom eltért  a többségétől, nyilván arra is reagáltak a díjkiosztásnál, hogy amit én csináltam, új volt. A kiadó a pályázat után új könyveket kért tőlem, és ez egybeesett az én vágyaimmal is, úgyhogy azóta csak folytatnom kellett.

K. K. : - Hány országban jelentek meg eddig a művei?

S. N.: - Megpróbáltunk utánaszámolni, és arra jutottunk, hogy hozzávetőleg harminc országban, negyven nyelven. Ez jó sok! A svéd gyermekirodalomnak nagy az exportja, sokan ügyesek ebben a műfajban nálunk. Valószínűleg Astrid Lindgrennek köszönhető ez, hiszen ha valaki igazán nevet szerzett külföldön, akkor az ő.

K. K.: - Vannak példányai a Magyarországon megjelent könyvekből?

S. N.:- Van egy pár magyar példányunk, hiszen mindig küldenek egyet, ha megjelenik egy új könyv. Kétszer voltam már Budapesten is, annak ürügyén, hogy a Pettson és Findusból rajzfilm készült.

K. K.: -Mi a véleménye a filmről ?

S. N.: - Annyira jó, amennyire egy rajzfilm jó lehet. Az ilyen filmekben mindig nagyon leegyszerűsítik a vonalakat és szimplább a színezés is, de az ember hozzászokik. A forgatókönyv viszont tartalmilag jó volt. Megtartotta a könyv szellemiségét.

K. K.:  - Hány Pettson és Findus könyv készült el eddig? Hogyan fejlődött e sorozat az 1984-ben, elsőként megjelent A kandúr szülinapi tortája óta?

S. N.: -  Kilenc, abból egy munka fejezetekből álló könyv, a többi képeskönyv. Korán bekövetkezett a változás: az elején Findust mint egy macskát láttam csak, jóllehet, egy beszélő macska, de mégiscsak egy macska. Mivel gyerekeim születtek, és egész nap velük volt tele minden gondolatom, no meg a fizikai környezetem is, Findusból lassanként gyerek lett. Pettson viszont semmit nem változott, ugyanaz a pasi, aki volt, és ráadásul alaposan hasonlít rám. Ez egyszerűen így adódott, mivel arról írtam, ami nekem a legkönnyebb volt, és így a saját gondolataim, reakcióim és lényem lett a kiindulópont.

K. K.:  - Mindig városi lakos volt, Halmstad után Stockholm jött, miközben Pettson egy igazi falusi pasas.

S. N.:  -A svéd táj és vidék szeretete a lelkem mélyéből jön. Ez számos svédre jellemző, sokaknak van egy kis vityillójuk valahol a természetben. Nálam is ott ez a vágy, akár azt is el tudnám képzelni, hogy a természettől körülvéve éljek. Gyerekkoromban nem volt víkendházunk, de több nyarat falun töltöttem, és ugyan ezek csak hetek voltak, mégis maradandó emléket hagytak bennem. Aztán találkoztam néhány igazi különc öregemberrel is, akik vidéken laknak, és a garázsuk telisteli van fura szerszámokkal, vasdarabokkal, és lim-lomos ládákkal. Az ilyesmi fölcsigáz, mivel én is gyűjtök minden kacatot. Ami egyébként az érintetlen természetet illeti, sok külföldi pont ezért szereti Svédországot. Vannak aztán idős emberek, akik meg azért kedvelik pont az én könyvemet, mert ráismernek a régifajta konyhára, meg sok egyébre a saját gyerekkorukból az én könyveimben.

K. K.: - A Mú mama könyvek is népszerűek Magyarországon. Azokban a Wieslander szerzőpáros szövegét illusztrálja. Miben tér el az alkotói folyamat, azaz maga a rajzolás, amikor más kéziratát illusztrálja és amikor minden maga csinál?

