Beszéltetett statisztikák

Beszélgetés Ferge Zsuzsával

Ötvenéves munkássága során Ferge Zsuzsa a szociálpolitikára, a társadalmi egyenlőtlenségeket jelző rétegződéskutatásokra szakosodott. Most éppen a gyerekszegénységgel száll szembe egy akadémiai program irányítójaként. Miként kötődhet vajon a sokak által száraznak minősített adatokkal dolgozó hivatáshoz a kikapcsolódást jelentő olvasás?
– A családom remek irodalmi ízléséből, alkotóképességéből énbelém sajnos nem szorult elegendő – vélekedik Ferge Zsuzsa. – Kecskeméti Ármin makói főrabbi volt a nagyapám, aki többek közt a zsidó irodalom történetéről írt könyvet. Apám máig érvényes tanulmányokat írt a Szép Szóba, de a szíve mélyén költő és szépíró volt. Philipposz és Démoszthenész című drámáját például sokan nagyra értékelték, én szeretem. De három gyereket kellett eltartania. Ezért a Pester Lloyd felelős szerkesztőjeként dolgozott. Ebben a közegben sokszor került szóba a politika mellett az irodalom is a szombatonként beszélgető délutánokon. A „kávéház” törzsvendégei közt volt Szerb Antal, Halász Gábor és mások, mint a szinte elfeledett Palasovszky Ödön.
– Gyerekkorunkban, amely az én esetembe tizenhárom éves koromban, 1944-ben véget ért, semmiféle olvasmányt nem tiltottak a szüleink – folytatja a visszaemlékezést –, bármit elvehettünk a könyvespolcról, így ismeretterjesztő könyveket, mondjuk Az emberi test csodáit. A gyermekirodalmon túl, mint a Micimackó vagy a Fecskék és fruskák, ott volt a százkötetes Jókai, amelyet végigolvastunk, vagy Mikszáth művei, amelyeket jobban szerettünk például az Egri csillagoknál. Sok Verne-könyvre emlékszem, a Winnetouból pedig mind a mai napig jól felkészült vagyok.
– Olvasói ifjúkorom 1946-tól majdnem két évig Párizsban folytatódott, ahol megtanultam franciául és angolul – fűzi tovább a történetet beszélgetőtársam. – Emlékszem, akkoriban jelent meg Camus Pestise, amelyből Bernard Rieux-t azonosítottam azzal a doktor bácsival, aki időnként ellátogatott hozzánk, a gyerekotthonba. De elolvastam a teljes Proust-életmű tizenvalahány kötetét is.
Aztán következett Ferge Zsuzsa életében a munka mellett végzett egyetemi tanulmányok meg a családalapítás időszaka, olvasásra nemigen maradt idő. De a kötetek tovább szaporodtak az otthoni polcon. Akkoriban a munkahelyi könyvárusoknál minden dolgozónak volt folyószámlája, fizetésnapon elmentek hozzá, választottak húsz könyvet, csináltak százötven forint adósságot, amit szép lassan törlesztettek.
A hatvanas évek elején, amikor kutatásaiban már a szegénység és a gyerekek helyzete felé fordult, ráébredet Ferge Zsuzsa, hogy jó volna külföldi szakirodalmat olvasnia, de itthon csak az alapvető könyvekhez és folyóiratokhoz lehetett hozzájutni. Öccse azonban 1956-ban Párizsba emigrált, s a nővérét 1964-ben kiengedték hozzá. Az ott töltött egy hónap alatt Ferge Zsuzsa megismerte a kortárs szakmunkákat és alkotóikkal is találkozott, Pierre Bourdieu-vel például.
– Ő akkor fejezte be az Algériai-tanulmányát, amelyben sok ponton ugyanazt kereste, amit én is kutattam – idézi fel Ferge Zsuzsa az emlékeket. – Attól kezdve minden könyvét elolvastam és sok fogalmát hasznosítottam. Ehhez a „francia kapcsolatszálhoz” kötődött egy angol-amerikai: a '66-os időmérleg-kutatás révén kikerültem a szociológiai világkongresszusra Genfbe, ott felfedeztem egy csoportot, tagjai a szegénység kérdéskörével foglalkoztak, ők segítettek hozzá, hogy a szakmámban megjelent angol nyelvű tanulmányokat megismerhessem. Számok nélkül én ugyan nem tudok gondolkozni, de az értelmezés leginkább a kérdéseinkből következik, amelyeket felteszünk a statisztikának, aszerint, hogy mit szeretnénk mondatni vele. A megfelelő kérdezéshez valamennyi valóságismereten túl a szakirodalmi tájékozottság is hasznos.
Nemsokára megjelenik Ferge Zsuzsa esszékötete Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek címmel arról, hogy mi történt a társadalmi struktúrával az elmúlt húsz-harminc évben. Két elmélet perel benne: az egyik szerint az erős társadalmi áramlatok befolyásolják a társadalom változását, a másik alapján az ember, mint racionális lény az egyéni döntéseivel határozza meg, hogy merre mozogjon a világ. A szerző a két erő együttes hatásának magyar vetületével foglalkozik.
Író ember nyilván hisz a könyv jövőjében, beszélgetőtársam így vélekedik róla:
– Annyiszor elparentálták már a Gutenberg galaxist, most legújabban a virtuális könyv felfedezése miatt. Magamból kiindulva azt gondolom, hogy aki egyszer rájött a könyvből olvasás élményére, az nem fog lemondani róla. Nehéz kérdés, hogy ebben mennyi a sznobizmus, illetőleg a könyvhöz való belső viszony. Mindenesetre tény, hogy a társadalom felének nemigen van kapcsolata az ilyen-olyan irodalommal. De a gyerekvizsgálatoknál megkérdezzük a szülőket, hogy a gyerekeiknek van-e saját ágyuk, saját könyvük. Mindig igennel válaszolnak mindkettőre, a vidéken, a mélyszegénységben élők és a cigányok is. Pontosan tudjuk, hogy amikor saját ágyról beszélnek, nem mondanak igazat, hiszen tíz négyzetméterük van otthon és hat gyerek. De tudják, kellene, hogy legyen saját ágy. S ugyanez a helyzet a saját könyvvel is; nyilván érzik a szülők, hogy fontos volna. Ezek a jelzések azt mutatják, hogy a könyv valószínűleg jó darabig velünk marad még, s az sem biztos, hogy csak a privilegizáltakkal, mert az óvodák, az új gyerekházak tele vannak képes- és mesekönyvekkel, és a gyerekeknek érdekes, ha az óvó néni ezekből olvas nekik a délutáni alvás előtt.
Mátraházi Zsuzsa