Az ógörög nádpálca

Minden kultúra kanonizál arra méltó szövegeket. A kánon alapjául szolgáló, elő-ázsiai sémi nyelvekből eredő ógörög kanón szónak eredetileg ‘nádpálca’, majd ‘mérték, szabály’, sőt ‘lista, katalógus’ jelentései voltak. A kétféle átvitt jelentés egybeolvad a bibliai kánon, mint mértékadó művek jegyzéke esetében.
A világi kritikában a kánon szónak legalább háromféle jelentését különböztethetjük meg: (a) a kritika, szöveghagyományozás szabályai, (b) egy szerző műveinek listája és (c) a kulturálisan központinak vagy klasszikusnak minősített szövegek listája. Ez utóbbi lista kifejeződhet az irodalomtörténeti, kritikai vélemények összegeződéseként.
Mindenesetre a világi szövegek általában a vallásosak, speciálisan a mi kultúránkban a bibliaiak analógiájára kanonizálódnak, válnak mértékadóvá. A hellénizmus korában már készítettek kanónokat, mértékadó – főleg irodalmi – műjegyzékeket. Ezek a kánonok sok furcsaságot mutatnak. Például az alexandriai filológusok a műfaji sajátságokat szinte teljesen figyelmen kívül hagyva, alapvetően a versmérték szerint osztályozták a költői szövegeket.
A kánon szót a Bibliára a Kr. u. IV. századtól használják. Középkori, már nem biblikus kánon a patrisztikus, majd még a középkorban sorra kanonizálták a keresztény és pogány szerzőket. Ezek a latin kánonok az Itáliából eredő reneszánsz és a nemzeti nyelvek térhódításával vesztették el jelentőségüket. A XVII–XVIII. század folyamán nemzeti és összehasonlító szempontból számos kánon fogalmazódott meg, sőt a kanonizálás szabályairól is érdekes vélekedéseket tettek közzé. Például Samuel Johnson Shakespeare műveihez írt előszavában (1765) egy évszázadot tartott az irodalmi érdem határidejének. Ebben a korban vált világossá ugyanis, hogy egyes, egy ideig divatos szerzők méltatlanok a hivatalos kanonizálásra. A romantika koráig az irodalmi fejlődés fő árama túlnyomóan a múltbeli, klasszikusként kanonizált mintaképek viszonylag stabil körének követése jegyében haladt előre.
Az angol irodalomból jó példa a kései elismerésre John Donne (1572–1631) esete. Bár korában jelentős költő volt, a XVIII. századtól elsősorban érdekes különcként tartották számon, míg T. S. Eliot és követői kritikai munkássága az 1930-as évektől igen előkelő helyre emelte az angol irodalomban.
Vallási, ideológiai és esztétikai értékek egyaránt hozzájárulnak a kánon kialakulásához. A bibliai és világi kánonkritika pedig nemcsak a kánonok kialakulását, hanem a meglevőek továbbélését is tanulmányozza. Hosszú periódusok után is a legérdemesebb szerzőket illető konszenzus laza határokat mutat, de minden irodalmi kánon ismer központi és marginális írókat. Az egyszer elnyert centrális pozíció nehezen vehető el birtokosától. Például az említett, Donne-t felemelő angolszász kritikusok P. B. Shelley (1792–1822) költészetének elvetését hirdették. Ennek ellenére Shelley megőrizte központi rangját a romantikus költők között.
A kanonizálás eleve értékelést jelent, s ez műfajok sorsát is meghatározhatja. Például a mai irodalmi kánonok a didaktikus irodalmat a maga általánosságában lebecsülik, ám legelterjedtebb modern műfaját, az esszét magasra tartják.
Az irodalmi kánon drasztikus átrendezésére viszonylag ritkán adódik alkalom. Egyes nyugati (például amerikai, francia) irodalmakban nevezetes volt a feminista és fekete kritikusok, illetve írók teret hódítása. Magyarországon kivételes lehetőséget kínált a rendszerváltás. Továbbra is hálás feladat egy-egy különcnek számító szerző – például a XVIII. századi Kalmár György – elhelyezése a kánonban, s erre gyakran nemcsak irodalomtörténészek, kritikusok vállalkoznak, hanem írók, költők is. (Tömegesen emelt be például költőket Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Bp.: Szépirodalmi 1977.) Ráadásul egy-egy magyar szerző külföldön a hazait felülmúló elismertséget élvez. Például Kínában az 1950-es évektől egy időben valóságos Petőfi-kultusz volt, s ugyanitt Fazekas Mihály Lúdas Matyiját (1804) szinte helyi népi hősként tisztelték.
Az irodalomtudományban a kánon a legkülönbözőbb elméleti spekulációk hálás tárgya. Például Szerdahelyi István a hivatalos irodalom legértékesebb alkotásait tartja kanonizált irodalomnak. Szerinte a kánon “a szövegekkel szemben statikus szűrő feladatokat lát el csupán: kiválasztja azokat a műveket, amelyeket a kanonizált irodalom részeként megőrzésre, továbbhagyományozásra méltónak ítél, s távol tartja e szférától azokat, amelyek saját szempontjainak nem felelnek meg. Aktív szerepet játszik viszont a kánon akkor, amikor az irodalmiság követendő modelljeként, instrukcióként, a kanonizált alkotómódszer elveként jelenik meg” (Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.: Eötvös József Könyvkiadó 1995: 177).
*
A képzőművészetben a kánon a görög és a reneszánsz művészetre jellemző szabálytan, illetve arányrendszer. Egyrészt a tökéletes arány, a belső szükségszerűség összefüggésének kutatása, másrészt a felismert törvények normatív alkalmazása. Az első kánont Polükleitosz görög szobrász foglalta írásba és konkretizálta Lándzsavivő (Dorüphorosz) című szobrával. A reneszánszban jelentős volt Dürer, Leonardo, Piero della Francesca és az építész L. B. Alberti ilyen jellegű kutatása. A kánont elsősorban az emberi test ábrázolásakor juttatták érvényre, s lényegében körébe tartozik az aranymetszés is. A kanonikus normák szolgai követése az akadémizmus jellegzetes vonása volt.
Kicsi Sándor András