Az olvasás éjszakája
OLVASÁS
ÉJSZAKÁJA
KÖNYVES
KALANDOK
OLVASÁS ÉJSZAKÁJA KÖNYVES KALANDOK
Interjú Petőcz Andrással

Ismerős arcok mindenütt
Beszélgetés Petőcz Andrással


Arcok címmel jelent meg Petőcz András új kötete, amely az elmúlt év novella-termését tartalmazza. A kötetben arcok tűnnek fel a világ legkülönbözőbb pontjain, amelyek, különbözőségük ellenére, valamiképp mégis egyformának tűnnek. Ismerősök, akikkel a budapesti metrólejáróban éppúgy szembetalálkozhatunk, mint Párizs utcáin vagy a madagaszkári őserdőkben.
A szerzővel az új kötetről beszélgettünk
.

- Az elmúlt év igen sikeres volt az Ön számára, hiszen az Idegenek c. regényért odaítélt Márai-díj mellett legújabb novellás kötetét a szakma a Pro Literatura díjjal jutalmazta.
- Valóban nagyon jól zárult a 2008-as év. Az említett díjak mellett szintén örömet jelentett számomra, hogy még a nyáron megjelent a Születésnap c. regényem hangoskönyv-változata - Vallai Péter tolmácsolásában.

- Az Arcok novellái a világ legkülönbözőbb vidékein játszódnak, Hongkongtól kezdve Dublinig és Kolumbiáig. Az olvasónak mégis az az érzése, hogy az ott fölbukkanó emberek és emberi szituációk alig különböznek egymástól.
- Ezek a történetek bárhol megtörténhetnének a világban; úgy gondolom tehát, hogy ezekben a figurákban magunkra ismerhetünk. A címadó novella azzal a gondolattal játszik el, hogy az arcok végül is egyformák. A keretjátékban a főszereplő egy multinacionális nagyvállalatnál dolgozik, és az élete során bizonyos arcokkal találkozik. A metrón nap mint nap szembetalálja magát egy kopasz, kékszemű fickóval, egy sísapkás hajléktalannal és egy idős nővel, akinek daganat van a bal szemében. A történet akkor válik érdekessé, amikor egy nap a vállalat, ahol dolgozik, egy másik városba helyezi, a világ másik felére, Hongkongba. Itt rádöbben, hogy a hongkongi metróállomáson is ugyanazok az arcok jönnek szembe vele: egy kopasz, kékszemű fickó, egy sísapkás hajléktalan és egy idős nő, akinek üvegből van a bal szeme. Felmerül rögtön a kérdés: lehetséges-e az, hogy bizonyos emberek mindig ugyanazokkal az emberekkel találkoznak életük során, bárhol élnek is? Vagy egy másik nézőpontból: elképzelhető-e az, hogy a világ minden pontján megtalálhatók ugyanazok az arcok – mint típusok? Akkor jutottam erre a furcsa következtetésre, amikor Franciaországban éltem, és azon kaptam magam, hogy mindenütt az itthoni ismerőseimet látom. A Lille-i házban például, ahol éltem, lakott egy idős hölgy, akit el is neveztem „ottani” Ibi néninek, mivel a gesztusai, a megjelenése, de még a gondolkodása is kísértetiesen hasonlított az „itteni” Ibi néniéhez, akivel Budapesten egy házban lakom. Vagyis maguk a „hőseim” és a történeteik a fontosak, nem a helyszín, ahol maguk a történetek játszódnak. Az a hajléktalan például, aki – elképzelésem szerint – jól menő vállalkozó volt Lengyelországban, aztán egy nap eljátssza saját halálát, és mindent maga mögött hagyva koldusként kezd új életet Párizsban, szintén bárhol felbukkanhatna. Azért éppen Párizsba helyeztem, mert ott, a boulevard Saint Michelen találkoztam néhány éve egy robosztus alkatú, hosszú hajú, 35 év körüli koldussal, aki a járdán térdelve kéregetett, miközben a járókelők kerülgették. Hősömet róla mintáztam. A történet maga pedig azzal a mindnyájunkban fel-felmerülő gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha egyszer név nélkül, magunk mögött hagyva régi életünket, új életet kezdenénk a világ másik felén? Novelláimban egyébként vannak mindig visszatérő szereplők is, mint például a haldokló öregember, akinek az alakját a saját apámról mintáztam.

- A kis kínai c. novella esetében a visszatérő motívumok szintén kulcsszerepet kapnak, ám a hasonlóság/azonosság kérdése különös bizonytalanságot hagy az olvasóban.
- A történetet elmesélő festő találkozik egy kínai lánnyal, aki valamiért fontos a számára, noha nincs közöttük különösebb kapcsolat. Mégis örül neki, amikor időről-időre felbukkan a lány: egyszer Sanghajban, aztán Tokióban, majd Párizsban. Olvasva a novellát, elbizonytalanodunk: vajon mindig ugyanazt a kínai lányt látja a festő? Ironikusan azt is mondhatnám, hogy ma már én magam sem tudom, hogy a festő mindig ugyanazzal a kínai lánnyal találkozott-e, vagy csak egy hasonmással.

- A novellák alapélménye az idegenség. Arcok jönnek-mennek, akik az elbeszélői én számára ismeretlenek maradnak; nem lát az arcok mögé.
- Az idegenség valóban meghatározó eleme a novelláknak: úgy gondolom, idegenként élünk egymás mellett. Az ember belső világa szuverén, mások számára hozzáférhetetlen. A történeteket mindig az egyes számú, első személyű elbeszélő szemszögéből látjuk, így az olvasó számára nem derül ki, hogy a gyakran szürreális történetekben hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció. Gitti néni például – akiről megtudjuk, hogy végigélte a századot – elutazik Franciaországba, hogy a vezető nélküli metróban találkozzon az angyalokkal. Magam is évekig utazgattam ilyen automata metrón Lille-ben, ahol az ember – ha a kocsi legelejébe megy – elszórakozhat azzal, hogy az üveglapon keresztül belenéz a semmibe. Gitti néni azonban nem a semmit pillantja meg, hanem az általa angyalnak titulált lényeket az üvegfalon keresztül. Az, hogy mit lát, természetesen nem derül ki, csupán azt tudjuk meg, hogy ő mit is érzékel, pontosabban mit is gondol, hogy lát. Lehetséges, hogy valójában nem látható mindaz, amit ő lát: nem tudjuk, hiszen ebben az esetben ő a mesélő, és nekünk hinnünk kell neki. Az Éjszakai látogató című novellában ugyanez a gondolat foglalkoztatott. A kastély könyvtárosához minden éjszaka ellátogat egy bordeaux-i bort iszogató öregember, aki ugyanúgy lehet valóság, mint látomás, az elbeszélő víziója.

- Mit lehet tudni a könyvterveiről?
- Reményeim szerint a Költészet napjára jelenik meg új verseskötetem, Az idegen arc születése címmel, amely valamiképpen kapcsolódik a mostani novellákhoz is. Az Arcokban található Idegen arc c. novella alapélménye – ahol a főszereplő abban bízik, hogy a tengerparti víztükörben újra fölfedezheti régi önmagát – hasonlít Az idegen arc születése c. vers alapgondolatához. Mindnyájunknak van egy képünk önmagunkról, és ha a tükörben megpillantott arc már nem egyezik a saját magunkról kialakított képpel, akkor azzal az arccal már nem tudunk mit kezdeni. Ekkor születik az „idegen arc”, valamennyiünk külön-külön megszülető idegen arca. Vagyis az alapkérdések a készülő verseskötetben is hasonlóak, legfeljebb a forma változik.
Maczkay Zsaklin



 

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés