Budapest nem bűnös
Egy új történetírói módszer kulisszatitkai

Budapest - túl jón és rosszon címmel a Napvilág Kiadó adta közre Gyáni Gábor történész legutóbbi munkáját, amelynek ajánló szövege szerint az Osztrák-Magyar Monarchia e második metropolisza szinte kínálja magát a vizsgálatra. Ebből kiindulva kezdtem kérdezősködni:

– Ön tehát akkor is kutatandónak tekintette volna a város fejlődését, ha történetesen nem itt élne?
– A XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartó, általam vizsgált időszakban a legradikálisabb, leglátványosabb változások a nagyvárosban történtek. Hasonló folyamatok vidéken is végbementek, csak sokkal lassabban és egyenlőtlenül. Akkorra Budapest szimbolizálta a világ felé Magyarországot, metropolisszá vált, már a század első évtizedeiben egymillió lakost számlált, akik közül a többség nem itt született, hanem ide érkezett. Így Budapest hű tükre a modern kornak, igazi európai világváros, amelyben a polgárosodás, a civilizáció, annak pozitívuma és negatívuma mind egyszerre található meg. Radikális változás húzódik meg emögött, ami alig néhány évtized alatt bontakozott ki szinte a semmiből, mert Budapestnek nem volt olyan folytonos története, mint az európai metropoliszok némelyikének, Párizsnak, Londonnak vagy akár Bécsnek, amelynek barokk előzménye van. Pest egy kicsit provinciális, Buda pedig még inkább az a XIX. század közepén, amikor robbanásszerű modernizációs folyamatok során vált azzá, ami, és a konfliktusai is ebből a gyors változásból vezethetők le.

– Akár más város is válhatott volna fővárossá az 1800-as évek közepén?
– Budapest készülődött a fővárosi státuszra. Noha a Habsburg uralom alatt levő Magyarország politikai központja sokáig Pozsony volt, de mivel távol esett az ország belsejétől és kevés magyar ajkú lakosa volt, nem igazán jöhetett számításba. Buda középkori centrum szerepe nem merült feledésbe, de a hangsúly a XVIII. században áttevődött Pestre. Előnyt jelentett Duna-parti fekvése, népességszáma, gazdasági- társadalmi arculata, így már a XIX. század közepén magához vonzotta azokat az intézményeket, funkciókat, amelyek révén jövendő fővárosi státusza eldőlt. Pest, Buda és Óbuda egyesítése a három település fizikai közelsége és a nagyvárossá fejlődés szokásos menete miatt logikus lépés volt.

– A szikár várostörténetekkel szemben az Ön munkája leginkább arra összpontosít, hogy a kor embere miként élte meg a nagyvárosiasodás folyamatát.
– Történettudományi áramlat a tapasztalat kutatása; nem a tárgyi folyamatokra, hanem az emberi lélekre, fogalomvilágra, tudásra épít, azt vizsgálja, hogy a kortársak mit gondoltak, milyen értékeik, rezdüléseik voltak. A XIX. század közepétől ki kellett kovácsolódnia annak a bizonyos budapestiességnek, amelyet az újabb és újabb bevándorló tömegek a semmiből, recept nélkül hosszasan alakítottak ki. Megszokták a sokaságot, megtanulták betartani a kaotikus világ miatt kimunkált, korábban teljesen szükségtelen szabályokat. A nagyváros széles, tágas, horizontálisan nagyon kiterjedt fizikai környezete tájékozódási gondokat okozott. Új ember formálódott itt, a modern ember, amely manapság nekünk már megszokott dolog. Ugyanakkor a hagyományos rendi társadalomtól idegen kozmopolita kulturális légkör jött létre a soknyelvűség, a pluralitás és a nyugattal való közvetlen kontaktus nyomán, a javak, az emberek, az áruk és az eszmék csereberéje következtében. Buda sokáig nem is kapcsolódott be a nagyvárosi vérkeringésbe, megmaradt a maga zártságában katolikus, németajkú, konzervatív tisztviselővárosnak, amelyben a helytartó tanács működött a korábbi évszázadokban. A Duna is oka ennek, amely részben összekapcsolt, de a sokáig csak egyetlen hídja miatt szét is választott. A fizikai kontaktus mellett a társadalmi kapcsolat is hiányzott. Idegenkedés érződött: a budaiak nem jártak át Pestre, a pestiek csak kirándulni jártak át Budára. Szépen ír erről Krúdy, amikor azt taglalja, milyen különbség van a budai és a pesti korzó között: a budai szolid, konzervatív találkahely, aki nem akar feltűnést kelteni, az Pestről átszökik Budára, hogy ott andalogjon a kedvesével, a Duna-parti Pesti korzó pedig a magamutogatás, a nagyvárosi gazdagság és a személyiség fitogtatásának helyszíne.

– Kutatási módszerének lényege, hogy sok-sok korabeli idézettel, írókén kívül egyszerű emberekével, iparosokéval szemlélteti a változást. Melyik rétegtől kapta munkájához a legtöbb segítséget?
– Az íróktól sokat lehet tanulni, mert gyakran, egyúttal érzékenyen nyilatkoztak meg a kérdésről. Arra azonban figyelni kell, hogy amit Németh László, Krúdy vagy bárki szépíró papírra vet, az soha nem lehet annyira dokumentatív értékű, mint egy szokásos történeti forrás. Bármennyire a valóságot igyekeztek megjeleníteni, mert memoáron vagy tárcanovellán, tehát dokumentarista, szociografikus műfajú művön is dolgoztak, mindig fikciót írtak. Nem a tényeket tudom meg tőlük, hanem azt, hogy milyen képzeteket tápláltak magukban ezekről a helyekről. Vallhatnak ugyanerről átlagemberek levelei vagy naplói is, csak sajnos kevés van belőlük, pedig engem kifejezetten ez érdekel, a tapasztalati világ, az időhöz, a korabeli szokásokhoz fűződő viszony, ezek együtteséből áll össze a könyvemből kibontakozó korkép is.

– Mi volt Budapest életében a legfőbb jó a vizsgált korszakban történtek közül?
– Az, hogy Budapest olyan szigetnek számított a XIX-XX. század fordulójáig roppant egyenlőtlenül fejlődő Magyarországon, ahol a vidék sok helyütt továbbra is feltűnően elmaradott, amely behozta a maga szegletébe a modern világot. Budapest maga lett a nagyvilág, és egyre nőtt a kontraszt az ország több részéhez mérten. Ez hamar főváros-központúságot eredményezett, ami a negatívumokhoz tartozik, mert emiatt Budapestet sokszor vízfejként emlegetik, amely elszívja máshonnan az energiákat; ez mind a mai napig táplálja a főváros-ellenességet. De ez talán mégsem Budapest bűne, a város nem tehet ugyanis arról, hogy a korszakban egyenlőtlen fejlődés ment végbe az országban.
Mátraházi Zsuzsa