S. N.:  - Ami a rajzolást illeti, nem nagy a különbség, mivel magam is mindig először megírom a szövegét a könyveimnek, és csak azután rajzolok. De azért mégse ugyanaz a két dolog. Több szabadságot élek meg, amikor a saját könyveimen dolgozom, mert akkor csak magamért felelek. Valahogy jobb érzés, ha nem kell másra tekintettel lennem. Ha mások szövegéhez dolgozom, mindig úgy érzem, hogy a legjobb oldalamat kell fölmutatnom, és szörnyen ügyesnek kell lennem. Nem engedhetek meg magamnak egy kis bolondozást, valami megakadályoz benne. Nem tudom miért lett így, hiszen ők azért akarnak velem dolgozni, mert szeretik a rajzaimat, tulajdonképpen símán adhatnám magamat.

K. K.: - Azon a szinten, ahová eljutott, igazán biztonságban érezhetné magát mint színvonalas és elismert rajzoló.

S. N.: - Meglehet, de az a helyzet, hogy mégis egyre romlik a helyzet az évek során. Talán ezért is fékeztem be most egy kicsit. Egy csomó kétséggel, bizonytalansággal és ehhez hasonlókkal lett tele a fejem.

K. K.:  - A Kalapvadászat és a Hová tűnt a nővérem? két önálló könyve. Azok is nagy népszerűségnek örvendenek. Tudna beszélni kicsit ezekről is?

S. N.: - Az az igazság, hogy az előbbi is egy pályázatra született. Ez még azelőtt történt, hogy megértettem volna, jó ha az ember ugyanannak a kiadónak dolgozik. Beküldtem egy könyvet egy jeligés pályázatra, de persze ráismertek a stílusomra, így nem kaphattam első díjat, hanem csak a zsűri különdíját. Nyilván új tehetségeket kerestek, hiszen az ilyen pályázatok arra valóak. Ami pedig a Hová tűnt a testvérem?-et illeti, az ötlet már régen megvolt, csak arra vártam, hogy legyen egyszer bőségesen időm a megvalósításához. Összesen másfél évet töltöttem e könyv készítésével. Élvezem, ha jó alapos munkát végezhetek, szeretek a rajzaimon bütykölve ücsörögni. Igen sajátos könyv lett, díjat is kaptam érte.

K.K.:- Sok más díjat is kapott, többek között August-díjat. Melyikre a legbüszkébb?

S. N.: - Talán arra a kis díjra, amit közvetlenül az August-díj után kaptam a Svéd Akadémiától. Ez egy új díj, rajtam kívül még csak egyvalaki kapta meg. Azért vagyok büszke rá, mert pont a Svéd Akadémiától, ettől a nagyhagyományú irodalmi társaságtól kaptam. Maga az a tény is egy nagy jutalom, hogy az emberek kedvelik a könyveimet, de azért jól jön, ha hivatalos elismerést is kap az ember arról, hogy színvonalat produkál. 

K. K.:- Milyen terveket dédelget a jövőt illetően?

S.N.: - Várom, hogy ihletet kapjak egy új könyvhöz. Ez még eddig nem következett be. Épp most egy más által gyerekeknek írt filozófiai könyvet illusztrálok, főleg azért, hogy ne üljek naphosszat tétlenül. Túlzottan kritikus lettem a saját ötleteimet illetően, mostanság mintha semmi nem lenne elég jó, nehezen fogok hozzá egy új munkához.

K. K.: - Miért pont most jönnek ilyen érzések? Lehet, hogy a siker hátoldalán bújik meg a fokozott önkritika?

S. N.: - Nem tudom, hogy egyáltalán negatívnak tartsam-e ezt, hiszen pont ez kényszerít rá arra, hogy ne rutinból dolgozzam, hanem a legjobbat adjam. De néha azért túlzásba is viszem, és akkor lebénul az agyam. Más művészeknél is láttam, hogy elkövetkezik egy pont, amikor úgy élik meg, hogy minden új munkának még jobbnak és még jobbnak kell lennie, miközben nemigen tudják, hogy ezt hogyan valósítsák meg. Nehéz dolog megítélni a minőséget, min múlik az, hogy valami jó? Nehéz döntések, akkor is, ha az ember már túl van a hatvanon, és egész életében ezt csinálta.

(Az interjút Botond Ágnes forditotta magyarra. Az ő munkáját is köszönjük.)

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2018/4.ÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés